A vád: Gyöngyösi Márton a Jewish Chronicle című lapnak adott interjújában megkérdőjelezte "holokauszt magyarországi áldozatainak a számát, azt a tényt, hogy több százezer magyar állampolgárt zsidó származása miatt gyilkoltak meg, illetve deportáltak a második világháború alatt". A Jobbik képviselőjének egyáltalán nem kell sem védekeznie, sem magyarázkodnia: a zsidók által ránk erőszakolt, az úgynevezett holokauszt tagadását tiltó törvényt ugyanis érvényteleníti a magyar alkotmány, amely – összhangban az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával és az ENSZ Alapokmányával – biztosítja a véleménynyilvánítás és a történelmi kutatás szabadságát. Vagyis bárhogy tiltakozzanak is a cionisták, Magyarországon bárki tagadhat és megkérdőjelezhet bármit, amit mások kétségbevonhatatlan ténynek tartanak.

Ami akkor is igaz, ha ezúttal a Steinernél nem kevésbé korlátolt Mesterházy elvtárs is a színre lépett, vélhetően arra az ökörségre hivatkozva, hogy „tekintélyével támogatja a szélsőségesek elleni harcot”. A lényeg persze az, hogy Mesterházy is, Steiner Pali is, meg az egész MSZP-maffia, az „európai és a demokratikus értékek mellett elkötelezettebbnek” tűnjön, mint a Fidesz. Magyarán: a cionisták talpacskáit minél fényesebbre szeretnék nyalni annak érdekében, hogy a bankároligarchia pénzével és támogatásával egyszer majd hatalomra juthassanak.

Szó mi szó, kétségbeejtő ez az egész versengés a cionista pénzoligarchia kegyeiért. Hasonlóképpen kétségbeejtő Steiner, Mesterházy és az MSZP-s és liberális antifasiszták tudatlansága és hülyesége. (Steiner elvtárs a mai napig képtelennek bizonyult válaszolni a holokauszttal kapcsolatos kérdéseket tartalmazó, hozzá intézett nyílt levelemre. Mit tudnak vajon ezek az „antifasiszták” ténylegesen arról, mi is történt valójában a zsidókkal a második világháború idején? A fennmaradt dokumentumok alapján megállapítható: 437 ezer magyarországi zsidót deportáltak különböző koncentrációs táborokba - többségüket Auschwitzba - 1944. május 15. és július 9. között. (Később, Szálasi országlása idején, még majd több tízezer zsidót visznek határvédelmi munkák elvégzése céljából a nyugati határra. Megjegyezném itt, hogy a Magyarországról deportált zsidók döntő többségét valóban Auschwitzba szállították, majd sokakat onnan küldtek más lágerekbe tovább.) Szükségesnek tatom azonban leszögezni: bárkinek jogában áll megkérdőjelezni akár egy történelmi dokumentumban található adatok valódiságát is. (Vajon a manapság keletkező statisztikák és iratok mindig valós adatokat tartalmaznak?) Ami pedig a zsidók meggyilkolásának a tagadását illeti, senki soha nem vonta kétségbe, hogy a németek öltek meg zsidókat a második világháború idején (köztük civileket is, miképpen a szövetségesek német és magyar polgári személyek százezreit mészárolták le), azonban a kérdés a következő: vajon a magyarországi zsidók deportálása azzal a céllal történt-e, hogy Auschwitzban mindegyiküket gázkamrában megöljék? Nyilvánvalóan sem Steiner Pálnak, sem Mesterházynak, sem pedig az egész cionista-antifasiszta- komcsi bagázs egyetlen tagjának sincsen halvány fogalma sem arról, hogy a mai napig egyetlen egy olyan dokumentum nem került elő, amely alapján kijelenthető lenne: a zsidókat a tömeges kivégzésük céljából deportálták a „haláltáborokba”, ahol aztán „gázkamrákban” kivégezték őket. Olyan iratok viszont akadnak, amelyek éppenséggel ellentmondanak a hivatalos holokauszt-történészek állításainak.

Azonban a holokausztozók természetesen a deportálásokat is teljesen hamis fényben állítják be: úgy tesznek, mintha az „őrült gyűlölködéstől” elvakult németek és magyar szövetségeseik egész egyszerűen ki akarták volna irtani a kezeik közé került zsidókat. A zsidókat annyira akarták kiirtani a németek és a magyarok, amennyire a németeket és a magyarokat ki akarták irtani a szövetségesek. Egy pusztító háború zajlott, melyben az egyik fél sem kímélte ellenfeleinek polgári lakosságát. A szövetségesek bombázták a német városokat és falvakat, a németek pedig összegyűjtötték és kényszermunkára fogták a halálos ellenségeiknek tekintett zsidókat. Különbség viszont, hogy a háború vesztesei nem csináltak üzletet szenvedéseikből, és nem építettek föl egy a világ feletti uralmukat megtámogató hamis ideológiát.

