A napokban újra találkoztam Vele, akit soha sem láttam. Nem éppen az Odeons Platz-on, a Feldherrnhalle-nál, ahol 1923. november 9-én az első nagy antibolsevista felvonulásra akkor is sortűzzel felelt a bajor demokrácia. A német marxi és nem marxista sajtó útján zajlott le ez a találkozás. Mert itt, választott hazánkban, a moszkvai távirányítású amerikailag engedélyezett demokratikus sajtón, mint az öreg Marx írta: kísértet vonul keresztül Európán.

– Hova mégy, Führer, halott kísértet? Mit keresel itt a müncheni marxizmus sajtóködében?

Ma nem lehet nyugatnémet lapot kézbe venni anélkül, hogy ne találkoznék az olvasó a kísérteties barna árnyékkal, amelynek jöttén ismét megsárgulnak némely marxista alsónadrágok. A rettentő ijedelem közvetlen okozója Schramm professzor, aki göttingai egyetemi tanár. Soha sem volt náci, de feltűnően tárgyilagos könyvben és még a szabadkőműves Der Spiegel című nagy német magazin hasábjain is megpróbálta megrajzolni Hitler Adolf igazi jellemét. És valljuk be, erre a retusálás nélküli karaktertanulmányra igen nagy szükség volt. 

Az úgynevezett világ-lelkiismeret ugyanis odaállított a százmilliók elé egy Hitler-képet, amelyen a Harmadik Birodalom vezére szüntelenül úgy tűnt fel, mint tömeggyilkos, mint gyáva fickó, aki visszacsapások idején földre vetette magát, és dühében a szőnyeget harapta. Noha egyetlen parancsát sem találták meg – mert ilyeneket nem is adott – úgy látszott, hogy ő a legnagyobb tömeggyilkos, hatmillió szerencsétlen zsidó elpusztítója, véreskezű diktátor, aki rosszabb volt Sztálinnál.

És az izraeli, cionista, amerikai világ-lelkiismeret addig-addig ügyködött, propagandázott, amíg felnőtt az új német ifjúság, amely talán a Führer halála napján még nem is élt, és semmit sem látott a Harmadik Birodalomból. Ezek a fiatalok – már akik nem állanak az utcasarkokon, és nem az amerikanizált német bárok vetkőző-lányai után szaladnak, elolvasták a világpropaganda egy húron pendülő sajtótermékeit, a kortörténeti intézetek egekre csapdosó hazugságait, a gyűlölet és marxista intellektualizmus szemtelen folyóiratait, megnézték a nürnbergi perről hamisított filmeket, és azután? ... Azután megkérdezték a szülőket. Vati und Mutti! Hogyan tudtatok olyan buták, műveletlenek, gyilkosok lenni, hogy ezt az embert követtétek?

S a családi kör melegében – ha még van ilyen – lassan-lassan megfényesedett a bemocskolt kép. A Vati, aki építőmunkás, vagy vasesztergályos és talán egykori szociáldemokrata párttag volt, elmondotta, hogy volt egyszer Versailles, kétszázmilliárd aranymárkás jóvátétel, Ruhr-vidéki szenegál megszállás, országcsonkítás, zsidók által berendezett berlini gyermekbordélyház, Ullstein sajtó, Barnum korrupció, galíciai beszivárgás, Thaelmann-féle moszkovita munkásmozgalom, megalázás, gyalázat, becstelenség... 

És elmondotta, hogy jött egy egyszerű őrvezető, aki félig vakultan tért vissza az első világháború lövészárkaiból, de mégis látta a jövőt és az utat. És a Vati és a Mutti kiiratkoztak a szociáldemokrata pártból, és beiratkoztak az NSDAP-be, mert az az őrvezető megtalálta az ösvényt a nemzeti gondolat és ugyanakkor a szocializmus felé. S ezen az úton követték őt, a Vati és a Mutti. Az apa ott állt 1941 decemberében a moszkvai körvasút szélén, mikor ütni látszott a történelem halál-órája a bolsevizmus és a sztálini zsarnokság felett. A Mutti pedig ott sürgölődött a téli segélyszervezetnél, vagy valamelyik másik nemzetiszocialista intézménynél, mert az ő szemei előtt is fel-felmerült a bolsevista rém, a szervezett keleti halál, amely ma a berlini falról lövöldözi le a szabadulni akaró német fiatalokat.

