Zavarában szemérmesen elpirulva, nem is tudja, hol kezdje a törvénytisztelő állampolgár. Eposzi, a dolgok közepébe vágó, in medias res kezdéssel, az ukrán-magyar – ideiglenes – államhatárokon lévő állapotokról lesz szó alább következő írásunkban.
Nos, azt, hogy Ukrajnában mi a hatályos törvényeknek és a határrendészeti szervek szolgálati szabályzatának megfelelő, adekvát, külföldi állampolgárokra vonatkozó ki- és beléptetési procedúra – vagy inkább tortúra –, azt alighanem csak a magasságos Úristen tudja.
E régióban kevésbé tájékozott és otthonos kedves olvasóink felvilágosítása érdekében a következőket mindenképpen előre kell bocsátanunk. Ukrajnába háromlépcsős határellenőrzési rendszeren keresztül történik a bebocsáttatás. Az első poszton azt ellenőrzik, hány személy ül az autóban – kizárandó az embercsempészet eshetőségét –, a másodikon következik az okmányok regisztrálása, aztán még egyszer az autó, illetve a sofőr „bűnügyi előéletének” on-line-os lehívása – vessük össze az ártatlanság vélelmének modern büntetőjogi alapelvével – s ezután mehet a polgár Isten hírével, ahová akar, mindaddig, ameddig az első valós vagy álrendőr – pszeudo-fakabát – le nem meszeli irányjelző-használat elmulasztásának, hullazsák , poroltó, a baleset következtében elhunyt személy körberajzolására szolgáló kréta magánál tartása elmulasztásának szörnyű, a társadalmi békére különösen kiemelt, extrém fenyegetést jelentő vétségéért. A non plus ultra hatósági visszaélés az, hogy a valós vagy álrendőrrel együttműködő bűnöző a magyar állampolgár autójának rohan oldalról, majd az állami maffiózó 50 méterrel odébb leinti, miszerint nem állt meg a kijelölt gyalogos-átkelőhely előtt, sőt a közúti veszélyeztetés rettenetes vétségét is elkövette.
Azonban, hogy mondanivalónk lényegétől ne térjünk el, az Ukrajnába történő átlépés, illetve visszatérés lényegi, már-már eposzi, állandó jelzővel leírható mozzanata egy parancsszószerűen hangzó hatósági felszólítás: „Kétszáz forint!”
Ennyiért ugyanis az állam erőszakszervezetét képviselő helyi csinovnyik kifiaborja a jó édesanyját is eladná bárkinek, konstantinápolyi, kijevi vagy moszkvai rabszolga-kereskedőnek. Állandó, a hatósági komédiában főszerepet játszó vámosok, határőrök közismertek, akiktől akár hamis úti okmányokkal is beléphetne a gyanútlan polgár Ukrajna területére, amennyiben eleget tesz az udvarias felszólításnak, amely így hangzik Welcome in Ukraine: „Kétszáz forint!” Ámbár többszöri, általában piaci alkudozásra emlékeztető nívójú némi méltatlankodás és hatósági morgolódás után beérik 100 kemény HUF-fal is… Vagy zéróval…
Történt azonban a minap, hogy ismerőseimmel Beregszász irányából a csonka ország határai felé közeledve, példás, már-már „életszerűtlen”, ideáltipikus rendben történt a kedves turista fogadtatása a beregsurányi – Antallék, a hazaárulók által véglegesnek elismert –, ideiglenes, ukrán-magyar államhatáron. A két ország közötti senki földjére az egyenruhába öltözött személyek ugyanis eleve a törvényben meghatározott számú autót engedtek be. Mifene – gondolhatná a gyanútlan polgár, ám afféle, illuminátus, titkos társasági beavatott módjára, rögvest megvilágosításban részesült: a határátkelőhelyen épp valamelyik ukrán televíziós stáb készített helyszíni tudósítást. Innentől természetesen minden történés egyértelművé vált számunkra. Megtudtuk, hogy a jelenleg hatályos ukrajnai jogszabályok szerint hogyan kellene lebonyolódnia hivatalosan egy határátléptetési aktusnak.
A korábbiakban azt szoktuk meg, hogy nekünk, a belépésre várakozóknak kellett az ukrán határrendészeti tótumfaktum fabódéjához elfáradnunk útlevelünkkel, forgalmi engedélyünkkel és a kötelező nemzetközi biztosítást igazoló zöldkártyánkkal. Most azonban az ukrán vámosok, határőrök és rendőrök a legelőzékenyebb udvariassággal tessékeltek vissza az autónkba, majd a legkifogástalanabb, úriemberi modorban kérték el és ellenőrizték úti okmányainkat. Ezt követően visszakaptuk azokat, s leírhatatlanul udvarias mosoly kíséretében kívántak nekünk további kellemes és balesetmentes autózást hazáig.
Mindezt látva, s különösképpen azért, mert feltűnt a határrendészetiek soraiban a két legfőbb „kétszáz forintos” senkiházi, módfelett „eretnek” gondolatok ötlöttek eszünkbe. Velem lévő ismerősöm ugyanis elmondta, hogy legutóbbi átkelése alkalmából az egyik, meglehetősen kommunista funkcionáriusfej kinézetű egyenruhás seggfej rögvest 200 forintot követelt tőle a semmiért. S minthogy előtte már legomboltak róla 200-at, azt felelte neki, hogy nincsen 200 forintja. – Csak egy kis kávéra kellene – erősködött Kijev helyi megbízottja. Miután nem kapott egy huncut kopejkát sem, kijelentette, hogy bizony nagyon gyenge lesz az a kávé. Egyfajta luciferi pajzán sugallatra rögvest azt az indítványt tettem ismerősömnek, hogy talán elérkezett a megfelelő időpont, hogy a számlát rendezzék. Talán a kamerák kereszttüzében felajánlhatná barátunknak, miszerint a múltkori tartozását rendezendő, egyfajta utólagos törlesztésként leróná a 200 forintos cafeteriát.
Kis közép-európai életképünk azért – egyfajta sátáni incselkedésképpen – felkelti bennünk azt a politikailag nagyon is inkorrekt gondolatot, hogy mi van abban az esetben, ha hazai hatóságaink is csak abban az esetben járnak el Iustitia iránymutatásainak szellemében, ha valamely médium rögzíti az egész hivatali eljárást. Ugyanis az a baljós érzésünk támad, hogy a mai, magyarországi jogrendetlenség eleve, ab ovo a középkori tűz- és vízpróbákra, illetve a boszorkányperekre oly jellemző – Victor Hugo A párizsi Notre-Dame 1482 című regényében zseniálisan megörökített- a bűnösség vélelmezésének alapelvéből indul ki. E felfogás pedig egy kicsit szembemegy az ártatlanság vélelmének modern jogfilozófiai alaptételével.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info