Győri Nemzeti Hírlap, 1943. november 17.

Szatmárnémeti, november 16. MTI. A rögtönítélő törvényszék tanácsa Kolompár István és Varga János cigányokat kötél általi halálra ítélte, mert az elmúlt időkben több betörést követtok el az elsötétítés ideje alatt.

 

1944. november 17.

Nemzetünknek ebben a nehéz harcában, mikor a vörös tankcsordák már az ország fővárosát ostromolják és rohamozzák, nézzünk vissza a történelembe.

Magyarországot már harmadszor rohamozzák keletről. Ezeréves történelme torán már harmadszor fenyegeti a drága magyar földet a keleti csordák áradata, hogy megsemmisítsenek bennünket és nyugati keresztény kultúránkat.

Hétszáz evvel ezelőtt a tatár seregek jelentek meg a Kárpátok bércein. Idebent egy szétzüllesztett országot találtak, kiskirályok szabták szét a nemzet erejét, és mégis megtorpant a nagy áradat. Nem sokkal utána a török janicsárok hada tiporta a magyar földet, vívta várainkat. A magyar akkor is széthúzott, három felé szakadt, és mégis ez a föld megfojtotta a török hódítók lendületét, és itt vérzett el a nagy török hadsereg.

Most is keletről jön a veszély, a nagy orosz pusztákról, hogy végiggázoljon rajtunk. Most is mirajtunk fog megtörni az áradat, mert a magyar életerő nem hagyja magát! Az Isten az utolsó órában Vezért küldött nekünk, akinek hite kell, hogy láncra gyújtsa és lángra is fogja gyújtani a magyar lelkeket. Minden magyarnak egyet kell akarni! Most félre minden gyávasággal, kishitűséggel, most az életünkről van szó! Most fegyver kell nekünk, ez erős hitünk mellé jó magyar fegyver. Minden magyar kezébe fegyver!

Most keljen fel a fegyveres nemzet, a régi példák nyomán. A nemzet most megtalálta azt, akire szüksége van. Megtalálta a Vezért, aki csak előre néz, törhetetlen hittel és rendíthetetlen nyugalommal! És itt a nagy magyar Alföldön elvész és elvérzik a vörös áradat, mert a nemzet megtalálta önmagát!

Megtalálta önmagát, a jövőjébe vetett hitét, megtalálta a vezérét, Szálasit!

Hová menjünk, ha jönnek?

Hová menjünk, ha jönnek? – kérdezik úton, útfélen az embertől azok, kik aggódva látják a bolsevisták előretörését. Nincs magyar ember, aki ne fájó szívvel és sajgó lélekkel nézné a térképet, akinek ne vágna a szívébe minden elvesztett magyar város és falu. De Isten még távol tartotta Győrtől az ellenséget. Hős honvédeink az oroszlánként harcoló német katonákkal együtt kemény harcokban állva lefékezték a nagy bolsevista rohamot. Egyelőre tehát mi, győriek hálát adhatunk az Istennek, hogy dolgozhatunk, és családi fészkünket nem dúlta fel az ellenség. Ne is adjuk át magunkat a mi lesz velünk, hová menjünk lehangoló kérdésének. Dolgozzunk megfeszített erővel, becsületesen.

Imádkozzunk és dolgozzunk, ez a parancs most fokozott parancs, Istentől kérjük mindennap, hogy enyhítse szegény véreink szenvedését és mentse meg magyar városainkat és falvainkat a bolsevista rátöréstől. Imádkozzunk, hogy adjon katonáinknak erőt a küzdelemre, hogy megfordíthassák a sorsot és védőből előretörő, szenvedőből győzedelmeskedő legyen.

Bízzunk Istenben és a magunk és szövetségeseink erejében. A férfit, a fiút, aki harcba indul, engedjük el azzal, hogy vigyázzon a hazára, harcoljon becsülettel.

