Ha forradalmár lenne, ön melyik televíziót ostromolná meg? – látnoki reklám a 2006 előtti korszakból. Emlékszünk még reá? És igen, pont azt ostromoltuk meg, és nem tetszett nekik, nekünk viszont mi az hogy, nagyon is – hogy maradjunk a kor klasszikusánál.

Fél évtized telt el a tévéostrom óta. Akinek 2006-ban született gyermeke, az most már lassan az őszi iskolakezdésre rendezi át az életét, lejárt a pelenkakorszak, túl vannak az első ovis szerelmen. Aki 2006 őszén kezdte a gimnáziumot, már rég leérettségizett, talán már egyetemre is felvették, és a nyugati álláshirdetéseket böngészi, mert azóta sem változott semmi lényeges.
Az öt évvel ezelőtti rendszerváltó hangulat elveszni látszik, a kommunisták ugyanúgy élvezik puha bársonyszékeiknek melegét, a magyar társadalom tiszta közélet iránti igénye erősen megcsappant, ha volt neki ilyen egyáltalán. Bár az elmúlt öt év alatt gomba módra elszaporodtak a Magyarország megtisztítását követelő és a magyarvédő szervezetek, ezalatt az idő alatt az is kiderült: a rendszeren kívül nincs élet, illetve van: Budaházy György mellett egy cellában.
Mindazok, akiket nem a pártépítés, nem a politikai út gyönyörei hajtottak az utcára 2006-ban, elveszni látszanak. Döntő többségünk már túl van néhány bírósági tárgyaláson, pár ítéleten, rendőrségi és titkosszolgálati meghurcoláson, és a bekövetkező súlyos csend mementóként jelzi, hogy egyetlen egy közösség sem élhet teljes értékű életet, ha a permanens háborúra rendezkedik be. Mászóval, a normalitás iránti igény felülírta a harci szellemet, mert az emberi lélek logikája erre épül fel, tehát így kellett lennie. Ennek köszönhető, hogy gyakorlatilag pár száz főn kívül már senki nem vonul az utcára, hogy Gyurcsányt felelősségre vonását megsürgesse. Az őszödi beszéd nyomán fellépő tüntetéshullám és a tévéostrom valódi eredményességét abban mérhetnénk le a leginkább, hogy így, öt év távlatából kinek hozott nagyobb hasznot.
A Fidesznek? Kétségtelen tény, hogy az erőszakossá váló utcai megmozdulások egy idő után – dacára az október 23-i narancsárulásnak – a párt malmára hajtották a vizet. Magyarországot döntő többségében már nem ’56, nem Kossuth népe lakja, hanem a kádári kisemberek. Ki ne ismerné jobban az országot, mint politikai elitünk? Viktor döntött, és bejött neki. A kezdeti fellángolásból 2007 tavaszára, őszére már alig maradt valami, a fotelben ülők pedig kivárták a négy évet, mert fülkében mégiscsak biztonságosabb forradalmat csinálni… És megszerezték a kétharmadot, most azt tesznek az országgal, amihez kedvük van.
Az MSZP? Simán nevezhetjük nyertesnek. Az, aki a 2006-os őszi események után képes kormányon maradni, csak nyertesnek nevezhető. Továbbá: az MSZP 2006 és 2010 között megtette azt, amivel hosszú időre bebetonozta a jelenlegi rendszert, amelyben gond nélkül tudja fenntartani saját hatalmát: lefejezte azt az ellenzéket, amelyik még képes lett volna utcáról kormányt dönteni. Ha ezt nem teszi meg, akkor az MSZP parlamenti jelenléte megszűnik, politikusainak jelentős része börtönbe kerül.
Azt a közösséget rombolta szét, amelyik nem pártpolitikai, hanem civil eszközökkel képes lett volna a hazai politikát nagyban befolyásolni. Igaz, ez az erő meg sem született, mert nem születhetett meg a könnygáz maró füstjében, de tegyük fel, ha nagyobb hangot kap a párt- és erőszakmentes vonulat 2006 őszén, 2007 elején, akkor a polgári engedetlenségi mozgalom mekkora erővé dagadhatott volna? Bizony naggyá, viszont a komcsik sikeresen összemostak mindent és mindenkit, így ez is elmaradt.
Talán Budaházy György érzett rá a legjobban arra, hogy melyik irányba kellene elindulni, amikor a Hunniát meghirdette. Nem, nem a „terrorszervezetre” gondolok, hanem a pártoktól független, azokat tudatosan befolyásoló párhuzamos társadalomra. De akkor már késő volt, a fotelforradalmárok népe már minden ellenzéki lépésben, ami nem a Fideszhez volt köthető kukaborogatást látott, mert…
Nem, nem azért, mert elhitette vele a média, ne legyünk naivak. Azért, mert azt akarta látni. Kereste magának a lustasága alóli felmentést, a média pedig este nyolckor a Szilvási-félék által ellenőrzött híradókban szállította neki ezt.
