Az újságírónő annyi fáradságot sem vett, hogy utánanézzen, mi is az igazság a buchenwaldi táborparancsnok feleségéről, a szadistának kikiáltott Ilse Kochról keringő fantasztikus történetekből. Nagy tanulság az újságíróknak, tanároknak és persze mindenki másnak: így jár az, aki hitelesnek tartja a hivatalos holokauszttörténészek firkálmányait. Mint ismeretes, Ilse Kochot a háború után a Buchenwaldban raboskodó foglyok azzal vádolták meg, hogy „ostorral a kezében ütötte-verte a láger lakóit”, „terhes nőkre ugrasztotta a kutyáit”, „fajtalankodásra késztette” a rabokat. Mi több, a kétségbevonhatatlan megbízhatóságú „szemtanúk” szerint „méreginjekcióval” is gyilkolászott, áldozatai „bőrét lenyúzatta, és azokból kesztyűt, könyvborítót, pénztárcát, lámpaernyőt varratott”, sőt, a „megölt emberek fejéből dísztárgyakat” is készíttetett.

Ha egy emberi lényt ennyire képtelenül gonosznak állítanak be, akkor egy magát nyilván értelmiséginek tartó újságíró fejében meg kellene fordulnia a gondolatnak: talán a vádak esetleg nem, vagy csak részben igazak. Ilse Koch (és a legtöbb úgynevezett „német háborús bűnös”) esetében pedig annál is inkább jogos a kételkedés, mert az ellene felhozott vádak kizárólag az elfogulatlannak aligha nevezhető buchenwaldi foglyok beszámolóin alapulnak. Miképpen lehetséges, hogy egy feltehetően egyetemet végzett újságírónő nem gondolkodik el azon, hogy vajon megbízhatóaknak tekinthetők-e az érthetően bosszúszomjas szemtanúk fantasztikus elemeket is tartalmazó beszámolói? Hány, de hány filmben láthatjuk, de a való életben is elkeserítően sokszor tapasztalhatjuk, hogy valamely bírósági ügy tárgyalásán felvonultatott szemtanúk összevissza hazudoznak, és egymásnak szögesen ellentmondó megnyilatkozásokat tesznek. Kedves Török Hanna, mondja, gondolkodásra is használja néha a fejecskéjét?

A valóságban Ilse Kochról a következőket lehet tudni teljes bizonyossággal. Férje, Karl Koch, 1937 és 1942 között állt a buchenwaldi koncentrációs tábor élén. 1942 elején Majdanekbe irányították át. Karl Koch kétségkívül egy brutális, aljas és korrupt táborparancsnok volt, aki ténylegesen értéktárgyakat lopott el a foglyoktól, és hogy bűncselekményeit leplezze, többeket meg is gyilkoltatott szerencsétlen áldozatai közül. Mindez szörnyű, amit azonban Török Hannácska sem említ meg, no és persze a hivatalos holotörténészek sem vernek nagydobra: egy SS bíróság letartóztatta Karl Kochot, bűncselekményeit rábizonyította (de természetesen nem csak a tanúvallomásokra hagyatkoztak az eljárás során, hanem írásbeli, tárgyi bizonyítékokat is felvonultattak), és megszületett a halálos ítélet. Igen, igen, drága Hannácska, bármennyire is hihetetlen, de az elvetemült, aljas, vadállatokból álló SS bírósága halálos ítéletet szabott ki a buchenwaldi koncentrációs tábor parancsnokára, aki gaztetteket követett el a foglyokkal szemben! Nehezen illeszthető be ez a tény a fejecskéjében kavargó ködös világkép elemei közé, ugye, Hannácska?

Mármost lehetséges, hogy az elítélt táborparancsnok felesége, Ilse Koch is tudott férjének bizonyos üzelmeiről, sőt az sincsen kizárva, hogy esetleg szerepet is játszott némelyik bűntettben. Talán így van, bizonyíték azonban nem áll rendelkezésünkre. Azonban egészen biztosan kijelenthető, hogy azok a fantasztikus bűnök, amelyekkel a háború után illették, nem róhatók a terhére. Igaz, a nürnbergi perben is elhangzottak az abszurd történetek, például az áldozatok fejéből készült dísztárgyakról és az emberbőrből előállított lámpaernyőről. Csakhogy, kedves Hannácska, ha nem tudná, a nürnbergi per egy koncepciós per volt, melyben teljesen bizonyíthatatlan, sok esetben kifejezetten hazug vádakkal illették a „náci háborús bűnösöket”, akiket megfosztottak – a demokrácia és a jogállamiság legnagyobb dicsőségére - a törvényes védelem legalapvetőbb kellékeitől is.

