Az ember azt várná, hogy a holokauszt témájával foglalkozó, jól megfizetett történészek az elmúlt évtizedek során legalább megközelítőleg pontos adatokat találtak az 1944. október 15. után kivégzett zsidók számára vonatkozóan. Azonban csalatkoznunk kell. A Holokausztmagyarországon.hu című weboldalon a témával kapcsolatban az alábbi kijelentést olvassuk: „A nyilas uralom idején, Budapesten körülbelül 8 ezer zsidót gyilkoltak meg a nyilasok. További mintegy 9 ezer üldözött a bombázás, az éhezés, a betegségek következtében halt meg, illetve önkezével vetett véget életének.”

Nézzük meg ezzel szemben mit ír a neves történész, Gosztonyi Péter: „Saját kutatásaim alapján mintegy ezer főre teszem a Duna-parton és máshol a városban, a pártházakban legyilkolt áldozatok számát, akik golyó által vagy fulladás, illetve fagyás következtében vesztették életüket.” (Gosztonyi Péter: Budapest lángokban 1944-1945 Móra Kiadó Budapest, 1998. 70. old.)

És végezetül álljon itt Ungváry Krisztián történész kutatásainak eredménye:

„A Duna-parton mindennaposak voltak a kivégzések, itt kb. 2600-3600 embert gyilkoltak meg, de tömeggyilkosságok történtek a Városligetben, a Rákos-patak mentén, a pártház kihallgatásokra is használt mosókonyhájában – ahol a kihallgatások után az alvadt vértől bedugult a lefolyó – vagy a városban cirkáló teherautó platóján végezték ki foglyaikat.” (Ungváry Krisztián: Budapest ostroma Corvina Kiadó, Budapest, 2005. 246. old.) Ungváry könyvének egy másik helyén azonban közöl egy statisztikát, mely szerint Budapest ostroma és a „nyilas terror” idején 15 ezer zsidó polgári személy vesztette életét (de mint Ungváry írja, ebben a számban a szovjet megszállás során életüket vesztett emberek is beleértendők), akik közül 7000 halt volna meg a „kivégzések” következtében.

Tehát a Holokausztmagyarországon.hu weboldal készítői úgy vélik, a nyilasok (1944. október 15. és február 13. között) 8 ezer zsidót gyilkoltak meg Budapesten, Gosztonyi véleménye szerint hozzávetőleg ezret, Ungváry ezzel szemben annyit mond, hogy 2600-3600 zsidót „lőttek a Dunába”, de mint írja, „más helyen is történtek tömeggyilkosságok ”, és összességében 7000 a „kivégzett” zsidó személyek száma. Ungváry és a Holokausztmagyarországon.hu álláspontja tehát összhangba hozható, Gosztonyi Péter azonban bűnös módon sokkal kevesebb kivégzett zsidót feltételez.

Hogy mi lehet az igazság? Mivel a kérdést a hazánkat uraló cionisták teljes mértékben a magyarság bűntudatának további ébren tartására használják fel, ezért aligha számíthatunk objektív és kiegyensúlyozott vizsgálódásra az ügyben. Közelítsük meg azonban a „nyilas terror” érzékeny kérdéskörét egy másféle oldalról. Veesenmayer, rendkívüli német követ 1944. október 28-án azt jelentette Berlinnek, hogy Budapesten március 20-án hozzávetőleg 200 ezer zsidó tartózkodott. November végén egy újabb jelentésében pedig 300 ezerre tette a budapesti zsidóság számát, ami túlzásnak tűnik, habár vegyük figyelembe: a május 15. és július 8. között zajló vidéki deportálások elől menekült zsidók is nagy számban tartózkodtak - sokan közülük bujkáltak - a fővárosban.

November-december folyamán 50 ezer munkaképes zsidót az osztrák-magyar határhoz küldtek, ahol is erődítési munkálatokat végeztettek velük. A december elején felállított pesti gettónak kezdetben 33 ezer, 1945. január közepén azonban már 70 ezer lakója volt. (Ugyanis az úgynevezett „csillagos házakból” is a gettóba hurcolták a zsidókat, továbbá mindazokat, akik a bujkálást megelégelve feladták magukat, vagy esetleg lebuktak.) Az Újlipótvárosban kialakított védett házakban (számuk kb. 50 lehetett) a külföldi államok menlevelének birtokában kb. 30 ezer fő tartózkodott (bár talán 50 ezren is rendelkeztek valamiféle menlevéllel), egyéb helyeken pedig további 35 ezer zsidó bujkált. (Minderre nézve lásd. Gosztonyi id. mű 63-66. old.)