A tizenkettedik órában állt talpra nemzetünk, de nincs elveszve ügyünk. Nincs végtelen erő. A kiáradt folyó megáll valahol. Higgyünk abban, hogy az Ázsiából kiáradt piszkos vörös- folyamot nemsokára visszaverik, visszaűzik messze a szent és szenvedő Kárpátokon át. Addig: harc és munka, kitartás és bizalom. Nem a reszkető, a kétségbeesett, a rettegés letargiájába merült, hanem a bizakodó és harcos, dolgos nemzet nyerheti meg ezt az élethalálharcot.

 

A Függetlenség írja:

Nem érdektelen megfigyelni, hogy kik azok, akik a nemzet válságos óráiban átszöknek az ellenséghez. Eddig még egyetlen egy sem akadt köztük, aki úgynevezett tiszta kézzel lépett volna át a modern Ocskay brigadérosok táborába. Miklós Béla hadseregének hadipénztárát vitte Sztalinhoz, miközben azt hitte, hogy ezzel megmentheti sötét úton szerzett 500 holdnyi zsidó szőlejét és ezer holdas birtokát. Vörös János, a vezérkar volt főnöke villáit, aladárságát, becstelen jövedelmeit vélte visszaszerezni azzal, hogy átpártol a bolsevikiekhez. A többieknek is meg volt az anyagi érdeke, amelynek mentésére zsidó fedezést vállaltak.

Csodálatos és megérthetetlen lelki-komplexum az, amely bizonyos magas állású úriembereket belesodor a leghitványabb és leggaládabb árulás posványába. A kisember, a magyar munkás és katona kitart a szent nemzeti szabadságharc lobogói alatt, ők pedig átállanak a másik oldalra, mert azt hiszik, hogy pontosan a zsidóbolsevizmus, a kapitalizmus állítólagos ellensége fogja részükre megtartani azokat a földi javakat, amelyeket ők, mint lelkes antiszemiták és antibolsevisták harácsoltak össze. Az igazi nacionalizmus és szocializmus hívei szerzetesi szegénységben küzdötték végig huszonöt éves harcukat. Ezek a Vörösök, akik a nacionalista gondolat harcosainak vállán kapaszkodtak a magasba, most a hazájukat is elárulják egy Muskotály-utcai villa remélt megmentéséért, a kényelmesnek és boldognak hitt szovjet életért. Bizony-bizony Sztalin elvtárs soha sem hitte volna, hogy nagyméltóságú urak, vörös-lampasszos kapitalisták, milliós jövedelmű panamisták és ezerötszáz holdas katona-proletárok csatlakoznak az ő sarlós-kalapácsos lobogói alá és ezek hirdessenek világmegváltást, demokráciát a dolgozó, harcoló magyar proletárok számára. De a magyar munkás, magyar paraszt se igen hitte, hogy egykor majd ezek a kegyelmes és félkegyelmes urak, a magyar élet sarcolói a nép érdekében hozott zsidótörvények megvetett haszonélvezői legyenek Rákosi-Rosenfeld Mátyás és Varga-Weiszfeld népbiztos elvtársnál is hangosabb szószólói az úgynevezett „felszabadításnak”.

A szégyenletes ügyben van valami vigasztaló is. Bármilyen becstelen, bármilyen erkölcsnélküli legyen is a bolsevista rendszer, ezeket a hitványokat előbb vagy utóbb saját maga fogja jól bevált receptje szerint likvidálni, amint – nem lesz szükség rájuk. S akkor Vörös Jánosék is megkapják azt a bizonyos katyni tarkólövést, amelyet régen kiérdemeltek.

 

Bécs, november 16. NTI. Bulgáriában a szovjet hatóságok megparancsolták, hogy azokat a bulgár tanúkat, akik a Katyn-erdőben talált tömegsírokról a jegyzőkönyvet aláírták, össze kell szedni és agyonlőni őket.

(Kuruc.info)