A Jobbik? Talán nyertesnek is nevezhető. Talán – mert politológiai közhely, hogy egy erőszakos baloldali kormányzás alatt a radikális jobboldal mindig erősödik. Bár ezt nem mindig gondoltam így, de ma úgy látom, a Jobbik akkor is erősödött volna, ha nincs a tévéostrom. Talán egy sokkal szakmaiabb, mai napig egységes Gárdával a háta mögötti Jobbikot ismernénk, viszont kétségtelen tény, hogy kevesebb törésvonal feszülne a párton belül, nem kéne annyi rendőrség által meghurcolt hazafi gondját a vállukra venni. Igazából azonban vesztesnek könyvelhetjük el a pártot. A Jobbik, már csak a hazai generációs ellentétek miatt is egy gyökeresen átírt rendszerben tudná magát teljesen kiélni. Abban a rendszerben, amit a 2006-os forradalom sikeressége teremtett volna meg. Ám a siker elmaradt, és a Jobbiknak most szembe kell néznie azzal, hogy hosszú távon csak akkor maradhat egyáltalán életben, ha elfogadja a rendszer néhány fontos játékszabályát, emiatt viszont gyakran kerülhet még összetűzésbe saját választói táborának kemény magjával.
A magyar társadalom pedig egyértelműen vesztes. Az a tény, hogy egy őszödi beszéd nyomán beálló tüntetéshullám, az arra adott erőszakos állami válasz, a demokrácia és az egyéni politikai és civil kezdeményezések teljes lefojtása sem volt elég arra, hogy egy kormányt (figyelem! Nem rendszer, nem a demokrácia lecserélése monarchiára vagy hasonlók, csak egy kormányról beszélek) megdöntsön. Európában bárhol máshol tizedennyiért lemondanak kormányok, új választásokat írnak ki, nálunk még ennyit sem sikerült elérni. És ez hatalmas veszteség. Minden sikertelenségnek van egy üzenete a győztes felé. Megmutatja az ember, a közösség, a társadalom valós erejét. A politika pedig vette az üzenetet: nem kell félni a néptől. Nem volt igaza Gyurcsánynak? „Majd megunják és hazamennek”. Nem így történt? De, bizony így. Mint mementó áll az elkúrás nagymesterének eme cinikus kijelentése a magyar társadalom elmúlt húsz év erőfeszítés-nélküliségének útján.
A magyarok pedig gondolkodás nélkül átadták a demokráciákban elérhető abszolút hatalmat annak, aki Gyurcsány ellenfele, ám tettei nem sarkallják őket is cselekvésre. Azaz, inkább Viktor kormányozzon kétharmaddal, csak ne kelljen nekünk azon gondolkodni, hogy kinek van igaza. Így, öt évvel a tévéostrom után egész egyszerűen tudomásul kell vennem: a magyar társadalomban nincs meg az igény a pártfüggetlen, kritikus politikai gondolkodásra. Hogy ebből mi minden következik, azt az olvasó fantáziájára bízom.
A manipulálás mai is folytatódik. Úgy tesznek, mintha senki sem tudná, hogy ki szivárogtatta ki az őszödi beszédet. Mintha az egész szeptember 17-én kezdődött volna. Ugyan már, hónapok teltek el a beszéd elhangzása és annak a nyilvánosságra kerülése között, maga Krecz Tibor, Kiss Péter Miniszterelnöki Hivatalával szerződéses kapcsolatban álló „üzletember” nyilatkozta még 2007-ben, hogy ő is, akárcsak "más fővárosi újságírók", már korábban tudott a beszéd létezéséről. A felvételt sem titokban rögzítették, hiába harsogják ezt a híradók. Minden kormányülést rögzítenek, így ezt is. Gondoljuk, ha egy magasrangú MSZP-s politikus beballag a hangosítószobába, és annyit mond a technikusnak, hogy „Bélám, adj már egy példányt abból, ami elhangzott”, akkor a technikus majd azt mondja, hogy nem? Különösen, ha az illetőt Kiss Péternek hívják, aki akkoriban a Miniszterelnöki Hivatal vezetője, és a kommunikációs feladatok is hozzátartoznak, legalábbis azok egy része. Ki nem találják kedves olvasóink, hogy Kiss Péter kivel ápolt, ha nem is jó, de mégiscsak barátságot még ’89 előtt? Bizony, azzal, akit már sokszor hoztak összefüggésbe a beszéd kiszivárogtatásával: Eduardó Rózsa Flores-szel.