Számoljunk tehát szerényen úgy, hogy a nyilasok hatalomra jutását követően Budapesten 180 ezer zsidó tartózkodott. Ez esetben - amennyiben Gosztonyi áldozati számokra vonatkozó adatát fogadjuk el hitelesnek – a „tomboló nyilas terrornak” a zsidók 0,6%-a esett áldozatul. Ha pedig Ungváry hétezres adatából indulunk ki, akkor a „vadállati kegyetlenséggel öldöklő nyilas csőcselék” a fennhatóságuk alá került zsidók 4%-át ölte meg. (A Holokausztmagyarországon.hu oldalon közölt adatok szerint pedig 4,5%-át.) De még ha a munkára vezényelt 50 ezer zsidót le is vonjuk a Budapesten tartózkodó választottak összlétszámából, akkor is zsidók 0,8%-át (Gosztonyi adata alapján), vagy pedig 5,5-6,2%-át (Ungváry, illetve a Holokausztmagyarországon.hu adatai alapján számolva) végezték ki a „tomboló nyilas terror” ideje alatt.

Szokásos holokausztos „csúsztatás” persze, hogy a háború idején járványok, éhezés, harci cselekmények következtében életüket vesztett zsidókat is a „holokauszt áldozatainak” tekintik. Szita Szabolcs, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója a következőképpen igyekezett összemosni (a többnyire hazaárulás, szabotálás, a munkaszolgálat előli bujkálás stb.) kivégzett, illetve a más okok következtében meghalt zsidók számát egyik írásában: „Az 1944. novemberi deportálások 50 000 főnyi érintettjén felül a nyilas gyilkosságok és gettó embertelen körülményei megközelítőleg 15 000 ember halálát okozták.” Szita Szabolcs a Rubicon folyóiratban 2004-ben megjelent írásában 65-70 ezerre tette a budapesti zsidóság emberveszteségét. (A Wikipédián a vonatkozó cikkre utalva az alábbi mondatot olvashatjuk: „A tömeges vérengzések (így a kb. 3600 áldozatot követelő Duna-parti kivégzések), melyek keretében összességében mintegy 65 000–70 000 budapesti zsidó veszett oda a halálmenetekben, a gettó embertelen körülményei közepette, illetve a kivégzések során alig négy hónap alatt.” Ami annyit jelent, hogy Szita Szabolcs úgy véli, a határvédelmi munkákra kirendelt 50 ezer zsidó mind egy szálig meghalt, mert rajtuk kívül – mint másik írásában kifejtette - életét vesztette még 15 ezer Budapesten maradt zsidó, így jön ki a 65 ezres szám, de a 70 ezres még az ő logikája szerint is túlzás.) Ettől a fajta tipikus holokausztos csalástól azonban tekintsünk most el. A tény, ami a számokból kiolvasható, a következő: a „gyilkos nyilas csőcselék” az uralma alá került zsidók 0,6%-át vagy 4-4,5%-át – más számítás szerint 0,8%-át esetleg 5,5-6,2%-át - végezte ki. És akkor most tegyük föl a kérdést: vajon ha a németek és magyar szövetségeseik valóban a zsidóság teljes kiirtására törekedtek, nem lettek volna képesek a magyar fővárosban rekedt közel kétszázezer zsidó túlnyomó többségét megölni?

Az áldozati számok értékelésekor vegyük figyelembe, hogy a nyilas uralom idejére esett Budapest két hónapon át tartó ostroma, és a zsidóság egészében véve az ellenség győzelmében reménykedett (és sokan közülük ténylegesen is igyekeztek akadályozni a védelmi erőfeszítéseket). Fel kell tenni a politikailag súlyosan nem korrekt kérdést: a fentebb közölt adatok alapján vajon beszélhetünk-e „tomboló nyilas terrorról”? Megvizsgálta-e bármikor is valamelyik, csakis az „igazságot kereső” történész, hogy vajon a francia jakobinusok a forradalom idején, Párizs védői 1870-ben, vagy a Leningrádot védelmező katonák 1941-44 között vajon milyen mértékű terrorral igyekeztek szorongatott hazájuk, városuk védelmét megszervezni?

Az 50 ezer, az osztrák-magyar határra küldött budapesti zsidót pedig nem a „haláltáborokba küldték” (nem is tehették, lévén, hogy a holokauszt-mitológia egyik tétele szerint 1944. október vagy november folyamán Himmler elrendelte az „elgázosítások leállítását”) Az is igaz viszont, hogy a nyugati határ közelében munkára vezényelt zsidók egy része a háború poklában életét vesztette. (Azonban nem mindegyike, mint azt Szita Szabolcs hamisan állítja.)

