A hetilap szerkesztősége, ahol e sorok írója főállásban vezeti a fotórovatot, kapott egy meghívót az alábbi szöveggel:

„Robert Mapplethorpe 2012. május 25 – 2012. szeptember 30. A sajtófogadás időpontja és helyszíne: 2012. május 24., csütörtök, 11.00 óra, Ludwig Múzeum, 3. emeleti kiállítótér”

Fotósok lévén, kíváncsiak voltunk a kortárs művészet egyik fotográfusának munkáira, bízva abban, hogy valóban a művészet fogja diktálni e lépést... Kortárs, vagy inkább sorstárs? Ez a kis játék a szavakkal vonatkozhat a szakma űzőire is éppen úgy, mint a célközönségre, illetve inkább talán a nagyközönségre. Utóbbi mindenképpen sorstárs abban a tekintetben, hogy a szépség és az esztétika iránti vágyában néha kap aztán akkorát, hogy a fal adja azt a bizonyos másikat... Így történt ez most is. Akkora lórúgás, hogy Kincsem megirigyelné, ha már nem nyerítene régen a boldog vadászmezőkön...

Erről az akármiről szóló (mert én annak minősíteném) beszámoló rövidebb lesz szándékaink szerint, mint szokás. A vele kapcsolatos gondolatsorral se sokat bíbelődnék, talán csak pár olyan vonatkozásban, ami elgáncsolja a békésen tovább sétálni szándékozót. Az első igen jelentős „műhiba” e sorok írójának róható fel talán. Megkapva a meghívót, jeleztem a honlap új munkatársának, fotós gyakornokának, hogy lenne egy meghívás egy fotós rendezvényre. Gyanútlanul. Ő, aki történetesen nő, és ráadásul fiatal lány, örömmel fogadta, és készült is az eseményre. Megérkezve a Ludwig Múzeumba, felkalauzoltak bennünket a harmadik emeletre, ahol nem sokkal később elkezdődött a kiállítást megnyitó beszámoló, bemutatás a szervezők részéről. Előzetesen futtában végigszaladtunk pár termen, és az idő rövidsége miatt csak érintőlegesen villant fel pár kép, amelyekről akkor még nem is tudatosult, hogy „valami nem stimmel.” A fotózás már csak ilyen, itt-ott lehetett látni női aktot is a képeken (utólag aztán kiderült, feltehetően tévedésből alkotta a „művész” azokat, talán átmeneti identitászavar okán...)

Az intézmény vezetője, a külhoni alapítvány képviselője, majd a hazai rendezvény kurátora elmondta szépen a magáét: a modern művészet dicsőítése és egyes szakmai elemek ilyenkor szinte sablonosak, hozzácsapva az éppen aktuális művészt, már megszokottak ilyenkor. Bevallom, a figyelmet az kezdte felkelteni, hogy a Fotóművészet c. lap képviselője aztán a feltehető kérdések között rákérdezett a tulipáncsendéletek és a falloszáradat konstellációjának mibenlétére... Az is érdekes volt kissé, hogy az intézmény egy másik képviselője gyorsan rövidre zárta a további kérdéseket azzal, hogy „hosszú lesz a tárlatvezetés, inkább majd közben kérdezgessenek a t. meghívottak.”

Így esett, hogy talán ha türelmesen hallgatjuk a tárlatvezető indokolásait, magyarázatát, legalább érvekkel gazdagabbak is lehettünk volna, hogy miért is és hogyan kerültek a hatalmas pénzekből támogatott és államilag preferált intézmény falaira most éppen a falloszok véget nem érő fotói, sőt, amivel aztán még durvábban szembesültünk: az egymást „szeretgető” azonos neműek – férfiak képei, a nyílt homoszexualitás képi himnusza... Hasonlóan a szivárványos felvonulásokkal vérlázítóan provokáló másságosok önmutogatásához, ezek a képek szemmel láthatóan ugyanazt a küldetést hivatottak betölteni... Ezzel a gyalázatosnak nevezhető tárlattal itt most nem akarjuk a nézők, a látogatók idegeit borzolni képi bemutatással, akiknek mégis felkeltette volna a figyelmét az eddig leírt beszámoló, azok számára a bővebb képanyag itt elérhető (18+). Egészségesebb szemléletű, gondolkodású látogatóknak azért ajánlanám a Daedalon nevű gyógyszer előzetes bevételét, némi hányinger elkerülése céljából...