Innen már nagyon könnyű lenne végigmenni és kideríteni, hogy is történt az a kiszivárogtatás? Gyurcsány tudott róla, hogy készül ellene egy puccs, és hagyta volna? Valószínű. Tudott a Fidesz az őszödi beszédről, de eltitkolta volna, mert az MSZP titkosszolgálatát sejtette az akció hátterében és csapdát szimatolt? Valószínű. Hogy Gyurcsány és ellenfelei egyaránt felkészültek a nyár alatt néhány forgatókönyvvel arra az estere, ha nyilvánosságra kerül a felvétel? Nos, ez több mint biztos. Mi pedig egy hatalmas sakkjátszma egyszerű figurává váltunk, ahol a Fidesz, Gyurcsány és egy szintén törésvonalak által megosztott MSZP-n belüli „ellenzék” játszotta hatalmi játékait.
Nem kellettek ide spiclik, nem kellett senkit sem lefizetnie az NBH-nak, mert – ezt is csak így utólag visszanézve látom be – az ember lelki felépítése mégsem annyira bonyolult, főleg, ha feloldódik a tömegben, és könnyen kiszámítható, hogy mit fog lépni. Nem kellet nagyon beavatkozni a történések menetébe, elég volt annak az ellenkezője: a ’be nem avatkozás’, a ’hagyni, hogy elfajuljanak a dolgok’ politikája. A siker adott volt, hisz’ az elit tudta: a civil társadalom szervezetlen, megosztott, és csak nagyon rövid ideig képes összefogásra, ráadásul a ’vezető’ rétege sem büszkélkedhet túl nagy intelligenciával. Emlékszünk még a Kossuth téri hatalmas közvécére 2006 szeptemberében és októberében? A millió hülyeségre, amit a hirtelen feltűnt, önjelölt népvezérek szórtak a nép közé? Naponta ügynököztek le valakit közülünk, csak mert több mint egy tucat magyar még hallgatott is volna az illetőre? Emlékszünk ezen napok zűrzavarára? Csodálkozunk, ha a polgárok java része később távol maradt a Kossuth térről?
Fél évtized távlatából összegezve az eredményeket, annyit tudok mondani: sivárnak tűnik itt minden. Igaz ugyan, hogy a Jobbik bekerült a parlamentbe, megerősödött a nemzeti média, erősödtek a nemzetiszocialista, hungarista mozgalmak, a nemzeti tábor helyzete önmagában kétségtelenül jobb, mint 2006 előtt bármikor. Ahogy azt írtam tavaly ilyenkor:
Változtatott valamit tehát a tévéostrom nemzetünk helyzetén? Gyakorlatias kérdéseket tekintve: igen. Mint már írtam, van Jobbik és Gárda, erősebb a HVIM, van Betyársereg. Van nemzeti médiánk és zenekaraink is egyre kiválóbbakat alkotnak. Magyarán: saját iparunk lett. Nemzeti radikális iparág. Ebben pedig megjelennek a tőkések, és lassan, de biztosan ugyanúgy feltagozódik a radikális tábor fentiekre és lentiekre, mint maga a magyar társadalom egésze. Vonzerő lettünk, és sajnos nemcsak a gimis fiatalok szemében tűnik már felettébb vonzónak a nemzeti romantikára épülő harci morál megjelenítése, hanem a levitézlett, a globalizáció hazai kiépítésében jeleskedő egykori pártpolitikusoknak is egyre kézenfekvőbbnek tűnik, hogy nekik itt szavuk van és okíthatnak minket.
Tágabb értelemben válaszolva: nem, nem változtatott meg semmit a tévéostrom. Talán nem lehet hazugsággal országgyűlési választásokat nyerni? Dehogynem, a helyzet csak annyiban különbözik, hogy Orbánék tudatosan nem mondtak semmi konkrétumot a kampányban, ne legyen mit számon kérni rajtuk.
Változott valamit a magyar társadalom az elmúlt négy évben? Dehogy! Ugyanúgy aláírta Orbánék biankó csekkjét, ahogy elhitte Gyurcsánynak az adócsökkentést vagy Lendvainak a gázáremelést. Az ok mindkét esetben ugyanaz: a realitásokat félretéve azt támogatni, akikre vágyainkat ki tudjuk vetíteni. A tünet különbözik, a betegség ugyanaz: a magyar átlagszavazó óvodáskorúsága. Nem fogadja el azt a tényt, hogy az állam nem tudja és nem is akarja minden gondját megoldani. Nem tudja, és nem is akarja elfogadni azt a tényt, hogy az állami segítség kikényszerítésének egyetlen módja a kritikai érzék állandó fenntartása. Még mindig ott tartunk, hogy ha valaki nálunk fideszes, akkor az is marad, még ha beledöglik is a szerettei által kitalált rendszerbe.
