Az életkörülményeit tekintve egyre lejjebb csúszó magyar emberben – genetikailag – még mindig benne van a közösség iránti felelősségéből fakadó lemondási hajlandóság, azonban a kormány részéről történő visszaélés ezzel a szép emberi tulajdonsággal már egyenesen felháborító. Ráadásul minden intézkedéssel együtt érkezik azok arcátlan magyarázata is: 1. ettől jobb lesz, 2. az Unióban ezt így kell, 3. az elmúlt nyolc év az oka mindennek. Mindez azok szájából hangzik el, akik húsz éve ücsörögnek a parlamentben, négy évig maguk is kormányoztak, az elmúlt nyolc évben szalonellenzékként semmi maradandót nem alkottak.

Brüsszelből madzagon rángatják őket, ugyanakkor idehaza senkinek a véleményét meg nem hallgatják. Minden bajok forrásául még az euró és a svájci frank (bármilyen irányú) mozgását sorolják fel. Az üzemanyagok árának folyamatos emelkedését a következő magyarázatok kísérték: ideges nemzetközi hangulat, közelgő tél, líbiai harcok, dollár erősödése, görög válság, Putyin valahol összehúzta szemöldökét, Obama bárhol villámlátogatást tett, valamit kiszivárogtattak, de rögtön cáfolták is, árvíz borította, földrengés temette, valamelyik tőzsdén meg szinte égett a parkett. Meg persze a gázolaj jövedéki adójának emelkedése. Tovább is van, mondjam még?

A gazdasági események irányítása kicsúszott a kormány kezéből. Számukra csak egy konkrét cél rajzolódott ki, nevezetesen az államadósság visszafizetése. Arról az államadósságról van szó, melynek nagysága már 20.600 milliárd forint. Talán érthetőbb, ha kiírjuk a nullákat is. Tehát még egyszer: 20.600.000.000.000 forint. Ezt akarják visszafizetni a nemzeti együttműködés jegyében. Mert ezt mi is így akartuk, amikor „felhatalmazást adtunk” nekik az ország rendbetételére. Szerencsétlen választó 2010 tavaszán csak Gyurcsányt akarta végleg eltakarítani az ország éléről, nem akart ő fülkeforradalmat. A szavazólapon sem az állt, hogy „beikszelem X.Y. fideszes képviselőt, akinek még azt is el fogom nézni, hogy közpénzen havi 600.000 forintért béreljen és tankoljon egy 450 lóerős autót, akiről még azt is tudom, hogy az előző ciklusban 18 millió forint költségtérítést vett fel”.

Feladatunk tehát, hogy mindenki húzza össze a nadrágszíját és fizessen még többet: adót minden után, amije csak van, legyen az diploma, autó, kutya, szolidaritás, füst, levegő és bármi más. Dolgozzon haláláig, ne okozzon és szenvedjen balesetet, egyáltalán beteg se legyen, tartsa el egész családját, gyermekeit – ebből rögtön legyen három –, illetve tartson el mindenkit, akit nem érintett meg a „munka világa”. Munkáltatójával szemben pedig legyen lojális. Ja, és ha ez a négy év kevés lenne az elmúlt nyolc év rendbetételére, akkor szavazzon újra a Fideszre, mert a megkezdett munkát nem lehet abbahagyni, és az államadósságból szorgos munkánk ellenére még mindig maradt kb. 25.000 milliárd forint.

A tébolyult – ki tudja, honnan kapott – ötleteiket hétvégén beterjesztik az országgyűlésnek, hétfőn saját többségükkel megszavaztatják, hogy sürgősséggel a héten már le is zárhassák a kész törvényt, amit pár nap múlva már ki is hirdetnek. (Ide kívánkozik a következő vicc(?): A köztársasági elnöki rezidencián a takarítónő az egyik WC-ben pakolgat, közben egy darab „szennyezett” vécépapír kirepül a kezéből az ablakon. Utánanéz, és látja, hogy az a licthofon keresztül éppen az elnök ablakán repül be. Odarohan a titkárságra, és elmondja, mi történt, kéri, hogy még mielőtt valami baj történik, csempésszék ki a papírt. A titkár bemegy, majd kijön: Késő - mondja - már aláírta...)

Ebben a törvénygyárban nincs szándék sem, idő sem meghallgatni, elfogadni ellenzéki ellenérvet. Ha egy szabályozási folyamatban (kormányzásban) nincs visszacsatolás, ellenőrzés, észlelt visszajelzés, akkor a szabályozás pontatlan lesz. Ilyen pontatlan szabályok (törvények) mentén éljük mindennapi életünket. Minél nagyobb a rendszer (az ország), annál később jelentkeznek a hibás szabályozás következményei. Az észlelés pillanatában ugyanakkor sokszor már késő a beavatkozás, a következmények visszafordíthatatlanok lesznek.

Ráadásul az, ami ma az országban törvényhozás címén történik, csupán néhány ember szellemi terméke. A 262 fős kormányoldal óriási többsége csak a szavazások idejére ül be az ülésterembe, hétfőn este megkezdik hosszú hétvégéjüket. A levezényelt szavazáskor úgy nyomják meg a gombot, hogy sokszor azt sem tudják, éppen miről is van szó. Testben ilyenkor a parlamentben vannak, lélekben meg számtalan más betöltött pozíciójuk valamelyikében, miközben azokat sem tudják maradéktalanul ellátni.

Legsúlyosabb bűnük közé tartozik az a – szintén a spórolás jegyében fogant – ötletük, mely az önkormányzatiság szinte teljes felszámolását célozza. A megyei önkormányzatok vagyonát már átadatták az államnak – ennek összértéke kb. tízszerese annak az önkormányzati adósságnak, aminek fejében ezt tették –, a települési önkormányzatokat meg a következő időszakban lehetetlenítik el.

Kétezer fős lélekszám alatti településeknél (Zala megyében szinte csak ilyenek vannak) gyakorlatilag nem lesz saját önkormányzat, polgármesteri hivatal, csupán egy települést irányító kormányhivatalnok. Mindenki mehet ügyet intézni a járásközpontba, ha lesz miből és lesz mivel. A közösségi közlekedés lassan, de biztosan sorvad, a személygépkocsit pedig olyan luxuscikknek tekinti a kormány, amelynek birtoklása felfogásuk szerint egyet jelent a korlátlanul terhelhető jóléttel. A földműveléstől, gazdálkodástól elszoktatott vidéki lakosságot így beterelik a városba, ahol multikulturális szórakoztatás közben etetik a globalista táplálékszennyekkel.

Sötét fellegek vannak a fejünk felett. Aki a nemzeti mázzal bekent kormányintézkedések ellen emeli fel a szavát, az egy retrográd akadékoskodó, aki nem érti meg a megváltozott körülmények miatt nehézzé váló idők szavát. Ha valaki nemzeti önrendelkezésünk feladását véli felfedezni a fideszes ámokfutás közepette, az hamarosan kigúnyolt céltáblává válik. Állítom, ez a garnitúra attól veszélyes, hogy az összes választó harmadának voksával szerzett üléstermi kétharmadával mindenre képes. Bátorságot éppen abból merít magának, amire hivatkozik, ami nincs is meg neki: ez a társadalmi felhatalmazás. Mondják, nincs annál rosszabb, mint amikor az ostobaság szorgalommal párosul. Lefordítva: ha egy kétkezi munkát soha nem végző, tudományos intézetekben ábrándozó valaki törvénygyártásba kezd. Ez van most.

Tennünk kell valamit. Nekünk, akikben még mindig és egyre jobban bíznak az emberek.

Zakó László
országgyűlési képviselő
Jobbik