Ami pedig a pesti gettóban összezsúfolt zsidókat illeti, Mazsihisz weboldalán olvasható tájékoztató szerint a következő történt: „A pesti gettót (időhiány miatt) nem tudták deportálni, ott mintegy 70.000 ember zsúfolódott össze, közülük hétezren az éhezés és a járványok következtében elpusztultak….” Ha hitelesnek tekinthető a hétezres áldozati szám, ez esetben a gettó lakóinak 10%-a vesztette életét. De – miként azt más források is megerősítik - nem a „nyilas banditák” öldökléseinek estek áldozatul.

A „nagy tudású” holokauszt-történészeknek azt sem sikerült eddig kideríteniük, hogy mikor is kezdődött a „zsidók Dunába lövése” . A Holokausztmagyarországon.hu a következőképpen írja le a szörnyűségek kezdetét: „Az október 15-i kormányzói proklamáció, a háború és az üldöztetés végének reménye eufóriával töltötte el a budapesti zsidókat. Sokan leszaggatták a sárga csillagot, kitódultak az utcára, és ünnepeltek. Este azonban már Szálasi hadparancsát közvetítette a rádió. Az ezt követő órákban elszabadult a pokol a főváros utcáin. Nyilas karhatalmi egységek munkaszolgálatosokat hajtottak a Lánchídra és a Margit hídra, és onnan lőtték őket a Dunába.” Ungváry fentebb idézett művében azonban november 23-át jelöli meg, mint a „tömeges Dunába lövések” kezdő napját: „…A mentők eseménynaplója az első Dunába lövést november 23-án állapította meg, bár ilyen akciók már a kiugrás utáni naptól előfordultak” (Ungváry id. mű 243., a hivatkozott forrás azonban kétséges.)

Ungváryval azonos véleményen van a hazugságai miatt gyakran felsült Szita Szabolcs. Fentebb hivatkozott írásában a következőt olvassuk: „Budapesten a pártszolgálatosok a gyilkolás új válfajaként a dunai rakpartokon csoportos kivégzéseket hajtottak végre. Az első ilyen vérengzés november 23-án történt. A későbbiekben a pártházakban, esetenként a fővárosi utcákon és tereken, a kórházakban és lakásokban éppúgy gyilkoltak, mint a Duna partján. Az öldöklés utóbbi válfaja addig tartott, míg a folyam partja az ostrom körülményei között megközelíthető volt.”

Az egyik kérdés tehát a sok közül, amelyre Magyarország „vezető” történészeinek már régen meg kellett volna adniuk a választ: mikor kezdődtek tehát a „tömeges Dunába lövések”? 1944. október 15-én este, vagy csak november 23-án?

Két további kérdés is megválaszolásra vár. Az egyik az, hogy vajon tényleg pusztán zsidóságuk miatt végeztek ki zsidókat - mint azt a hivatalos holokauszt-propaganda állítja -, vagy pedig azért, mert az illetők megszegték az ostrom idején teljesen természetesnek tekinthető szigorú szabályokat, bujkáltak a munkaszolgálat elől, netán fegyvert rejtegettek, terjesztették a defetizmus szellemét, illetve együttműködtek az ellenséggel? A másik kérdés pedig, hogy a valóban megtörtént kivégzések közül mennyi történt a hungarista kormányzat jóváhagyásával, és mennyi írható különböző, a zavarosban halászó felfegyverzett bűnbandák számlájára. Az emigrációban élő hungarista szerzők – Koós Kálmán, vagy éppen Fiala Ferenc – egybehangzóan állították: alvilági bandák járták a főváros utcáit, és vérengzéseket követtek el (elsősorban a zsidók vagyonának megszerzése céljából). Ellenük a hungarista hatóságok fel is léptek, de a háború körülményei között nem sikerült megfékezni garázdálkodásukat.

A hungarista politikusok szavainak hitelességét támasztja alá Karsai László történész újabban hangoztatott véleménye is. Őt a Kuruc.info olvasóinak aligha kell bemutatnunk. A Szálasi-Napló 1943 őszétől 1944 nyaráig tartó bejegyzéseinek megjelenését követően, még 2008-ban, interjút adott a Népszabadságnak. Karsai - eszmetársai megrökönyödésére - a következőképpen nyilatkozott: „Szálasi zsidópolitikája nagyságrenddel jobb, mint a német megszállás utáni Sztójay-kormányé. Azt hangoztatta, nem megölni kell a zsidókat, hanem dolgoztatni. Majd a hite szerint megnyert háború után ki akarta telepíteni Magyarországról az összes zsidót.”

Perge Ottó - Kuruc.info