Ez jóval meghaladja azt a szabadságot (vagy nevezzük inkább szabadosságnak), amit a Művészetek Palotája, mint már utaltam, rá igen magas állami és alapítványi támogatásból megengedhetne magának.

Lehet persze a megnyitó beszédben elhangzott egyik példázat során Michelangelóra utalni, kiemelve a homoszexuális vonulatot: de ő legalább valóban művész is volt a „termékeit” illetően. És feltehetően ha ma élne, nem állna ki szivárványos ernyővel vonaglani az Andrássy útra... Ez a szó szerint is blaszfémia határát súroló „tárlat” legalább annyira provokáló, mint amennyire aljas... A plakátjain, a hozzáférhető sajtóanyagon talán nem véletlen, hogy nyoma sincs a valódi tartalomnak. Virágcsendéletekkel, női aktrészletekkel nem sugall mást, mint hogy korunk egyik fotósának a munkáit fogja látni, aki oda betér. Egy szóval, egy apró jellel sem utal arra, ami a falakon belül fogadja a betérőt. Aki valóban azonnal fel is hagyhat talán minden reménnyel...

Félreértés ne essék, ez most nem Girolamo Savonarola egyik szószéki dörgedelme akar lenni. E sorok írója is fotós, nem egy esetben készített már aktsorozatokat. Sok, nagyon sok egészséges érzületű kollégájával együtt. De megkockáztatom: tudja, tudjuk, hol a határ...

A fotózás, a témaválasztásaival együtt, néha vékony jégen jár, az tény. Néha tudni kell, meddig és hová léphet az ember. Az egyik közösségi oldalon ennek a mostani kiállításnak az előzetes albuma kapcsán egy fotós megjegyezte: egykoron pár éve még egy másik kiállításon a kinövéseivel „érdekes” sárgarépa fotója is vihart kavart... Ez a direkt vizuális merénylet, ami itt történt és tart is egy darabig a Szépség, a Fény, és az Ember ellen, példátlan.

Mondhatni: gyalázatos. Ráadásul a plakáton egyértelműen nincs feltüntetve korhatáros korlát. Kolléga szerint a bejáratnál ő látott 18-as karikát... És? Tessék nekem megmondani őszintén: a gyanútlanul betérő „nagy tinik” láttán valaki fog majd személyi igazolványt vagy hasonlót kérni? Vagy tovább megyek: ha a gyerek (mert az még!) betöltötte a 18. évét... Akkor már teljes mértékben, gondolkodásában valóban felnőtt? És most itt csak az ő veszélyeztetettségükről beszéltem. Egy náluk több évvel, netán akár több évtizeddel idősebb embernél is biztos az, hogy örömmel és rajongással fogja fogadni azt, amikor a fal adja a másikat?

A szervezőket, a támogatójukat, ideológiai feletteseiket persze ez nem fogja zavarni, hiszen feltehetően ez is egy szisztematikus irányvonal egyik eleme... Szégyellni sem fogják magukat, feltehetően soha... Nem úgy, mint az a nem is egy meghívott kolléga, akik zavartan, vagy nyíltan felháborodva hagyták el ennek az „újkori hadműveletnek” a színterét. Vagy mint éppen e sorok írója, aki a kollegina alig titkolt piruló arcát látva, szintén visszavonulót fújt. És így utólag valljuk be: nem is sok mentsége lehet itt szerzőnknek sem. Hiszen ha nem is volt előzetesen feltüntetve semmi figyelmeztető jel, hová is készülünk, egy újságírónak ilyenkor nem ártana azért a „célszemély” tárgyában jobban körülnézni előtte. És ha a szakmabeli felelősségtudata is elhanyagolt, akkor mit is várhatunk majd egy gyanútlan, valóban a „készre beeső” látogatótól?