Semmi kétség, Hannácska arról már tudomást szerzett, hogy a hivatalos holotörténészek is beismerték: a „nácik” sohasem készítettek „emberbőrből lámpaernyőt”, miként az „áldozatok húsából előállított szappan” az „elektromos futószalagos”, a „légkalapácsos”, a „vízbe fojtós”, az „élve elégetős” kivégzésekről szóló történetekről is kimondták már, hogy azok mind a háborús propaganda termékei voltak. (A gázkamrás kivégzés tartja még magát, de ne legyen kétsége senkinek: előbb-utóbb a gázkamrákat is átadják a feledésnek.) Ilse Kochot természetesen komoly bizonyítékok hiányában életfogytiglani börtönre ítélték, azonban Hannácska ismét csak elmulasztott elgondolkodni azon, hogy vajon miért kellett őt a háború után – mint cikkében írja - „kétszer is elítélni”? Nos, ha az újságírónő nem nézett volna utána, akkor elárulom: azért, mert Lucius D. Clay tábornok, a megszállt Németország amerikai katonai kormányzója (1947 és 49 között) 1948-ban vette magának a fáradságot arra, hogy alaposan áttekintse az Ilse Koch-per bírósági ügyiratait, és azt találta, hogy az ellene felhozott legfőbb vádpont – nevezetesen, hogy emberbőrből készíttetett lámpaernyőt - teljességgel megalapozatlan. Ezért életfogytiglani büntetését négy éves szabadságvesztésre csökkentette, melynek következtében 1951-ben szabadulhatott volna. Csakhogy a bosszúszomjas áldozatai nem engedték, hogy visszanyerje szabadságát, ezért amint kilépett a börtön kapuján, ismét letartóztatták. Ügyét a zsidó csoportok nyomására újratárgyalták, és újból életfogytiglani börtönre ítélték. Ilse Koch végül 1967-ben a börtönben öngyilkos lett.

Amikor Lucius D. Clay tábornok felmentő ítéletét meghozta, a következőképpen indokolta döntését a washingtoni hadügyminisztériumhoz írott levelében: ”Nincsen semmiféle meggyőző bizonyíték arra nézve, hogy Ilse Koch saját maga választotta volna ki a foglyokat a kivégzésre, és a meggyilkoltak bőréből készült bármiféle tárgyat birtokolt volna”. Egy 1976-os interjú során pedig a következőképpen nyilatkozott az ügyről:„Bíróság elé állítottuk Ilse Kochot…Életfogytiglanra ítélték, amit én négy éves börtönbüntetésre csökkentettem. A sajtónak persze nem tetszett a döntésem. Maga Koch teljesen kikészült attól, hogy az egyik riporter, aki annak idején (feltehetően elfogásakor – P.O.) a házába belépett, „Buchenwald kurvájának” nevezte el, és ez a riporter volt az, aki fehér színű lámpaernyőket talált a házban, melyekről azt állította, emberi bőrből készültek. Később persze kiderült, hogy kecskebőrből előállított lámpaernyők voltak, azonban a bíróságon mégis úgy állították be, mintha emberi bőrből készültek volna. Ilse Koch aligha reménykedhetett abban, hogy tisztességes eljárást folytassanak le vele szemben...A németek kiválasztották őt, és elítélték a saját népe elleni cselekmények miatt. Azonban amit tett, szigorúan véve aligha tekinthető háborús bűncselekménynek”.

Kapcsolódó: -Leégés Buchenwaldban

-A holokamu-mondavilág 24 gyöngyszeme

És alább álljon itt a Borsonline.hu cikke:

2011.11.13. 14:30
Ha valakiben eleve erős a szadista hajlam, és nem kell tartania attól, hogy cselekedeteiről valamikor majd számot kell adnia, akkor emberi vadállattá válhat. És olykor ez még nőkkel is megeshet.

A világtörténelem kevés elvetemültebb nőt ismer, mint Ilse Koch. A buchenwaldi náci láger parancsnokának felesége túltett mind férjén, mind a táborban szolgáló német katonákon és őrökön. Kivételezett helyzetével visszaélve már a kezdetekben is ostorral a kezében járt-kelt, és aki nem volt számára szimpatikus, azt megkorbácsolta. Később terhes nőkre ugrasztotta kutyáit, és rabokat kényszerített arra, hogy egymással fajtalankodjanak.

De a pokol lánya itt nem állt meg. Az őrök segítségével meztelenül állította sorba a tetovált rabokat, és több tisztfeleséggel együtt mustrát tartott, majd a „legszebb alkotásokat” kiválasztotta. Méreginjekcióval végzett áldozataival, akiknek tetovált bőrét lenyúzatta, hogy azokból könyvborítót, pénztárcát, kesztyűt varrasson. Tébolyodott rémtettei nem ismertek határokat, ezt jól bizonyítja, hogy egy idő után gyűjteni kezdte áldozatai fejét, amelyekből fali díszeket készített.

A háború után kétszer is bíróság elé állították, és ezeken a tárgyalásokat egykori foglyok tucatjai vallottak ellene, miközben a bíróság előtt a tömeg az azonnali kivégzését követelte. Az ügyészség szerint több ezer ember haláláért felelt közvetve vagy közvetlenül, ám – jellemző módon – bűnösségét sohasem ismerte el. Azt állította, hogy maga is a gonosz emberek kiszolgáltatottjává vált, és csak egy megakaszthatatlan gépezet része volt. Ugye, ismerős érvelés.

Amikor a világ leggonoszabb asszonyairól szólunk, aligha feledkezhetünk el Kasztíliai Izabelláról, aki férjével együtt a legjelentősebb spanyol uralkodók közé tartozik ugyan, ám a neve legalább ennyire a kegyetlen inkvizíció 1480-as években történt bevezetéséről, több százezer zsidó és muzulmán elüldözéséről, valamint ezrek máglyára küldéséről is híres vagy inkább hírhedt.

Török Hanna