Az idegen, ellenséges hódítók közül a legalattomosabb és legveszélyesebb – különösen napjainkban – a részben Izraelbe telepített, részben a világban szétszóródva garázdálkodó zsidóság, melyet parazita, kizsákmányoló életmódja miatt bolygónkon sehol sem kedvelnek, néhol pedig (teljes joggal) kifejezetten gyűlölnek. Geostratégiailag, éghajlati és egyéb szempontokból, a II. világháború után, a palesztinoktól rabolt országuk nem nyújt éppen ideális létfeltételeket nekik; kb. 120 éve ezért szemelték ki maguknak a mi – páratlanul szépséges és gazdag, Istentől ránk bízott – őshazánkat. Ellehetetlenítésünk, tönkretételünk és bekebelezésünk Trianon óta egyre gyorsuló ütemben folyik, s manapság már a végső fázisába érkezett. A nyílt fegyveres beavatkozáson kívül minden nemtelen politikai, jogi, gazdasági-pénzügyi, szociális és kulturális eszközt felhasználnak ellenünk, hogy sátáni céljaikat elérjék. Ezért nem engedték fölszabadulni a kommunizmus alatt totálisan legyengített, önmagából kiforgatott nemzetünket, ezért ragadják meg ma is az összes létező módszert (pl. a „demokratikus többpártrendszer” ránk erőltetése, parlamentjeink és kormányaink megzsarolása, rendszeres választási csalások, tüntetéseink szétverése, önszerveződésünk akadályozása, potenciális vezetőink kiiktatása, NATO-ba és EU-ba kényszerítésünk, törvényeink és alkotmányunk manipulálása, „bankkonszolidációk” végrehajtása, virtuális „devizahitelek” folyósítása, kilakoltatások, adó- és áremelések, egészségügyünk és oktatásunk lenullázása, munkanélküliség, agymosás sajtóterrorral, történelemhamisítás, hőseink és hagyományaink bemocskolása stb.), hogy kivéreztessenek, szakadékba lökjenek bennünket.

Az a Világbank, IMF és EU, melyeknek egy rossz szava sem volt az előző 8 évben regnáló, s a cionista gyarmatosítási terveket készséggel kiszolgáló Medgyessy, Gyurcsány és Bajnai (valamennyien hazaárulók és köztörvényes bűnözők) kabinetek elmarasztalására, néhány hónapja nagyszabású, összehangolt támadást indított, látszólag Orbán Viktor és „nácifasiszta” kormánya, valójában egész népünk és hazánk ellen. Tudjuk jól, hogy a „nemes és lovagias kultúr-Európa”, még inkább a rajta és benne kibontakozó új, zsarnoki Európai Birodalom számára a leginkább kezelhetetlen s eltiprandó „rebellis nemzet” az öntörvényű, uniformizálhatatlan magyarság. Nem véletlen, hogy más tagországoknak sokkal több félrecsúszást, kirívó szabálytalanságot, jogsértést elnéznek, mint a feje búbjáig sárba döngölt, ám mégsem az elvárt ütemben pusztuló fajtánknak. Azokat a visszásságokat, amiken másoknál gálánsan átsiklanak, s csak elvétve szankcionálnak, nálunk mindig konzekvensen megtorolják. Ami a többieknél természetes és kézenfekvő, vagyis az, hogy a lehetséges kereteken belül maximálisan védik speciális nemzeti érdekeiket, az nekünk szigorúan tilos! Ennek következtében a sohasem létezett, meseszerű „legvidámabb barakkból” immár a vén kontinens kasztrendszerének legnincstelenebb páriáivá, legútszélibb „sudráivá” züllöttünk.

