Elsős gimnazisták voltunk. Az intézmény akkor még dr. Münnich Ferenc nevét viselte. Azt hiszem az egyik oldalát a Szamuely Tibor utca szegélyezte, de lehet, hogy tévedek. No, abban nem, hogy Szamuely utca volt, a halálvonatos Sámuel utcája, mert volt bizony, ám lehet, hogy éppen nem ott.
Gabi néni volt az osztályfőnökünk, aki történelmet tanított, és aki megígérte nekünk, hogy embert farag belőlünk, szép szóval vagy szekercével, ez már tőlünk függ.
Mert mi voltunk a C osztály, vagyis, mint megtudtuk, a hülyék gyülekezete, amely társaság eleve az iskola söpredékének ítéltetett, hogy pontosan mi okból, azt ma sem tudom.
Annyi bizonyos, hogy ha Gabi néni szólt: felállni, álltunk, mint a cövek, még a pad alatt futkosó hangya lépteit is meghallhatta, aki nagyon figyelt.
Nála nem volt mese, a leckét tudni kellett, és nem engedhettük meg magunknak léhaságot, nemtörődömséget, ostoba vicceket.
Azt mondta, ő megmutatja, hogy a legjobb osztály leszünk.
Nem tartotta meg az ígéretét. Nem azért, mert nem akarta, azért, mert nem hagyták. Elküldték falura igazgatónak.
Megrendültünk, és volt is okunk rá. Mert a magunk erejéből még semmire sem telt, kellett az erős kéz, amely a fegyelem igájában megtartott volna, de ezt az óvó kezet elvették tőlünk.
Így aztán rendetlenkedtünk, a nyugdíjból visszahívott latintanárt az őrületbe kergettük, szívesen meghallgattuk a földrajztanár összes horgászkalandját, de nem törtük össze magunkat a házi feladatokkal.
Beteljesedett hát a jóslat, a C osztály tényleg azzá vált, amivé akarták, hogy váljon.
De Gabi néni mégis megtanított valamire. A történelemfüzetünk első lapjára jókora piros betűkkel oda kellett írnunk: Miért? Akkor még nem értettem, miért kell ezt az óriási miértet bevésni a lapra, az agyunkba és a lelkünkbe, ma már tudom. Ennél többet is taníthatott volna, de lényegesebbet aligha.
Mert fontosabb dolog szinte nem is létezik, ha valaki a világból érteni akar valamit, mert annyi hazugság között tengődünk, hogy azt ép ésszel felfogni lehetetlen, és egyetlen segítség kínálkozik, feltenni az örök kérdést: Miért?
Egy könyvet olvasok. A spirituális intelligenciáról szól. Azt írja: „Lényegünket tekintve spirituális lények vagyunk, hiszen szükségét érezzük annak, hogy alapvető vagy végső kérdéseket tegyünk fel. Miért jöttem a világra? Mi az életem értelme?” Sok mindent állít, amivel egyetérthetek, azonban a negyvenharmadik oldalon ezt írja:
„A nácik második világháborús mészárszéke minden eddigi határt felrúgott azzal kapcsolatban, hogy az emberek mennyi gonoszságra képesek egymással szemben. Ezért soha nem is voltunk abban a helyzetben, hogy a holokauszt dimenzióit felfogjuk vagy leküzdjük.”
Így. Ellentmondást nem tűrően. S ekkor nem kérdez. Sem a miértre, sem a hogyanra, sem a lehetségesre nem kíváncsi. Sehol semmi „alapvető” vagy „végső” kérdés. És sem spirituálisan, sem intelligensen nem tart említésre méltónak más mészárszékeket. A Gulág-szigetcsoport, Hirosima, Nagaszaki, Hamburg, Drezda és a többi borzalom nem mérhető az ő szenvedésükkel.
Ilyenkor érzem én a késztetést, hogy catói csökönyösséggel hajtogassam: aki vádol, az bizonyítson!
