A mai nap jeles a holokausztozók körében: éppen 70 évvel ezelőtt, 1942. január 20-án ült össze néhány nemzetiszocialista vezető – Reinhard Heydrich, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal parancsnokának elnöklete alatt - a Berlin délnyugati csücskében fekvő tó, a Wannsee partján lévő egyik villában. A hivatalos holokauszt-történészek hosszú időn keresztül azt hirdették, hogy az úgynevezett wannsee-i konferencián döntöttek a zsidók megsemmisítéséről. Azonban a dogmatika megváltozott, miután az egyik holokauszt-főpap, Jehuda Bauer a Canadian Jewish News 1992. január 30-i számában a következőképpen nyilatkozott: „A nyilvánosság még mindig ismétli, újra meg újra, a buta történetet, hogy a zsidók kiirtását a wannsee-i konferencián határozták el.”
Így hát ma már a hivatalos álláspont az, hogy a „zsidóság kiirtásáról már korábban megszületett a döntés” (1941 nyarán vagy őszén, senki nem tud biztosat, ugyanis semmiféle írásos parancsnak nyoma sincs), így hát a „wannsee-i konferencia a zsidókérdés végső megoldásának megtervezésére megtartott konferencia volt” (Wikipédia). A Mazsihisz honlapján olvasható tájékoztató szerint „az 1942. januári tanácskozás célja az volt, hogy a jelen lévő államtitkárok és főhatósági vezetők egyeztessék a zsidók összeurópai megsemmisítésének részleteit.” A Holokauszt Magyarországon elnevezésű weboldal a következőképpen fogalmaz: a wannsee-i értekezlet „az európai zsidóság megsemmisítésének megtervezésére, náci tisztségviselők részvételével létrejött találkozó” volt. Semmi kétség, a holopropagandisták ebben a kérdésben összehangolták álláspontjukat.
Azonban a holokausztozók egy súlyos nehézséggel is szembesülnek – pontosabban szembesülnének, ha lenne hozzá bátorságuk. A Mazsihisz weboldalán található tájékoztató a hivatalos holokausztos álláspontot tükrözi: „ A 15 oldalas jegyzőkönyv (A wannsee-i jegyzőkönyvről van szó) szinte leplezetlenül írja le milliók útját a halálba, 11 millióban adva meg a kiirtandó zsidók számát.” Majd az alábbi idézetek következnek a dokumentumból: Európát "nyugatról kelet felé haladva kell átfésülni", az "evakuált zsidókat átmeneti gettókban" kell összegyűjteni, akik közül „a munkaképeseket utak építésére kell alkalmazni”, "amelynek során nagy részük kétségkívül „természetes létszámcsökkenés révén fog kiesni" a munkából, az életben maradókat pedig "megfelelő elbánásban" kell részesíteni.
A wannsee-i konferencia jegyzőkönyvében semmiféle utalás nincsen sem gázkamrákra, sem a zsidóság tömeges, tudatos legyilkolásának szándékára. A dokumentum nyelvezete brutális ugyan, de egyértelműen kiderül belőle: a németek szándéka a zsidóság keletre történő kitelepítése, gettókban összegyűjtése és munkára kényszerítése volt. Régebben az volt a hivatalos álláspont – amelyet persze semmiféle bizonyítékkal nem tudtak soha alátámasztani -, hogy a „nácik kódolt nyelvet használtak”, vagyis az „evakuáció keletre” kifejezés valójában a „megsemmisítést” jelentette. Ebben az esetben azonban mire véljük a konferencia jegyzőkönyvében szereplő alábbi mondatot: „A 65 évnél idősebb zsidókat nem szándékozunk evakuálni, hanem egy öregek gettójába akarjuk küldeni őket; erre a célra Theresienstadtot vettük fontolóra.” Ha az „evakuálni” szónak a nácik titkos nyelvén a „megölni”a jelentése, ebben az esetben nyilvánvaló: a 65 évesnél idősebb zsidókat nem szándékoztak megölni, hanem az „öregek gettójába” akarták küldeni őket Theresienstadtba. Holott a hivatalos holokauszt-dogmatika egyik alaptétele: a munkaképtelen zsidókat – öregeket, gyerekeket, betegeket – a nemzetiszocialisták kiirtották. Amennyiben a wannsee-i értekezlet jegyzőkönyve teljes mértékben hiteles (mellyel kapcsolatban merülhetnek fel kétségek), akkor ki kell jelentenünk: nem létezett egy előre eltervezett „náci népirtó program”. Nem véletlen, hogy újabban holokausztos körökben egyre több szó esik arról, hogy a „nácik” célja a „munka általi megsemmisítés” volt – ami korántsem azonos a magatehetetlen öregek, betegek, gyerekek gázkamrákba küldésével vagy tömeges agyonlövésével. (Mely utóbbira sajnos volt példa a háború alatt a keleti fronton – azonban a tömeges kivégzések a német különleges osztagok és a velük szövetséges erők partizánellenes fellépésével álltak összefüggésben.)
Érdemes felidézni továbbá, mit írt hat héttel a wannsee-i konferencia „döntéseit” követően – egészen pontosan 1942. március 7-én - a naplójába Joseph Göbbels propaganda-miniszter: „Európában mintegy 11 millió zsidó él. (Némileg túlzó szám, és nem csak a németek megszállása alatt álló területeken élő zsidókra vonatkozik – P.O.) Később koncentrálni kell őket Keleten. A háború után valamilyen sziget, mint például Madagaszkár lesz kijelölhető a számukra.” Lehetséges lenne, hogy az egyik legjelentősebb nemzetiszocialista vezető, Joseph Göbbels nem tudta volna, hogy január 20-án a wannsee-i konferencia résztvevői „megtervezték az európai zsidóság kiirtásának részleteit”?
Még különösebb, hogy Martin Luther, a Német Külügyminisztérium egyik vezető tisztségviselője 1942. augusztus 21-én keletkezett memorandumában az alábbi sorokat vetette papírra „A német uralom alatt élő 3 millió 250 ezer zsidó problémája nem oldható meg többé emigráció útján. Ez az oka annak, hogy a végső területi megoldás az egyetlen lehetőség.” Majd később: „A kitelepítés a Lengyel Főkormányzóságon keresztül ideiglenes intézkedés. A zsidókat elszállítjuk a keleti megszállt területekre, amikor erre a megfelelő feltételeket megteremtettük.” Elképzelhető-e, hogy egy évvel a zsidók kiirtására vonatkozó állítólagos döntés és fél évvel a kiirtás „részleteit” megtárgyaló konferencia után, a német külügyminisztérium egyik első számú vezetője semmit nem tudott a már javában zajló „holokausztról”?
Perge Ottó