A nyugat–európai filoszemita baloldal tovább folytatja harcát a magyarok ellen, a lényegi elemeket továbbra is a médiatörvénnyel takarva el. "A saját fészekbe piszkítókat az erdőben elásni" címmel közölt cikket pénteken tárcarovatában a konzervatív Die Welt, alcímében megállapítva: a magyarországi nép–nemzeti–nacionalista kampányba egyre több antiszemita hang vegyül. A The Guardian szerint aggasztó kérdés az a hatás, amelyet Orbán magatartása gyakorol az EU globális befolyására. Így aggódnak hát „miattunk” az egykori ’68–as generáció maoista csillagai. Lapszemlénk, kurucos kommentárokkal:
Welt: Magyarország lecsúszik a legdurvább provincializmusba
A szerző, Paul Jandl rámutat: a kétharmados többséggel bíró kormány húsba vágó politikai intézkedéseit követő hazai reakciók épp olyan bénultak, amilyen nagy miattuk az izgatottság. Példaként említi, hogy az "egymillió ember a magyar sajtószabadságért" nevű facebook–profilra mindössze 71.316–an iratkoztak föl, és a sajtószabadság jegyében szervezett Kossuth téri tüntetésnek alig tízezer résztvevője volt.
Az persze nem éri el Jandl bértollnok elvtárs ingerküszöbét, hogy vajh’ mi lehet az oka annak, hogy a magyarországi liberálisok ennyire kevés embert tudnak megmozgatni egy, amúgy tényleg fontos kérdés kapcsán? Nem éri el, mert, ha lapjában tenné fel ezt a kérdést, akkor a válasz bizony sokkoló lehet az első Orbán–kormány idején magyarellenes uszításban élenjáró Die Welt olvasói számára: a lényeg, hogy Magyarországon ma már senki sem ad (vagy elhanyagolhatóan kevesen) a liberális sztárok véleményére, felhívásaira. A Die Welt által az elmúlt évtizedben folyamatosan futtatott hazai „sztárok” ugyanis egyértelműen felelősek abban, hogy Magyarország 2002 és 2010 között a legrosszabb emlékű balkáni neokommunista despotizmus szintjére süllyedt vissza. Ide tartoznak a Die Welt magyarországi állandó interjúforrásai, Imre Kertesz, Konrád György és a többi értelem nélküli értelmiségi, akiknek kedvenc pártját tavaly tavasszal a magyar választók szabad akaratukból oda küldték, ahová való: a modern politika szemétdombjára.
– Nem csoda – folytatódik az írás –, hiszen a 'magyar lét minőségét' magyarázók egyike nem más, mint maga Orbán Viktor kormányfő. Szerinte a Duna menti térségben való hagyományos létezés abban áll, hogy 'sajátos, csak ránk jellemző látásmóddal rendelkezünk, amellyel megértjük, érzékeljük és kifejezzük a környező világot'. Így néz hát ki, mi vagyunk az új mi. Radikálisan teremt tényeket ott, ahol eddig csupán diskurzus folyt."
Ennek első áldozata a média – állapítja meg a Die Welt cikkírója –, de a művészetről sem feledkeznek meg. Politikailag ez nagyon is konzekvens. "Ha a jobboldali–populista kormánykoalíció nép–nemzeti érveket használ, akkor már csak államérdekből sincs helyük ettől eltérő véleményeknek. Aki szembehelyezkedik az alkotmányozó többséggel kormányzó Fidesszel és Orbán Viktorral, az bizonyára Magyarország ellensége. Így aztán az ismert másként gondolkodók hamar publicisztikai írások célkeresztjébe kerülnek. Schiff András zongoraművész a The Washington Postban éles szavakkal bírálta hazája politikai kulturálatlanságát, mire nyomban hadjárat indult ellene. Ennek csapásiránya: nincs szükség olyan művészekre és értelmiségiekre, akik külföldön híresek."
Óriási hazugság: igenis, szükségünk van külföldön híressé vált magyar művészeinkre, ennek ellenkezőjét senki sem állította, sőt, semmi olyasmi nem hangzott el a magyar médiában, ami egy józan paraszti ésszel megáldott embert erre a következtetésre engedne sarkalni. Az viszonyt tény, hogy Magyarországnak nincs szüksége olyan művészekre, akik – bár híresek külföldön –, de fényévekre állnak a magyar valóságtól, a társadalomtól, az egyszerű magyar emebrektől. Nincs szükségünk már a Die Welt által agyonreklámozott Konrád Györgyre és Imre Kerteszre, valamint barátaikra, akik az elmúlt húsz év során soha egy jó szót nem szóltak Magyarországról, morgásuk, ugatásuk csak akkor némult el, amikor kebelelvtársaik kormányoztak, rokonaikat téve állami pénzeket osztogató bizottságok élére.