Az előző 8 esztendő kegyetlen balliberális tobzódásai után, 2010-ben 2/3-os többséggel hatalomra jutott „fülkeforradalmi” kormány sajnos semmilyen téren sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. (Megjegyzem, a tapasztaltabb, tisztán látó nemzettestvéreinknek eleve nem voltak illúziói Orbán és hitvány hűbéresei iránt, azonban siralmas leszereplésük még legfanatikusabb híveik zömét is kiábrándította. Saját, 1998-2002 közti kormányzásukkal összevetve eddigi ténykedésüket, megállapíthatjuk, hogy önnön dicstelen országlásukat is alaposan alulmúlták. Nem elhanyagolható az sem, hogy 8 éves ellenzéki bohóckodásuk során sem építettek semmi maradandót, s egy mákszemnyi közhasznú eredményt sem képesek fölmutatni. Korábbi kudarcaikból, hazugságaikból és gyávaságukból semmit sem tanultak; viszont lelketlen pökhendiségük, önzésük és becstelenségük tovább fertőz, melyeknek végső soron az egész ország issza most a keserű levét.) Józan ésszel nyilván senki sem óhajtotta, hogy „szabadságharcot” kezdeményezzenek a világ túlnyomó részét uraló, megingathatatlannak tűnő zsidó globalizmus ellen, azonban annyit mindenképpen elvártunk, hogy a további szervilis meghunyászkodás, hátrálás és önfeladás helyett a sarkukra álljanak, s okos ravaszsággal, körömszakadtáig küzdjenek a magyarság megmentéséért és mostoha sorsának jobbra fordításáért. Az ő kötelességük nem a frázispuffogtatás, a kétkulacsos politika (kifelé hízeleg, befelé tapos) elburjánoztatása, de nem is a háttérerők „kóstolgatása” és aláaknázása lenne, hanem – a jelenkor kihívásainak és lehetőségeinek fölismerése nyomán – nemzetünk gyógyítása és fölemelése. Sommásan azt mondhatnám, hogy Orbánék mesteri képmutatással mindent elkövettek, amit nem kellett volna, ugyanakkor alamuszi megalkuvással mindent elmulasztottak, amit könnyedén megtehettek volna.

Leltározzunk föl most csupán néhányat, nehogy valaki azt higgye, hogy rébuszokban beszélünk. A választások előtt, nagy óvatosságukban, alig tettek érdemi ígéretet (a Fidesz-KDNP szövetségnek átgondolt programja egyáltalán nem volt, s a nyilvánosságra hozott silány szöveghalmazt is az utolsó pillanatban hányták össze vasvillával), de hangsúlyozták, hogy nekilátnak az oly régen esedékes igazságtételnek, felelősségre vonásnak és elszámoltatásnak; továbbá azonnal (2 héten belül!) megszilárdítják a belső rendet és biztonságot; a közszférából menesztik a fölösleges, dologtalan bürokráciát, ill. a korrupt, nemzetellenes vezetőket; csökkentik és egyszerűsítik az adókat (a bevallás férjen el egy söralátétre), a következő évtizedben egymillió új munkahelyet hoznak létre; mindenkinek garantálják a tisztes megélhetést, megreformálják a tönkrevert mezőgazdaságot, egészségügyet és oktatást; visszaszerzik és bővítik néhai piacainkat, a multikkal szemben támogatják a hazai kis- és középvállalkozásokat (pl. a Széchenyi-terv felfrissítése), visszavásárolják vagy fölülvizsgálják a privatizációval elkótyavetyélt stratégiai közműveket és közszolgáltatásokat; törvényileg védelmezik a gyermekeket és az anyákat, valamint óvják nemzeti kultúrkincseinket és hagyományainkat; a sajtóban korrekt, átlátható viszonyokat teremtenek, s nem utolsó sorban eltörlik a hatályban levő sztálinista alkotmányt. Mindebből semmi sem valósult meg (utóbbi is csak felemásan), sőt a szöges ellentétük zúdult ránk; megtetézve egy csomó olyan fölösleges intézkedéssel, amik hihetetlen gondokat okoznak mindnyájunknak.

