Ezeknek a szerveknek a központja pedig egyáltalán nem Moszkvában volt már akkor sem. Vagyis az ország gazdasági értelemben az euroatlanti, nyugati rendszer függésébe került, miközben politikailag – bár egyre fogyó erővel, de – a szovjet szférában maradt. Talán ebből fakad, hogy a szocialistáknak egyáltalán nem okoz meghasonulást, ha az IMF talpát kell tisztára nyalniuk.

Persze ilyenkor joggal kellene hogy felmerüljön a kérdés: ha már 1982-től az IMF diktál nekünk, akkor mi a franc történt 1982 és 1990 között? Ja, kérem, hát a nagy átverés-show. Mégsem lehetett egyik napról a másikra elmondani a társadalomnak, hogy az a rothadó kapitalizmus, amelyet naponta szidtak (ami egyébként tényleg rothad, de ez egy másik történet), az egyik napról a másikra mégis jó lesz. Annak a színpadnak a felépítéséhez, amely színpadról még ma is hülyítik a magyar embereket, idő kellett. Ez zajlott ezekben az években. Ki kellett találni az új „rendszert” (demokrácia, liberalizmus, dereguláció stb.), meg kellett találni az új szereplőket, fiatalokat és időseket egyaránt, őket ilyen-olyan kollégiumokban, ösztöndíjakkal kiképezni majdani feladatukra, megtervezni a gazdasági hatalomátmentés forgatókönyvét (privatizáció, multinacionális tőke, külföldi bankok, hazai gazdaság leépítése), kimunkálni az új média- és kultúrastratégiát (kereskedelmi csatornák, ultraliberalizmus, dekadencia). Amikor mindezzel megvoltak, hát gördült a függöny, a szegény, jóravaló, de rettenetesen naiv magyar emberek meg csak tapsoltak, tapsoltak, tapsoltak. És tapsolnak ma is.

És itt aztán mindegy, hogy ki a fideszes, ki a szoci. Az IMF a közös nevező. A Fidesz ugyan belpolitikai indokokból, a nagy nemzeti hőst játszva imitálta a Valutaalap elleni harcot, de ma már jól látható, hogy arra vagy megfelelő stratégiája, vagy szándéka nem volt. Végül is mindegy. A lényeg, hogy az IMF (= Magyarország gyarmatosítása) tekintetében nincs változás.

(...)