El tudom képzelni, hogy milyen hangon tárgyal most egymással Merkel és Sarkozy, fogcsikorgatás, hisztizés és asztalcsapkodás. Eddig elég volt a virtuális x százalékokat tologatni egy palatáblán, hogy aztán csodás szerződéseket kössenek, amelyekről rendszerint azt állították, hogy egy lépéssel közelebb kerültünk velük a boldogsághoz. Most pedig, amikor az általuk okozott baj akkora, hogy ki sem látszunk belőle, egy kontinens készül most anyagilag, erkölcsileg és morálisan tönkremenni, akkor már nem is fájdalmas, hanem egyenesen röhejes, ahogy kiviláglik: azt sem tudják, miről van szó, nemhogy megoldást találjanak. Gyakorlatilag mást sem hallunk, minthogy „megoldjuk”, „terveink között szerepel”, „határozott lépéseket tettünk a további tárgyalások sikerének érdekében”, valamint több tucat hasonlóan semmitmondó kijelentést. Ennyit tudnak ma, ennyit tudtak tegnap is, és minden bizonnyal holnap sem lesznek okosabbak.

Mellesleg közeledik november eleje, amikor is pont Európában, Cannes-ban rendezik meg a G20-ak soron következő találkozóját, és bizony nem ártana, ha a világ szerencsésebb felén élő államfők, miniszterelnökök és miniszterek nem egy tanácstalan, saját romjai alól tanácstalanul kipislogó Európát látnának. Igaz, erre kevés az esély, mint ahogy arra is, hogy a filmfesztiválnak helyt adó francia városkát ne törjék össze az antiglobalista tüntetők.

Mit akar az EU majd ezen a találkozón? Ismét Kínához fordulnak? „Kellene még nagyjából 2000 milliárd euró, hogy kimásszunk belőle, Csing-csung elvtárs, ugye tetszik adni? Cserébe lebombázzuk önöknek Tibetet, úgyis unalmas már ez a lelki értékek felé forduló buddhista kultúra, minek ilyen a mai világban, nem, továris?”

Viccet félretéve: ma már komoly elemzők, politikusok és magas pozícióban levők szájából hangzik el, hogy a legegyszerűbb az lenne, ha leírnák Görögország államdósságát, vagy annak egy részét. Ismerős? Ez az az ötlet, amiről Orbán Viktor szerint nem kéne beszélnie a Jobbiknak a magyar parlamentben, ez az az ötlet, ami egyre többször hangzik el az Unió csúcsszerveinek körében. Azt amúgy Nouriel Roubini is megjegyezte egy, a Reutersnek adott interjújában, hogy a precedenstől félnek viszont. Csak a precedenstől – teszem hozzá én, hisz az említett interjúban elhangzott: „van még két elefánt az EU-ban: Olaszország és Spanyolország”. Tulajdonképp más érv a görög adósság leírása ellen ma már alig hangzik el, mi, magyarok pedig szomorúan állapíthatjuk meg: annyira leszarnak minket, hogy már a precedensek között sem említenek, mint következő, veszélyes tényezőt. Minek is – kérdem én, hiszen Orbán Viktor kormánya kiadta az ukázt, erről kuss van, és kuss is van nálunk, szegény Vona Gábor pedig hiába veri az asztalt, hogy ez amúgy nem hülyeség, tessék már válaszolni kérem, hogy miért nem tehetjük ezt meg, azt ő sem hajlandó elfogadni, hogy Magyarországon most ért be a viktoriánus korszak, aminek a keleti változata annyit tesz: neked kuss van, csak azt kérdezheted, amit megengedek, lévén, hogy azokra tudom a választ, ha-ha-ha. Igaz, Gáboron kívül lassan több mint egymillió magyar húzza az orrát Viktor hallatán, és ez a szám csak növekszik.

A bankok ismételt feltőkésítése persze önmagában nem megoldás, semmi garancia nincs arra, hogy az üzleti függetlenségükhöz ragaszkodó, az állami kontroll ellen örökké lázadó bankok nem fújják fel ismét azt a lufit, ami pár év múlva megint kipukkan majd. Ja, erre is van megoldás kérem, az egységes gazdasági kormányzás, ami az Európai Egyesült Államok de facto megszületését jelentené. Ezért megy most a harc, kontinensünk történelmének szellemében a franciák és a németek, illetve a franciák és az angolok között: kié legyen a majdani hatalom?

Ha megegyeznek, akkor jön az EEÁ, ha nem, akkor leírják a görög adósságot.

Mi pedig így is, úgy is rosszul járunk: adósságleírás nem lesz, helyette Fellegi büszkélkedik, hogy sikerült eladni Kínának némi magyar államkötvényt – gy.k.: így nevezik a kölcsönkérést a politikusok –, ennek egy részét persze devizában, mert mi okosak vagyunk.

Van egy sokkal egyszerűbb megoldás is: államosítsuk a nyomdákat, és álljunk neki százeurósokat gyártani! Ha tényleg 2000 milliárdra van szükség, akkor ebből jó pénzt csinálhatunk. És még magunknak is eltehetünk belőle.

Alex Strauss – Kuruc.info