A témával foglalkozó hivatalos történészek esetében két lehetőség merül fel: vagy tudatosan ferdítenek, vagy pedig maguk is elhiszik annak a hamis mítosznak az állításait, melyet a holokauszt-iparosok évtizedek óta építgetnek. A magyar zsidók deportálásának esetében azt a hazugságot szeretnék elültetni a fejekben, hogy mi – illetve elődeink – őrült dühtől (esetleg az irigységtől) elvakulva, a zsidók vagyonát és értékeit megszerezni akarván, lelkesen segédkeztünk a „parazitának”, „élősködőnek” tekintett zsidók „haláltáborokba küldésében”. Nos, természetesen valóban lehettek olyanok, akik bármiféle (akár személyes) okból haragudtak a zsidókra, esetleg bosszút akartak állni rajtuk különféle sérelmeik miatt, és tényleg abban bíztak, hogy rátehetik a kezüket az elhurcolt zsidók ingóságaira és ingatlanaira. Szeretném azonban végre leszögezni: elődeink egyáltalán nem voltak sem bosszúállóbbak, sem irigyebbek, sem gonoszabbak, mint bármely más nemzet fiai. A zsidók deportálásának igazi okai ugyanis az alábbiak:

1. Mivel a zsidókat a németek és szövetségeseik ellenséges népnek tartották, ezért - részben az első világháborús rossz tapasztalatok hatására - gettókba és táborokba gyűjtötték össze őket, nehogy a zsidók - szabotázsakciókat végrehajtva, csatlakozva a partizánmozgalomhoz, vagy egyszerűen csak a “defetizmus” szellemét terjesztve - akadályozzák a háborús erőfeszítéseket. Ami konkrétan Magyarországot illeti, 1944-ben már várható volt, hogy az ország rövidesen hadszíntérré válik (ezért kellett a németeknek megszállniuk az országot), ahol egy több százezer fős ellenséges népcsoport jelenléte megnehezítette volna a német és magyar hadsereg katonai akcióit.

2. Mivel szinte minden épkézláb német férfi a fronton harcolt, a német hadiiparnak égetően szüksége volt munkaerőre. A németek 1944 áprilisában jelezték is a magyar vezetés számára, hogy 100 ezer munkásra lenne szükségük a német hadiiparban. Májusban pedig Himmler már 200 ezer fős munkaerő szükségletről beszél. Ez a 200 ezer fő a zsidóság soraiból került ki.

3. A német nemzetiszocialisták valóban tervezték a zsidókérdés „végleges megoldását”, melyen azonban azt értették, hogy a háború után a zsidókat valahová a keleti területekre telepítik. (Miután a Madagaszkár-terv kútba esett.) Lengyelországban, illetve az Ukrajnában és Oroszországban szándékoztak a zsidókat hatalmas gettókban és táborokban összegyűjteni.

Tehát míg a háború alatt biztonsági és katonai megfontolásokból, illetve a német háborús munkaerő szükséglet biztosítása érdekében gyűjtötték gettókba és munkatáborokba a zsidókat, a végleges kitelepítésüket is tervbe vették a háború után. (Ami annyit jelent, hogy a deportálás háborús szükségintézkedés is volt, de több is annál, mivel az elszállított zsidókat soha nem akarták hazaengedni otthonaikba, hiszen a német nemzetiszocialisták végső célja az volt, hogy Európából eltávolítsák a zsidókat.) A deportálások, a gettók felállítása, a kényszermunka, az elkerülhetetlen járványok következtében várható volt, hogy zsidók százezrei (ha éppen nem milliói) veszítik majd az életüket. Mindez azonban a nemzetiszocialista vezetőket - és a katonák egy részét - nem zavarta (erre számos nemzetiszocialista vezető megjegyzése, vagy pl. Göbbels nevezetes 1942. márciusi naplóbejegyzése is bizonyíték), annál is kevésbé, mivel a németek jelentős része a zsidóságot okolta a háború kitöréséért, majd annak elhúzódásáért, illetve a német polgári lakosság százezreinek halálával járó elképesztően vad és durva légi bombázásokért. “Ha ti gyilkoljátok a mi asszonyainkat és gyermekeinket, akkor mi sem fogjuk kímélni a ti asszonyaitokat és gyermekeiteket a deportálások során” - gondolták a németek, a háború pusztító logikájának szellemében. Amiből nem következik, hogy tudatosan és tervszerűen gyilkolták volna őket a koncentrációs táborokban. (Erre nézve ugyanis egyértelmű írásos, illetve tárgyi bizonyíték nincs, csupán az egykori foglyok, illetve megfélemlített vagy megkínzott német politikusok és katonatisztek kétséges “tanúvallomásai” támasztják alá, hogy előre eltervezett “tömeges megsemmisítések” zajlottak volna a lágerekben.) A németek végeztek ki zsidókat, köztük polgári személyeket is nagy számban, de legfőképpen az orosz fronton, ahol az Einsatzgruppék (német különleges egységek) és helyi észt, lett, litván és ukrán szövetségeseik a partizánok elleni harc részeként nagy számban lőttek le zsidó civileket is. Polgári személyek bántalmazása, deportálása, kitelepítése, gettókba és munkatáborokba zárása természetesen háborús bűntettnek minősül. Miképpen háborús bűntett volt a német polgári lakosság, a német nagyvárosok bombázása, Hirosima és Nagaszaki több százezer lakójának elpusztítása, és a németek millióinak (és a magyarok százezreinek) kitelepítése Kelet-Európa országaiból 1945 után.