"Ha pedig ráadásul a haza ellen emelik fel a szavukat, akkor a fészekbe piszkításra vonatkozó szigorított paragrafus lép életbe. Konrád György írót, Heller Ágnes filozófust, Fischer Ádám karmestert, Alföldi Róbert színházigazgatót már elérte a politika és a honszerető médiumok haragja, például a Magyar Hírlapé: gyanúsítgatások és személyes támadások érik a nemszeretem művészeket" – írta Jandl.
Hadd jegyezzük meg, jobb, ha Alföldi megítélését nem demokratikusan próbáljuk meg kideríteni, Jandl elvtársnak akkor igazán nagy fejfájást okozna, hogy miként magyarázza ki azt lapjában: a magyar lakosság, művészek, színházba járók és gondolkodók óriási többsége szavazna arra, hogy Alföldit menesszék, sőt, vélhetően azt is megvoksolná ez a képzeletbeli tömeg, hogy Robertát soha az életbe, ne engedjék színház közelébe.
Ezután emlékeztet a Schiff–cikket követően a Magyar Hírlapban megjelent publicisztikára, amelyben Bayer Zsolt "alig leplezett antiszemita kódolással" keltett hangulatot "a Kohnok" ellen, élesen bírálva Nick Cohent, a The Guardian újságíróját éppúgy, mint Daniel Cohn–Bendit EP–képviselőt. A szöveg abban a mondatban csúcsosodott ki, hogy: "Sajnos nem sikerült mindegyiket nyakig elásni az orgoványi erdőben". Rövid magyarázat után a Die Welt cikkírója rámutat: "ha nem követik szankciók az olyan cikkeket, mint a közismerten antiszemita hangon érvelő Bayer Zsolt írását, az ellentmond Orbán Viktor állításának, amely szerint a médiában ezután nincs helye a radikalizmusnak".
"Manapság két arca van Magyarországnak – írja Jandl. – Az ország az EU soros elnöke, egyúttal pedig lecsúszni készül a legdurvább provincializmusba. Ezt leginkább a kultúra érzi meg, mind az intézmények, mind pedig a személyiségek. Ha Alföldi Róbertet, a Nemzeti Színház eddigi igazgatóját, a közeljövőben leváltják, az csupán a csúcsát képezi a neonáci csőcselék kurjongatása által kísért kampánynak. Felvonulásain a jobboldal azt skandálja, hogy Alföldi 'zsidó, köcsög és hazaáruló'."
"Az elmúlt évek nemzetközi orientációja után az általa vezetett Nemzeti Színház legyen ismét nemzeti. Az igazgató bűne az volt, hogy az épületet bérbe adta a román nagykövetség egy rendezvényéhez. Ez a hazaárulás egyértelmű esete. Magyarország nép–nemzeti erőfeszítései nagyokat és kicsiket egyaránt sújtanak. Fischer Ádám már tavaly bedobta a törülközőt. Az off–scene színházaktól megvonták az anyagi támogatást..."
Alföldi bűne nem az, hogy a román nagykövetség számára „egy” rendezvényre bérbe adta volna a Nemzeti Színházat. Roberta ugyanis „a” rendezvényre adta volna bérbe. Óriási különbség!
"Az állami rádió– és tv–adókon belül már tavaly nyáron Fidesz–hívekkel váltották fel a régi kádereket. Számos kulturális intézményt – a Collegium Budapesttől és művészmozikon és a Gandhi alapítvány roma projektjéig – szigorú takarékossági lépések fenyegetnek. Húsba vágó személyi és anyagi változások előtt áll a budapesti Lukács–archívum is, legújabb példaként a politikai befolyásolásra. Lukács György, a kommunista irodalomtudós politikai szempontból nem volt egyszerű eset. Éppúgy volt áldozata, mint haszonélvezője politikai rendszereknek. Hogy mivé lesz Magyarország kulturális öröksége a nép–nemzeti törzsasztalok bevett értelmezése alatt, az sajnos ki fog derülni" – írta cikke végén Paul Jandl.
Orbán Viktor nem mutatott – de nem is kapott – kíméletet, amikor a héten összecsapott európai parlamenti bírálóival a magyar kormány ellentmondásos médiatörvénye ügyében, ám a strasbourgi adok–kapok néhány súlyos kérdést is felvet Magyarország és az EU számára – írta kommentárjában a The Guardian.
A brit napilap internetes kiadásán csütörtök este megjelent írás szerzője, Simon Tisdall – a lap főszerkesztő–helyettese és külpolitikai szemleírója – szerint Orbán Viktor Strasbourgban világossá tette, hogy "a lehető legkínosabb helyzetet" teremti, ha Brüsszel ragaszkodik ahhoz, hogy beavatkozzék az ő belpolitikájába. Tisdall idézete szerint a magyar kormányfő kijelentette, hogy "ha Önök összekeverik a kettőt, én nyilvánvalóan készen állok a harcra ... ez nem csak Magyarország számára lesz hátrányos vagy káros, de az EU egészére is". A szerző szerint ez egy "rendkívüli kijelentés volt: az EU zászlóvivője gyakorlatilag az EU–t fenyegette".