Mert felvehetnénk az elszakított és elrejtett szálat: idézzük meg Nürnberget még egyszer. Ettől persze még Rudolf Hess nem támad föl, hogy tanúként előálljon, és azok sem, akik akkor voltak tanúk, de a jegyzőkönyveket elé köllene szedni és újra megkérdezni: lehetséges volt-e akárcsak a fizika törvényei szerint is mindaz, amit állítanak?!
És vajon miért kerül börtönbe az, aki ezt a kérdést feszegetni meri? Hiszen az igazság igazság marad, akkor is ha hallgatunk róla, és akkor is, ha vizsgáljuk.
Az én hazám Magyarország. Van neki zászlója, piros-fehér sávos. Azt leköpték ezerszer, és bemocskolták hazugságokkal. Az Árpád-ház 1301-gyel befejezte pályafutását, így nehezen vagonírozhatott 1944-ben. A németnek munkaerő kellett, és vitte a zsidókat. Nem a frontra, dolgozni.
Szálasi Ferenc pedig visszafordíttatott közülük sokat. Ím, itt a kérdés megint: miért is kellene nekünk eltűrnünk történelmi és jelen pillanatbéli hazugságokat?
Egy férfi, aki nem ismeretlen a világban, felhívott valakit. Volt egy tanítványa, nagyon tehetséges, és szerette volna egy nálánál is többre tartott férfiúhoz küldeni tanulni.
A férfiú az utolsó mondat után megkérdezte: és mondd, zsidó? Nem? Akkor nem lehetséges. A telefon elhallgatott.
És mi is hallgatunk. Pedig látszik az akarat: a gyökereket kell elmetszeni, a lomb aztán magától is lehullik. Mi, magyarok, a saját hazánkban vádlottak vagyunk.
Azt mondják, az ismétlés a tudás anyja. Méghogy! Az ismétlésnek nem a tudáshoz, hanem bizonyos állításoknak tartósításához, dogmává merevüléséhez van inkább köze. Sulykolják belénk a bűntudatot. Uszítanak, hogy rohanjunk egymásnak: tót, rác, oláh, cigány és magyar. Öljük egymást, mert nekünk haragudnunk kell a másikra, és baltát vágni a másik szeme közé: miért is?
Hiszen küzdöttünk egymás mellett Hunyadi oldalán, Rákóczi alatt, Görgey táborában a közös ellenség: a török meg a Habsburg ellen. Most meg fordítsuk csára a szekeret, és döntsük egymást a Dunába? Miért is?
Gondolkodni és beszélni kellene a dolgokról. Őszintén, nem meghunyászkodva. Arról, melyik nép az, amely ellöki a segítséget kérő kezet, ha nem fajtájabélié. Amely más népeket szétszórat, de maga összetart, és nem enged vélt jussából.
Ezért örülök, amikor a Kuruc közzéteszi azt az írást, aminek egyes tételeivel nem ért egyet. És az is jó, amikor valaki megkérdezi: Most akkor mit gondoljunk Geréb Ágnes felől? Mert én mintha mellette álltam volna ki. És ez a remek, ez a mintha. Mert én nem tudom, Geréb Ágnes egy szülésznő, aki tévedett, szerencsétlenséget okozott akarata ellenére, vagy éppenséggel felelőtlen és rossz szándékú nőszemély, akinek nem drága a csecsemő vagy az anya élete. Én csak azt mondom, hogy Justitia szeme nem azért van bekötve, hogy vakon ítéljen, hanem azért, ne azt nézze, ki van a mérleg serpenyőjében, hanem azt, melyik az, aki megméretett és könnyűnek találtatott.
És aki megkérdezi, akkor most mit gondoljon efelől, megkapta a lehetőséget, hogy utánajárjon, és gondolkodjon, használja az eszét, és a szíve csöndes suttogására is ügyeljen, akkor van esély arra, hogy máskor is kutasson titkos szálak, letagadott szándékok lomjaiban, s ráébredjen, ő maga az, aki eldönti, ki mellé áll, kitől fordul el.
Ha én Geréb Ágnes mellett kiállok, akkor megmondom, miért. De nem állok ki sem mellette, sem ellene, mert nem tudom, mi történt. Nincs rá módom, hogy megtudjam. De a vihar, amit kavart, más fákat nem döntött ki, bűnös vagy vétkes, vagy csak szerencsétlen esetekben. Legyen mindenki azonos mértékkel mérendő.
