Örömteli e hírben az, hogy minden magyarországi párt képviselője szorgalmazta ezt, egymással versengtek, hogy ki segíti jobban a székelyföldi (ami jelen esetben azt is jelenti, hogy nem a teljes erdélyi) magyarságot, azonban – legmélyebb sajnálatunkra – ez kimerült abban, hogy ki mond nagyobbat, hangzatosabbat. A valóság azonban egészen más, olyannyira más, hogy azzal a magyar kormány egyelőre nem tud megbirkózni.

Lehet aláírásgyűjtést szervezni, hét országból egymilliót (mennyire népmesei ez a „hét országból egymilliót”, nem?), bízva abban, hogy akkor majd az EU megoldja azt, amit mi nem tudunk, de van egy rossz hírem: az EU szarik a székelyek autonómiatörekvéseire, akárcsak a Benes-dekrétumokra, a felvidéki magyarellenes nyelvtörvényekre, a szerbiai magyarverésekre stb. Soha semmire nem mentünk még azzal, hogy az EU-hoz fordultunk nemzeti ügyeinkkel és ez most sem lesz másként.

Ami a romániai regionalizálási kérdést illeti: érdekes, hogy annak a magyar kormánynak a képviselője fontoskodik ez ügyben, amelyik több napnyi késéssel reagált az Erdélyből érkező idegborzoló hírekre, akkor sem valami határozottan. Persze, hisz pártpolitikai megfontolásból nem lehetett az RMDSZ-t támogatni, akinek a javaslata messzemenően figyelembe vette az erdélyi magyarok érdekeit (hogy más esetben mennyire nem teszi ezt a Bukarestben vegetáló magyar politikai alakulat, az most egy más kérdés) viszont a magyar kormány által felépített Szász Jenő-féle MPP és a felépítés stádiumában vergődő Tőkés-féle Erdélyi Magyar Néppárt pedig kereste a levegőt a botrány idején. Kiderült feketén-fehéren, hogy a bukaresti parlamenti jelenlét nélkül – tetszik ez nekünk vagy sem – a román politika úgy szervezte volna át a közigazgatást, hogy abban magyar többségű megye nem marad. És ezt sem a KDNP hangzatos beszólásai, sem Szabó Vilmos pofátlanul hazug önmosdató kijelentései, sem az EU, és sem a NATO nem tudta volna megakadályozni. Tehát, itt van a veszély, avagy a kutya elásva: addig építik ezt az „élet-halál” harc imidzset (aminek csak az a célja, hogy a magyar politikum önmaga fontosságát bizonyíthassa), amíg kiderül, hogy ez sem fog összejönni. Hogy a vélhetően maga alá roskadó székelyföldi magyarokkal mi lesz, amikor a mennyei „létkérdés” harcából felébredve a pokoli valóságban kötnek ki, nos, az már kevésbé érdekli a KDNP-t és a magyar kormányt.

Húsz éve egyebet sem sem hallunk, mint az autonómiát – amely majd elhozza a Kánaánt erdélyi véreinknek – miközben a magyar politikai elit egy perccel sem került közelebb ehhez. Ha tényleg létkérdés lenne, akkor valóságos bibliai csoda, hogy élnek még a székelyek, viszont ezzel ellentétben a valóság az, hogy autonómia nélkül, a román közigazgatástól és a balkáni mentalitástól sújtva még mindig élünk, nem is rosszabbul, mint csonkahoni véreink. Bizony, ez csoda, nem is akármilyen, ami viszont könnyen véget érhet, ha a mesterségesen felkorbácsolt elvárások ki nem elégítése után bekövetkező depressziós korszak kivált még egy emigrációs hullámot. A kevesebb néha több, mondják Székelyföldön, és nagyon jól tudják, hogy ez így is van.

Van, amiről nem beszélni kell (sok beszéd szegénység, ugye?), hanem megvalósítani, a mindennapokban megdolgozni érte – EU-s támogatásokat szerezni a székely pityókatermesztőknek, felszámolni az illegális fakitermelést, alternatív energiahálózatot kéne kiépíteni, sok székely faluban pedig a csatornázás és az áramellátás sem megvalósított – mert, ahogy azt Csengey Dénes (Isten nyugtassa!) mondotta volt: „Európába, de mindahányan”, az Székelyföldre is igaz. Nem csak a Szász Jenő magyar címerrel kirakott úszómedencéje kell EU-konform legyen, vagy Markó Béla villája, hanem Székelyföld egésze, és ha ezt elérjük, akkor az autonómia már csak gyerekjáték. Azonban húsz évnyi „demokrácia” és „szabadság” (az idézőjelek indokoltak, ám tegyük hozzá, ezen a téren talán sokkal jobban állunk, mint csonkahoni magyar testvéreink, ahol már ruházati kérdésekről is törvényt alkotnak) sem hozta el azt, hogy Hargita és Kovászna megye kilépjen a szegénységből, hiába özönlenek a magyarországi turisták nyaranta (a magyarországi tőke már kevésbé) Székelyföldre, és hiába magyar a két megye majdnem teljes vezetése. Autonómiával együtt sem fogunk kilábalni ebből, amíg ilyen a politikai elitünk, ezt ideje lenne belátni.

Ha jól tudom, Orbán Viktor szokta idézni azt az angol közmondást, miszerint „first thing first”, azaz első dolgot először. Ez állna az elszakított területekkel kapcsolatos politikára is: mielőtt hangzatos szavakkal autonómiát követelünk és hülyítjük élet-halál harcunkkal a jó népet, nem ártana legalább annyit elérni, hogy a Mátyás-szoborról vegyék le a minket sértő Iorga-táblát, már csak azért is, mert a restaurálás költségeinek felét a magyar adófizetők állták. Aham, ez már megoldhatatlan feladat, ugye? Hisz a visszacsatolásról álmodozó magyarokat leidiótázó bukaresti magyar nagykövetnek sem sikerült, az első szóra megfutamodott, hogy hangosan röhöghessen rajtunk a világ, de Verőce az más, Verőcén lehet magunkat harcos magyar politikusoknak beállítani, akiknek semmi sem fontosabb, mint a székelyföldi autonómia, és akkor arról még nem is beszéltem, hogy ezek a „hősök” szóltak be anno Szegedi Csanádnak, hogy ne nagyon beszéljen a székely autonómiáról az EP-ben. Tiszta szerencse, hogy Csanádot nem abból a fából faragták, nem is hiába lett tiszteletbeli székely…

Semjén Zsolt nagy vadász hírében áll, a védett madarak iránti vonzalma is közismertté vált. Nos, így már jobban tetszik érteni, miért félek attól, ha a magyarországi politikusok élet-halál harcot vívnak értünk?

Friessner József - Nagyszeben, Erdély

(Kuruc.info)