Végre! Azért a The Guardian is elgondolkozhatna azon, vajon miért lett ekkora az EU elutasítottsága, nemcsak Magyarországon, hanem Kelet–Európában is?
Charles Grant, a Centre for European Reform nevű kutatóintézet igazgatója a The Guardiannek kijelentette: az EU felfüggesztheti a kapcsolatokat azokkal a tagországokkal, amelyek kijátsszák az európai jogszabályokat, ahogy az 2000–ben is megtörtént egy rövid időre, Ausztria esetében, miután Jörg Haider szélsőjobboldali Szabadságpártja csatlakozott az osztrák kormányhoz. Grant szerint azonban a felfüggesztés "a nukleáris opció, és valószínűtlen, hogy megtörténik".
"Magyarország nem szűnt meg demokráciának lenni"
"Sokakhoz hasonlóan engem is nagyon nyugtalanítanak a magyarországi fejlemények, de a 'lator állam' kifejezést nem használnám … Magyarország nem szűnt meg demokráciának lenni" – idézte a brit lap az elemző intézet vezetőjét. Grant szerint valószínűbb forgatókönyv az, hogy "szabadpiac–ellenes politikája miatt" Orbán végül "megalázkodva" kénytelen lesz segítséget kérni az EU–tól és az IMF–től.
A The Guardian szerint ugyancsak aggasztó kérdés az a hatás, amelyet Orbán magatartása gyakorol az EU globális befolyására. Angela Merkel német kancellár a szerző szerint arra hívta fel a figyelmet, hogy gyengülhet az unió kollektív tekintélye, amikor visszaéléseket elkövető rezsimekkel szemben lép fel.
Ha Magyarország büntetlenül figyelmen kívül hagyhatja az EU–normákat, akkor az emberi jogok és a polgári szabadságjogok területén megkérdőjelezhető gyakorlatot folytató más uniós tagállamok is arra érezhetnek késztetést, hogy ne tágítsanak politikájuktól – áll az írásban. A szerző felteszi a kérdést: mindebből milyen következtetéseket von majd le az EU–tagjelölt Törökország, amelyet gyakran vádolnak a médiaszabadság korlátozásával?
Kettős mérce
A lap szerint ugyanakkor a Magyarországgal szembeni bánásmódon erőteljesen érződik a kettős mérce alkalmazása. Susi Dennison, a European Council on Foreign Relations nevű páneurópai kutatóműhely szakértője hangsúlyozta, hogy sok országot lehet vádolni az EU–jogszabályok szellemének – ha nem éppen betűjének – figyelmen kívül hagyásával.
Dennison Olaszország és Málta esetében a menedékért folyamodókkal szemben alkalmazott eljárást, Franciaország és Szlovákia esetében a romákkal szembeni bánásmódot idézte fel. A Human Rights Watch emberi jogi szervezet tavalyi jelentése számos visszaélést tárt fel EU–tagállamokban. Magyarországra "könnyebb volt rászállni", mivel kis ország – mondta Susi Dennison a The Guardian idézete szerint.
A liberálisok igazi énje: a cigányok és az Európán kívüli csőcselék jogai miatt aggódnak. Ugyanezek az emberi jogi szervezetek mély kussban voltak, amikor az EU–ban, egy Szlovákia nevű bábállamban nyíltan magyarellenes törvényt vezetettek be, korlátozva a felvidéki magyarságot anyanyelvének használatában. Hogy az érvényben levő Benes–dekrétumokról ne is beszéljünk...
A szakértő szerint azonban az ellentmondásos ügy útjára indította a közös normák fenntartásáról szóló, már régóta esedékes vitát. "A legutóbbi időkig az EU–kormányok és a Bizottság nem tartotta helyénvalónak belső ügyek megvitatását európai szinten, főleg nem nyilvánosan." Most azonban az Orbán viselkedése feletti felháborodás arra vall, hogy "végre meghallgatásra lel a civil társadalom régóta hangoztatott üzenete, (miszerint) ha az EU alapvető értékeit akár egyetlen tagország is megsérti, az változatlanul közös szégyenforrás" – idézi a brit lap Susi Dennison elemzését.
Legyen így, ez esetben az uniós jogproletárok várjanak még Magyarország kritizálásával, és törlesszék le elmaradásukat: várjuk a szlovákiai nyelvtörvény elleni szankciókat, a magyar kisebbség autonómiaharcainak uniós szintű felvállalását, a 2006–os magyarországi forradalmi események során alkalmazott rendőrterror határozott elítélését stb. Reggelig sorolhatnánk.
(Nol, HVG nyomán Magyari Gábor, Kuruc.info)