Konkrétabban: néhány huszadrangú kishalat eljárás alá vontak, ill. lecsuktak, de az összes főkolompost futni hagyták, semmilyen igazságtétel, vagyonelkobzás, ill. kártérítés nem volt (a sokadik holokamu-kárpótlásokat kivéve); hazai bankjaink és multi-cégeink virulensebbek és pofátlanabbak, mint valaha; gazdáink és kisvállalkozóink ezrével mennek tönkre, míg a miniszterek, képviselők és polgármesterek tejben-vajban fürdenek, s tetszőlegesen szórakoznak a közvagyonnal; az adók és árak rohamosan emelkednek, a vállalatok, intézmények tömegesen bocsátják el dolgozóikat; a közbiztonság nyomokban se létezik, helyette parttalan a cigánybűnözés; szakképzett értelmiségünk (orvosok, mérnökök) külföldön keres munkát, hogy itthon éhen ne dögöljön; össznépi javaink dobra verése és eladósításunk változatlan ütemben folytatódik; százával nő a kilakoltatottak, életuntak és öngyilkosok száma, önhibájukon kívül 6-7 milliónyian tengődnek a létminimum alatt, s közel 3 milliónyian süllyedtek kilátástalan nyomorba; a hírközlés ugyanolyan hazug és színvonaltalan (beleértve a Fidesz-közeli „nemzeti” médiumokat is); ősi alkotmányunk jogfolytonosságát nem állították helyre, de kreáltak egy „Potemkin-szerű” (lásd Patyomkin-falvak) alaptörvényt s egy öncélú választási törvényt stb. stb. Az ország katasztrofális, csőd közeli állapotba zuhant, vezetőink elképesztő dilettantizmusa és szolgalelkűsége, valamint külső ellenségeink halálos szorítása miatt.

Félreértés ne essék, senki sem kívánja (legföljebb a balliberális „ellenzék”) összes bajunkat, eltévelyedésünket Orbánék nyakába varrni, hiszen tisztában vagyunk azzal, hogy milyen szörnyű örökséget vettek át gyalázatos elődjeiktől. Azt ellenben joggal kifogásoljuk, hogy változatlanul szembe masíroznak a közakarattal, a jól kitaposott „neoliberális úton”; ahelyett, hogy végre a magyarság elemi érdekeit tekintenék, s ennek megfelelően cselekednének. Még az a néhány pozitív apróság (pl. az MNB „függetlenségének” megnyirbálása, a jórészt idegen bankok és szolgáltatók óriási profitjának megadóztatása, az IMF „kitessékelése”, az átvert „devizahitelesek” megsegítése, az EU-s csúcsvezetés bizonyos ukázainak elutasítása) is visszájára sült el, amit kellő körültekintéssel, csendes kitartással és kevésbé kihívó (semmiképp se „forradalmi”) kommunikációval sikerre vihettek volna.

Ugyanakkor viselkedésük több fronton is minősíthetetlen, lássunk ezekre is egy maréknyi példát. A saját portájukon se takarítottak (a besúgó ügynököket, volt komcsikat, KISZ-titkárokat, szabadkőműves páholytagokat pozícióban hagyták); ellentételezés nélkül hozzájárultak ahhoz, hogy hazánkat hídfőállásként használva, Izrael gyakorlatilag befurakodjon az EU-ba (arról nem is szólva, hogy határainkon kontrollálatlanul léptetik be a zsidó „honfoglalókat”); „keleti nyitás” címén, fülüket-farkukat behúzva engedélyezték Kínának, hogy filléres bóvlikkal árassza el üzleteinket; egyformán nyalnak Nyugatnak és Keletnek (amit sehol se néznek barátságosan); csekély katonai kontingensünket (noha önvédelmi célból itthon is szükség lenne rá) nem vonták vissza Irakból, Afganisztánból és egyéb, számunkra érdektelen területekről; költségvetési pénzeket különítettek el a nemzetgyilkos abortuszokra; legfőbb belső ellenségüknek a nemzeti radikális Jobbikot tartják; bíróilag feloszlatták a Magyar Gárdát, és utódszervezeteit is betiltották, ill. diszkriminálják; történelmi egyházaink közé 3 zsidó (ill. álkeresztény) szektát is fölvettek; Alföldi Róbertet és a hasonszőrű férgeket nem merték elbocsátani színházaink és kultúrintézményeink éléről, ellenben nem védik meg a Dörner György által fémjelzett, egyetlen nemzeti(bb) teátrumunkat a fölpiszkált gyalázkodóktól; és még sorolhatnám a végtelenségig. Ezek legtöbbje olyan tétel, amibe gyülevész idegeneknek semmi beleugatása nem lehet, mert kizárólag a honi kormány és országgyűlés hatáskörébe tartoznak; azaz csupán a felkészültség s a népi-nemzeti elkötelezettség hiánya, meg a zsigeri gyávaság okolható a dolgok ilyetén alakulásáért.

