Berlin, okt. 9. MTI. – Dietrich sajtófőnök hivatkozott a Führer október 2-iki napiparancsára, melyet a hadsereg tagjaihoz intézett. A napiparancs, amelyet most hoztak nyilvánosságra, a következőket mondja:

Katonák! Eltelve a legmélyebb aggodalomtól népünk léte és jövője iránt, június 22-én elhatároztam, hogy felhívást intézek hozzátok, hogy az utolsó órában még megelőzzük az ellenfél fenyegető támadását. A Kreml hatalmasainak az volt a szándékuk, hogy nemcsak Németországot, hanem egész Európát megsemmisítsék. Azóta két dologról győződhettünk meg: 1. Az ellenfél katonailag olyan óriási mértékben szerelte fel magát a támadásra, hogy az legsúlyosabb aggodalmainkat is meghaladta, 2. Isten lett légyen irgalmas népünknek és egész Európának, ha ez a barbár ellenség előttünk indíthatta volna el páncélosainak tízezreit. Egész Európa veszett volna oda. Ugyanis ez az ellenség nem katonákból, hanem nagyrészt bestiákból áll. Most Bajtársaim saját szemeitekkel ismertétek meg a „munkások és parasztok paradicsomát”. Ebben az országban, mely kiterjedésénél és termékeinél fogva élelmiszerrel láthatná el az egész világot, akkora a szegénység, hogy az a mi számunkra elképzelhetetlen. Ez az eredménye a most már közel 20 éves zsidó uralomnak, a bolsevizmusnak, amely nem más, mint a kapitalizmus legáltalánosabb formája. E rendszer vezetői is mindkét esetben ugyanazok, zsidók és csakis zsidók. Katonák! Alig három hónap alatt sikerült szétverni ezt az ellenséget és végnélküli térségeket megszállni, olyan térségeket, ahonnan nyersanyaggal és hadiiparcikkekkel látta el magát. Pár héten belül az ellenség három legfontosabb iparvidéke teljes mértékben kezeiteken lesz. A Ti neveitek, német katonák, valamint bátor szövetségeseink nevei örökre egybe lesznek kapcsolva a világtörténelem leghatalmasabb győzelmével. A magas északtól kiindulva, egészen le a krími félszigetig kereken 1000 kilométer mélységig álltok ma ellenséges földön szlovák, magyar, olasz és román hadosztályokkal együtt. Ezekhez csatlakoznak most a spanyol, horvát és bulgár kötelékek is és még mások is következnek. Ezt a harcot ugyanis talán először Európa valamennyi nemzete közös akciónak tekinti a legértékesebb kultúrfölény megmentésére. Ezt a legnagyobb eredményt, amit valaha elértek egy harcban, annyi áldozattal értük el, amelynek száma még 5 százalékát sem teszi ki a világháború áldozatainak. Ebben a 3 és fél hónapban, katonáim, végre megteremtettük az előfeltételt az utolsó hatalmas csapásra, mely még a tél beköszöntése előtt kell, hogy szétzúzza ezt az ellenfelet. Mindent tervszerűen elkészítettünk, hogy az ellenséget abba a helyzetbe hozzuk, melyben megadhatjuk neki a leghalálosabb döfést. Ma kezdődött meg az év utolsó nagy döntő csatája és ez a csata megsemmisítőén fogja érni ezt az ellenséget, de az egész háború okozóját, Angliát is. Ugyanis, amikor szétverjük ezt az ellenfelet, eltávolítjuk Anglia utolsó szövetséges társát is, mellyel még rendelkezett a kontinensen. Ezzel elhárítunk a német birodalom és Európa felől egy olyan veszedelmet, amelynél borzalmasabb a hunok és később mongol törzsek ideje óta nem fenyegette a kontinenst. Ti pedig Isten segítségével nemcsak a békét, adjátok meg neki, hanem azzal együtt a legfontosabb előfeltételt is a békéhez.

Ma van születésnapja. Ha az emlékezés Géniusza egybegyűjthetné mind a műveket és alkotásokat, melyeket eszménnyé magasztosult alakja magyar földön életre keltett, mind, amit az utolsó néhány évtized lélek és szellemnagyjai, virtuózok lángelméje és munkás keze lelkekben, eszmékben, kőben, ércben, színben, költészetben vagy éppen prózában az ő ihletésére valaha is alkotott, vésett, festett vagy dalolt remekbe, a Prohászka-kegyeletnek és tiszteletnek micsoda felséges monumentuma tárulna elénk. Ha végül ehhez a tüneményes monumentumhoz megidézhetnénk az elő Prohászkát s megkérnénk, mondja el egész őszintén, vajon mit érez ebben az ünnepi pillanatban, a 81 éves agg főpap ma is azt mondaná, amit 25 év előtt írt naplójába:

„Ismét születésnap és elöregedésem határköve. Megyünk tovább, nem akarom, hogy az Úr Isten azt mondja nekem: Ej, ez a jó szolgám hogyan húzódik el tőlem! – nem is akar örök boldogság felé menni! Nem, nem úgy van! Készen vagyok Uram, sőt vágyódtam utánad. Készen, vagyis készségesen megyek, ha hívsz. Nem vagyok kész! De azért szívesen veszem öregedésem ez éveit, mert úgy látom, hogy az ember is tisztul, higgad, hogy a világfölény s az isteni hivatás sajátos jellege domborodik ki a lelken. Ily körülmények közt öregedni nagy kegyelemszámba megy. Ezt a kegyelmet kapom Istentől. A világot nem szeretem, hisz annyi a komédia s piszok benne! Az emberek testek inkább, mint lelkek; s kevés még szép test is köztük. Néha mondom; Jó Istenem, engedd meg, de ilyen rongyos a Te Országod. Ha ennek is vannak megfelelő periódusai, mint a geológiának, akkor igazán csak még a sárkányok és a szauruszok idejében tartunk. De ez könnyeket csal ki szemembe, mert Krisztus már itt járt, s Országa mégis oly rongyos. Dolgozzunk és imádkozzunk! Oh, hogy telik meg a szívem, mint a gejzír tartálya s hogy feszül bennem a lélek a vágytól, hogy emeljem és megszenteljem ezt az országot! Belevágódom e sárba, mint a meteor a napba s alapokat akarnék rakni palotáknak. Nekilendülök, mint egy szétrobbant csillagzat roncsainak, a szellemi ürességnek. De hát munka ez, Uram? Munka? Óh, igen, mikor a lélek emelkedik s imádkozik egyházáért s papságért s hívekért s a szétfoszlott nemzetért s a bálványok körül kutyálkodó emberiségért kiáll megfeszülve, könnyes szemmel, nagy munkát végez és meghallgattatik. Amen.”

Nem tudom, akadnak-e a késő unokák között, akik ezek után a szavak után a válaszul és köszönetül majd el tudják mondani azt, amit Prohászka Ottokár, mint a Collegium Germanicum-Hungaricum a magyar Szent Imre Körének ifjú elnöke IX. Pius pápa halálakor ünnepi gyászbeszédének végén mondott: „Köszönjük Atyánk, nagy lelked s küzdelmes életed ragyogó példáját. Ne félj! – ha el is ragadott téged tőlünk a boldog örökkévalóság, itt vagyunk mi, kik diadalmas zászlódat magasra emeljük fiaid, harcaid vívói!”

Orbán László

(Kuruc.info)