A cionista propaganda egyik legalapvetőbb fogása, hogy a nyugati világ fölött uralkodó, a teljes pénzügyi intézményrendszert, a média jelentős részét, továbbá a politikai-kulturális szférát is befolyása alatt tartó zsidóságot „fenyegetettnek” és „áldozatnak” állítják be. Holott védi őket az összes csatlós állam rendőrsége, titkosszolgálata, Izrael, a Moszad, értük harcol az USA hadserege a birodalom határain túl viselt háborúiban, az ő „biztonságukért” aggódik az EU és a cionista lobbi uralma alatt álló összes európai állam kormánya. Ennek ellenére Feldmájer szerint veszélyek sokasága leselkedik a Magyarországon élő zsidóságra is: „Nem szabad rabigába hajtani a fejünket, és ha erre kényszerülünk, akkor előbb, vagy utóbb, vagy nekünk, vagy az utódainknak, de a szabadságért mindent meg kell tennünk” – jelentette ki. Vagyis a hazánkat Simon Peresz izraeli elnök szerint is felvásárló zsidóság attól tart, hogy „rabságba” kell hajtania a fejét. Ami egyébként igaz is: a zsidók legnagyobb része tényleg meg van győződve arról, hogy amennyiben nem ők uralkodnak és nyomnak el másokat, akkor már „rabságban” is vannak.

Feldmájer természetesen rossz néven veszi a magyarság küzdelmét a cionista térfoglalással és felvásárlással szemben. Ő nyilván a felsőbbrendűségi tudattól eltelve úgy gondolja, a magyar népnek nincsen joga a szabadságáért harcolni. Ahhoz csak nekik van joguk. (Habár a zsidóknál szabadabb és befolyásosabb nép jelenleg nemigen létezik a Földgolyón.) Mint kifejti, a magyar ellenállást (amit ő a szokásos cionista orwelli nyelven „szélsőjobboldali veszélynek” és „gyűlöletnek” nevez) „jóval erőteljesebb” kiállással kellett volna elfojtani: „Jóval erőteljesebben kellett volna felhívnunk a döntéshozók figyelmét a szélsőjobboldali veszélyre, arra, hogy a gyűlölet milyen iszonyú mértékben terjed Magyarországon. Talán, ha ezt sokkal hangosabban, és sokkal drasztikusabban tesszük meg, nem volna ez a tragikus helyzet itt Magyarországon, nem volna az a tragikus helyzet Európában, hogy a nyílt utcán iskolás gyerekeket mészárol le egy antiszemitizmustól, rasszizmustól fűtött merénylő”. (Ez utóbbi megjegyzés vélhetően a beszélgetés „szerkesztett változatába” került bele a toulouse-i merényletet követően.)

Amikor Breuer Péter, az interjú készítője rákérdezett arra, hogy biztonságban vannak-e a zsidó iskolákban tanuló gyermekek, Feldmájer a következőképpen válaszolt: „Az elmúlt 20 évben felépített biztonsági csoportunk, amely igen nagy anyagi, és személyi áldozatokat követel, olyan, hogy szinte teljes egészében zárt rendszert hozott létre, és Magyarországon még szerencsére nem történt olyan esemény, hogy valaki egy zsidó iskolát, zsidó oktatási intézményt megpróbált volna megtámadni. Azt hiszem, hogy azok az elkötelezett emberek, akik segítenek nekünk a biztonság fenntartásában, mindent megtesznek azért, hogy Magyarországon ilyen események ne történjenek. Így én azt hiszem, hogy mindenki nyugodtan viheti a gyermekét a zsidó oktatási intézményekbe, ott a biztonság maximális.”

Én a magam részéről a legteljesebb mértékben örülök annak, hogy a zsidó iskolák tanulói biztonságban vannak. Annak viszont egyáltalán nem örülök, hogy a magyar gyermekek viszont a legkevésbé sincsenek biztonságban, főleg azokon a településeken, ahol nagy számú cigány közösség él. Ha tehát a magyarországi zsidóság felépíthette a saját „biztonsági csoportját”, és egy „teljes egészében zárt rendszert hozott létre”, akkor miért tagadják meg a magyaroktól a jogot ugyanilyen „saját, zárt biztonsági rendszer” létrehozására? Nekünk, magyaroknak, miért nem jár a „maximális biztonság” a saját hazánkban? Miért akadályozzák a Magyar Gárda tevékenységét, miért nevezik nácinak és fasisztának a Gárdát azok a „liberális” cionisták, akik élvezik a zsidóság „védelmére” hivatott „zárt, biztonsági rendszer” előnyeit? Pedig nekünk, magyaroknak, annál is több okunk lenne a saját „zárt, biztonsági rendszerünk” létrehozására, mert minket nem véd és nem támogat sem a CIA, sem a Moszad, sem az állig felfegyverzett Izrael. De nem hullat könnyet a cigányok által meggyilkolt, megnyomorított, meglopott, tönkretett magyar emberekért sem az EU, sem az USA, és nem rendelkezünk olyan kiterjedt és befolyásos lobbicsoportokkal sem, mint a zsidók, akiknek rengeteg pénzből gazdálkodó szervezetei alapvetően határozzák meg az Egyesült Államok és az Európai Unió kül-és belpolitikáját.

Az alapvető kérdés tehát – melyre őszinte választ várnék Feldmájer Pétertől, Dániel Pétertől, Noé Krisztinától, vagy bármely hazai „liberálistól” - a következőképpen hangzik: miért ér jóval többet egy zsidó ember élete, mint egy magyaré?