Ámbár jelentős különbség nem észlelhető Gyurcsányék és Orbánék elhívatását s munkamódszereit elemezve, azért mégsem teszek egyenlőségjelet AZOK és EZEK közé. De határozottan kijelentem, hogy egy fenékkel nem lehet egyszerre két lovat megülni, azaz elnyerni a külföld vállveregetését, s megőrizni a hazai népszerűséget. Épp ezért Orbán és kormánya erkölcsileg mindenképpen oszladozó hulla már, függetlenül attól, hogy ez eljut-e a tudatukig, avagy fütyülnek rá. Hogy kívülről lemondásra szorítják-e, a népharag söpri-e el őket, vagy végigviszik a 4 éves ciklust, lényegében tökmindegy; mivel sokszorosan bizonyossá vált, hogy ők is roppant károkat okoznak a magyarságnak, s nemzeti szempontból semmiben sem számíthatunk rájuk. Ebből következik, hogy részünkről szükségtelen a földön fekvő „áldozatba” még bele is rúgni (ez az MSZP-sek, SZDSZ-esek, LMP-sek és egyéb brigantik kiváltsága); leghelyesebb, ha közömbösen elnézünk fölöttük. Azonban oktalanság, sőt súlyos vétek szolidaritási tüntetéseket rendezni mellettük, noha pár tízezer vagy százezer balek bármilyen ürüggyel összeszedhető, ha kellően félrevezetik, megtévesztik őket.

Ebben a fölturbózott „civil, polgári” összefogásban és „békemenetben” olyan levitézlett, jellemtelen pártbasák és fizetett szekértolók, ill. médiamogulok működnek közre, mint Csurka István, Bayer Zsolt, Bencsik András, Kerényi Imre, Stefka István és Széles Gábor, akik jó pénzért bármikor egymás szemét is kikaparnák, vagy bármilyen köpönyeget, álarcot magukra öltenének. Ez már magában elegendő, hogy messze elkerüljük e színváltó kaméleonokat, s még véletlenül se tévedjünk közéjük (legföljebb a népámítás leleplezőiként). Ha viszont mégis utcára kell vonulnunk, akkor szervezzük meg ezt nélkülük, s teljes elszántsággal tüntessünk az EU, a NATO, az IMF és a globalizmus ellen, de legfőképpen a gyökeres rendszerváltásért, és eltiport hazánk, kibelezett nemzetünk védelmében!

S még valami. Nem kétlem, hogy akadnak bőven olyanok, akik most csúnyán elátkoznak (kibírom valahogy), mivel szerintük muszáj kiállnunk „demokjatikussan választott” (k)ormányunkért és miniszterelnökünkért, amikor ekkora csávába sodródtak; ám erre tiszta lelkiismerettel csak azt válaszolhatjuk, hogy semmi közünk hozzájuk – egyék meg maguk, amit nekünk főztek, mert nem méltók az együttérzésünkre s a tiszteletünkre, hiszen soha egy szalmaszálat se raktak arrébb a mi érdekünkben! Szögezzük le: ne képzelje senki naivan, hogy ezzel a szedett-vedett „civil” bagázzsal (melyből durván kilóg a lóláb, sőt a lúdtalpas ördögpata) úgy demonstrálhat Magyarország mellett, hogy közben kikapcsolja a kormány iránti érzelmeit, vagy megfeledkezhet Orbánék bűneiről. Magát is becsapja az, aki erről álmodozik; holott csak „szavazóbaromként”, „vonuló masszaként” van rá szükség, s ezért hálózzák be, húzzák csőbe cselesen a dörzsölt, minden hájjal megkent, „sereget toborzó” gyászhuszárok!

- Orbánék tervezett médiatörvényének margójára

- Furcsán startol az Orbán-kormány

- A 2010-es választások értékelése

- Az Orbán-kormány bizonyítványa 3,5 év tükrében