A család, a legszentebb emberi közösség ünnepélyesen megverte a világsajtót, az emlékiratgyártókat, a világhódítókat és a hazugokat. A sajtóban lehet hazudni, de a családi légkör melegében nem! Nem lehet se Németországban, még kevésbé Magyarországon, ahol ma is a családi emlékek, apa, anya és gyermek esti beszélgetései vagy röpke megjegyzései szállnak szembe a pánszláv-bolsevizmus napi életre kiható apró és gigászi terrorizmusával. A világ-hazugsággyár fölött Nyugat-Németországban is győzött a Vati és Mutti. A német fiatalság értelmesebb része ma már tudja, hogy az apák és anyák nem valami szőnyegharapó hammelni patkányfogót követtek, hanem nemzeti és szocialista kötelességet teljesítettek, és hogy a nagy világharcnak értelme volt.

Elvégre, mikor szüntelenül demokráciáról folyik ma az üres szalmacséplés, ezt a „diktátort” 13.800.000 szavazat abszolút többségével ültette hatalomba a német nép, és maga Winston Churchill mondotta, hogy ha Anglia olyan vereséget szenvedett volna el az első világháborúban, mint Németország, akkor neki is szüksége lenne egy Hitlerre. A „diktátort” – bár sokszor szükség lehet diktátorokra is – közel százmilliós nép követte a véres és heroikus úton. Hétmillió katona harcolt az utolsó puskalövésig, és ki tudja, hány millió munkás dolgozott a bombazáporban, szintén az utolsó pillanatig. Ellenállás nélkül, szabotázs nélkül! Mert a szabotálók, az ellenállók legfeljebb a német generálisok, junkerek, a nagy urak köréből kerültek ki.

Hogy is írja Rostand Sasfiókja?

Napóleon legalább olyan „háborús bűnös” volt, mint Hitler. A különbség csak annyi, hogy a francia nép soha nem tagadta meg a nagy császárt. A két népi jellem között megrendítő elválasztó vonal, hogy német földön alig-alig akadnak olyan Jean Flambeauk, öreg gránátosok, akik szembe mernék köpni a Metternicheket, és az asperni mezőn letépve egy gerániumot vagy horogkeresztet, el mernék mondani Napóleon medvebőrkucsmás katonájának utolsó szavait: „A becsületrend – íme, visszajött!”

Itt auschwitzi perek, eichmanni és izraeli megalázkodások, negyvenmilliárdos jóvátételi fizetések, a német munkás adójából alázatosan levont és Izraelnek kifizetett újabb és újabb százmilliók jelentik egyelőre a demokráciát.

Csupán azért emeljük ki az egyelőre szót, mert pontosan azt csinálják, amitől halálosan félnek a Bauer főállamügyészek, a szakszervezeti főbossok, a fajilag üldözött Rosenbergek, a keletzónai Hilde Benjaminok. Talán még meg sem született, de nevelik az új Hitlert, aki jönni fog, ha mindez így folytatódik.

* * *

A ködlovaggal mégis találkoztam valahol az Odeons Platz táján, a Feldherrenhalle előtt. A barna árnyék ment, ment a müncheni utcán, ahol most tinédzserek és majomszakállas egzisztencialisták és csőnadrágos leányzók álltak az utcasarkon. Éjfél volt, és a rikkancs ordította: Süddeutsche Zeitung! Izgalmas tudósítás a frankfurti auschwitzi perről!

A barna árnyék ment, ment a müncheni utcán, ahol oly sokszor járt és ahonnan 1923 táján el-eljárt a Hungária Bajtársi Közösség összejöveteleire, hogy tanuljon a magyaroktól, és aztán velük együtt harcolni tudjon egy jobb, új világért.

Hová mégy, Führer? – kérdeztem.

– Még nem vagyok itt! – Csak köd, csak kísértet. Senki!

Én azonban láttam, hogy végignézett a majomszakállasokon, az USA hősökön, akik épp most raboltak ki egy taxisofőrt, a tinédzsereken és a modern Bábel kivilágított mulatóin, és csak egy hangot hallottam a ködös éjszakában:

– Visszajövök!

(Hídfő, 1964. április 10.)