A folyamatokat összességében elemezve viszont rosszabb a helyzetünk. 2006 után sem teremtődött meg az a nemzeti minimum, az a társadalmi egyetértés, ami ennek az országnak az előmozdításához minimális feltétel. Még mindig itt tartunk: atomjaira szétesett társadalom csillogó törmelékéből próbálunk valamit építeni – mi, radikális magyarok, akiknek közössége ugyanúgy szétesett, egymással szembeforduló, egymást mardosókból áll, mint a társadalom egésze – sokszor az a célszemélyek akarata ellenére. Megváltunk, még, ha beledöglesz is – ez volt, és ez maradt a hatalom mottója, mert 2006-ban nem láttuk át a „minden hatalom célja, a hatalom maga” igazságát, hogy esetleg megelőzhessük a következményeket.
Barátaim! Ideje belátnunk, a tévéostrom, az őszödi beszéd és október 23. egy tudatosan eltervezett sakkjátszma volt. Ne hajtsuk le a fejünket, ne keseredjünk el: volt azért néhány jó lépésünk, akadt, amikor úgy tűnt, mi írjuk a játékszabályokat, ám a végeredmény az, hogy a partit elvesztettük, mert a szabályokat sem kötötték az orrunkra, a lényeges sakkfigurákhoz hozzá sem férhettünk. Kódolva volt az eseményekben a végzet, a felszalámizás, a rendőrségi hercehurcákba való belefáradás, hogy végül a rendszer kellékének számító párt olcsó ígéretlenségével beérje a megfáradt és politikai értelemben óvodás társadalom.
A buddhisták azt tanítják: a földi életben nincs abszolút jó és abszolút rossz, csak a tetteink következményei léteznek. Lehet, hogy igazuk van, nem az én tisztem ezt eldönteni. Azt viszont tudom, hogy ha nem fogalmazzuk meg őszintén, mi magunk, a tévéostrom és a szörnyű négy év következményeit, ha a jövőben nem úgy tekintünk bármiféle szerveződésre, tervre, hogy annak lehetséges következményeit is figyelembe vesszük, akkor hosszú távon elbukunk. Tegyük hát tisztába magunkban: nem lesz itt sem magyar-, sem világforradalom. Gúnyosan úgy is mondhatnám: érdeklődés hiányában a megváltás elmarad. Viszont van itt valami, amit megtehetünk, két lehetőség is, amely nem zárja ki egymást, sőt, ha okosak vagyunk, még erősítik egymást.
Az első az lenne, hogy becsüljük meg azt, amink van, emeljük azokat jobb, magasabb színvonalra. Becsüljük meg a Jobbikot, mint egyetlen kézzelfogható sikerét a 2006 és 2010 közötti időszaknak. Próbáljunk meg a Magyar Szigetből egy még jobb, még színvonalasabb fesztivált építeni, és a nemzeti radikális média is próbáljon meg minél szakmaiabb lenni. Legyünk versenytársai a rendszer gyűlölt kellékeinek, mert erre képesek vagyunk, sokszor nem is állunk olyan messze ettől, mint gondolnánk.
A másik, számomra sokkal szimpatikusabb, de az elsőt nem kizáró út az önépítés. Figyeljünk oda jobban saját magunkra, családunkra, koncentráljunk egyéni fejlődésünkre. A napi politika ricsajától visszavonulva felfedezhetjük, hogy Idő úr remek bajtárs is tud lenni, rendkívül sok lehetőséget nyújt nekünk. Tanuljunk nyelveket, szakmát, tökéletesítsük tudásunk. Amikor mozdulni kell, akkor mozduljunk, de a mozdulásért önmagáért, öncélú magamutogatásért ne tegyük meg az eddig megszokott lépéseket. Foglalkozzunk többet barátaink megértésével, kertünk ápolásával, házunk csinosítgatásával stb. A nemzet szuverenitásának visszaszerzéséhez vezető úton az első lépés az önállóan gondolkodni tudó, önmagát legalább egy minimális szinten fenntartani képes egyének sokasága. Ezt az utat is meg kéne próbálnunk, és bár Széchenyi szerint szalmalángnyi lelkesedés jellemez minket, ezzel talán ezt a káros vonásunkat is helyrehozhatjuk. A szívós építkezésnek mindig megterem a gyümölcse!
Barátaim! A tévéostrom után fél évtizeddel vonjuk le hát a megfelelő, önáltatástól mentes következtetéseket. A közös gondolkodást pedig innen folytatjuk, a kommentekben például...
És ne feledjük 1984-et: a hatalom célja a hatalom maga!
Florian Geyer
(Kuruc.info)