Az általános felfogás 1944 tavaszán-nyarán a magyarok és német szövetségeseik körében tehát az volt, hogy a háború sikeres megvívása érdekében elkerülhetetlenül szükséges az ellenség győzelmében reménykedő – és azért cselekedni is kész – zsidóság deportálása. Amely – és ezzel mindenki tisztában volt – sok személyes tragédiához, ártatlan gyermekek, nők, idős emberek szenvedéséhez vezethet, de úgy gondolták, „háború van”, és ilyenkor mindenkire szörnyű sors vár. Ezen kívül pedig akkoriban a magyarok általában úgy vélték, kegyetlen és brutális, ami történik (mármint a deportálás, ugyanis a „megsemmisítéssel” kapcsolatos híreszteléseket sokan az ellenség propagandájának tartották, amelynek egyáltalán nem mindenki adott hitelt), de most megadatik a lehetőség, hogy egyszer és mindenkorra felszabaduljanak a magyarságot egyre szorosabb befolyás alatt tartó zsidóság uralma alól. A Galíciából bevándorolt több százezer zsidó ugyanis – az akkori vélekedés szerint - megszállta a magyar élet kulcsfontosságú pozícióit, és lényegében hatalma alá hajtotta a magyarságot. A magyarok többsége tehát akkoriban egyfajta önvédelmi küzdelemnek, sőt, a létéért folyó harc elkerülhetetlen részének élte meg a zsidóság elleni brutális intézkedéseket. Ami egyáltalán nem áll ellentétben azzal a ténnyel, hogy sokan sajnálták elhurcolt zsidó ismerőseiket, mi több, olyanok is akadtak, akik bújtatták őket. Általánosságban tehát egyáltalán nem arról van szó – amiről pedig egyfolytában szónokolnak a háború óta -, hogy tudatosan akarták volna „irigységtől és gyűlölettől vezérelt” elődeink megszerezni a „parazitának” „élősködőnek” tartott zsidóság vagyonát. (Akadtak sajnos ilyen esetek is.) A magyar nép nem volt felkészülve erre a fajta gyarmatosításra, amit a zsidóság térfoglalása jelentett, és – itt most nem részletezhető okokból - ellenállni sem tudott. Egy külső erő, a német nemzetiszocializmus felemelkedése tette lehetővé egyáltalán, hogy megszülethessenek a zsidótörvények, melyek – gondolta a magyarok többsége akkoriban – békés úton korlátozzák a zsidóság túlhatalmát, és legalább lélegzethez juttatják a magyar népet. Hogy azután hosszabb távon a zsidótörvények lehetővé tették volna-e a magyarság és zsidóság harmonikus együttélését, sohasem derül már ki. Közbejött a háború, a német megszállás, a deportálást pedig kegyetlen, de elkerülhetetlen háborús szükségintézkedésnek tartották eleink, arra gondolván egyúttal, hogy ezzel hazánk felszabadul a zsidóság egyre elviselhetetlenebbnek tartott uralma alól.

Kapcsolódó: - Feloszlatná a Jobbikot az egyik MSZP-s zsidó

- Gyöngyösi Márton kitart véleménye mellett

- Gyöngyösi kiverte a polkorrekt biztosítékot - a fülkeforradalmárok már ajvékolnak

- Újdonság: a magyarországi zsidó közösség retteg