Mutassa magát mindenki annak, aki. Egy Bettelheimnek nem kell Betlenné válnia, és egy Kohn sem muszáj, hogy Kun legyen.
De a fasces, a római korbácsba csavart bárd az ő kezükben van, és lesújtanak vele. Legyenek itt, vagy bárhol a világon, tanulják meg a történetüket, hogy Káin megölte Ábelt, Mózes összetörte haragjában a kőtáblákat, mert népe újra és újra leborult az aranyborjú előtt. Ézsaiást csalással lökte ki fivére a jussából, és Józsefet eladták a testvérei.
Az én történelmemet pedig hagyják meg nekem. Abba ők ne szóljanak bele. Azt majd megtanulom én, és megtanítom az unokámnak, ha eljön az ideje.
Van nekünk elég bajunk anélkül is. Baranyában és Békésben nem kell aratni, mert nincs már mit. Szétverte a jég a gabonát,a kukoricát, a szőlőt, mindent.
Merenyét is újra kellett pelenkázni az eset után, de mi megúsztuk jég nélkül.
Most csendes a falu, szólnak a madarak, van, aki azt mondja: kicsi, kicsi, van aki azt: szívem, szívem, szívem...
Gólya lépdel méltóságteljesen a kaszálón, a patak egyenesen recseg a békaszótól. Ahogy odalopózom a partjára: plumm, plotty, egymás után ugranak a vízbe. Megállok kicsit, várok. Vékonyka sikló úszik, fejét feltartva a vízből, aztán lassan felbukkannak a fűzöld békák, aprócska hal úszik a felszínre, és bekap valamit.
Megszólal a harang, béke van.
Látszólag. Mert ez a világ ölésre van berendezve, akár tetszik, akár nem. Én magam is ölök, márha csak leguggolok a gazt kitépni is. A halak egyike a másikból vacsorál, a gólya elevenekkel táplálja fiait, a menyét kihalássza a rigók odújából a takarosan körberakott kilenc apró madártojást, másnap üresen tátong, mindössze néhány barnuló almavirág-szirom árválkodik benne. Aki éhes, annak ennie kell.
De nem szabad mások nyomorából milliárdokat harácsolni, és tilos a másikat becsapni, kifosztani.
Utolsó dolog fasisztának bélyegezni Nyirő Józsefet, akinek a szíve csupa seb volt, látván a kínlódó magyar parasztot, s aki segíteni akart rajtuk, és saját egyháza fenyegette meg e szándéka miatt.
Hogy mi az élet, és mi annak az értelme, én azt meg nem mondhatom. Nem vagyok bölcs, de annyira mégiscsak, hogy belássam, igen csekély az én tudományom.
Valaki a szememre vetette, hogy csakis ismert ellenfélre célozzak, hiszen a maffia szándéka éppen az, hogy mi egymást tépjük, vágjuk. Ebben neki igaza is lehet, de nem tudom, mire gondol. Én, ha lövök, célpontra feszítem az íjat, de nem állítom, hogy mindig jó helyre találok. Adassék meg nekem a tévedés joga. Egy érv, egy pontos magyarázat, s már készen is állok, hogy belássam, nem volt igazam.
S van olyan is, amikor hallgatok, mert ha beszélek, nem használok, de ártok. Ha elvéteném a határt, szóljatok! Győzzetek meg, másik ösvényen kéne elindulnom.
Az, hogy a világ, és benne az élőlények páratlanul színes világa nem véletlenek műve, az könnyen lehetséges. Ez a bizonyos Darwin-szerű véletlensorozat nem világos. Ahhoz, hogy ezt elhiggyem, nekem egy macska önmagában is túl bonyolult jelenség.
Az élet értelme az én szemem előtt rejtve van.
S talán éppen ez a lényeg: élni tisztességesen, úgy is, ha nem tudjuk, miért és mivégre.
A szerző korábbi írásaiból:
