Győri Nemzeti Hírlap, 1938. november 27.

Budapestről keltezték a levelet ezernyolcszáznegyvennyolc március 20-án. A sárgává öregedett papírról lerí, hogy nyomasztóan komoly és feszült légkörben íródott a levél „a központok központjából” fel az erdősbérces Eperjes városába és ott is nemes és tekintetes Irányi István úrnak. Eperjes városa tisztes táblabírájának.

Történeti hűség kedvéért tartozom a következőkkel: Irányi István baráti kapcsolatban volt a negyvennyolcas idők három versenypoétájával, Petőfivel, Tompával és Kerényi Frigyessel. Irányi biztatására mérte össze a három vetélytárs költői erejét az „Erdei-lak”-nak megéneklésében és a költemények első kritikusa is Irányi volt. Valamennyien élénk részt vettek a felszabadulás küzdelmeiben és Kerényi mikor a március tizenötödike utáni napokban Budapestre utazott, már a következő napon hosszú levélben számol be az eperjesi otthoniaknak a látottakról és a tapasztaltakról.

Feledhetetlen emlékem lesz ez az írás, amit a késői utód, a Győrött élő Irányi Géza tanácselnök gyűjteményében találtam meg. Üvegbúra alatt, kisimítva és féltve őrizve. Hiszen idestova már tizedik évtized öregségébe lép.

„Tegnap éjjel vergődtem nagy üggyel-bajjal ide a központba – kezdi Kerényi levelét – a magyar események centrális helyére. Az út feneketlen volt és többet gyalog, mint a postakocsin juthattam csak ide. Irtózatosan összetörődve. Alig bírok járni, holott repülni szeretnék. De azért csak össze-vissza futkoztam már eddig is áldott fiakkeresem szeretetreméltóságával. Mindazokat, kiket, látni, kiket beszélni és szólni akartam, megtaláltam. Ellenzéki körben elmondatták velem a felvidéki visszhang vázlatát, a Kárpátaljában kifejtett szimpátiánkat. Érkeznek mindenfelől küldöttségek, futárok hirdette, hogy az ige testté lőn. Magában a központok központjában, a márciusi fiatalok nyugtalanok és ingerültek. Felülről nem érkezik a finánc és a hadminiszter megerősítése. Az éjjel vártuk, ha kisül, nem tudom, megy-e a hazai középpont egy lépéssel is tovább. Kürtölik már Pesten, hogy vagy-vagy. Nem vázolom a dolgokat, az ember görnyed alattuk. A tökmag is összetörik a súlya […]”

„Az ellenzéki kör őrseregi osztályának parancsnoka Pulschky befogadott seregébe, de befogadta az izraelitákat is. Általában az a véleményem nekem és mindnyájunknak is, hogy a nagyszerű diadalon ezen Achilles sarok kényes fő-főrészlete, úgy látszik, valahogy ki fog simíttatni.

Csak egy privát kérésem még. Április elsején a takarékpénztárban lejár egy váltóm. Pénzem nincsen, ami befolyt, azt a gazdaság igényli. Acceptánsul kérj fel valakit. Teszem fel, Holendert (?), ki talán (?) megteszi a barátság kedvéért. Nem szeretnék remenenciában maradni.”

„Egy érdekes karikatúra kering szerte a városban. Metternich szökik pinklivel a hóna alatt és azon a felírással: Jeder Konstituzion braucht Bewegung. (Minden alkotmánynak mozgásra van szüksége.) Nagyszerű, mi…?

Sokkalta jobb ennél a következő. Egy vicces prókátor őrseregi tanyára corpus jurist hozott és felkötötte hátára borjúnak.

Bartha Sándor volt, a corpus juris magyar fordítója, aki hosszú évek munkája után azon a napon fejezi be a fordítást. Tépi a haját. Tíz éve izzad a fordításon és éppen ekkor fejezte be. Kívánok sok előfizetőt neki (?).”

Eddig a levél és mennyi érdekes epizód benne. Egy letűnt magyar történelmi világ fordulópontjának idejéről, sok mindenről, meg az Achilles-sarokról, ami azóta tengerkígyóvá növekedett.

sz. s.

1942. november 26.

(Honvéd haditudósító század, v. Szabó István hdp. őrmester.)

Az éj ismét metszőn éles volt. Reggelre dér mutatkozott megint.

Honvédeink dolgoznak.

Szerszámaik alatt ég a munka, a föl: ássák, túrják, csákányozzák. Pedig minden méterért ugyancsak kell ontani a verejtéket. Sietni kell! Tudja minden honvéd, hogy ebben az országban, ilyenkor, már minden egyes nap az Isten különös ajándéka, ha még nem indul meg az eső, vagy el nem szabadul, észak fagyával, a puszták süvítő szele.

Az ég mosolyog, de a tavaly katonailag csúfosan megbukott „Tél tábornok” már nem messze jár!

Néhány kilométerrel előrébb, ahol a Don fényes tükrében csillog fegyvereink fénye, minden biztos rendben áll. A vonalban föld alá rejtőzött a sereg. Fedezékek, árkok, földerődítmények süllyesztett útvesztőjéből néz farkasszemet honvédeink védősora a szovjettel s – az orosz téllel. A deszkázott falú, gerendákkal bélelt földbunkerekben, éjszakánként már melegen pattog a kandallók tüze. Fényüknél csillogó szemű magyar fiúk mesélik át a vaksötét éjjeleket, virrasztva a vártán.

Itt, a völgyhajlatban s a tágas horpadás meredek oldalán, még befejezetlen a munka. Az itt állomásozó magasabb parancsnokság s az egyik páncéltörő ágyús szakasz most készíti téli szállását. Néhány nap még csupán s már itt is egy egész falu eltűnik a föld alatt.

Itt látszik meg, hogy a magyar született földmunkás, földszakember. Azt lehet mondani: nem is puszta jó érzékkel megáldott építő földmunkások már ezek a magyar fiúk, hanem egyenesen mérnökök. Igen, egyetem nélkül és mégis okos, pompásan kitervelt munkát nyújtó, egy-egy gyakorlati földmérnök mindenki.

Elkészült fedezékeiken ott ékeskedik nemcsak a megbízhatóság, de a gondosság és a lelemény is. A legegyszerűbb bejárat fölül sem hiányzik valaminő rajzolt, faragott, égetett dísz. De nem hiányzik az ötlet sem. Van például fedezék, amelynek 5 méter mélyről ásító szárnyas ablakára, fehér organtüll függönyt kerített a honvéd-csín és élelmesség. Vannak ezenfelül „fürdőszobás”, sőt „teakonyhás” földalatti „lakosztályok”. Az előbbiekben jobbnapokat látott vedrek, öntözőkannák függnek, elmés szerkezetekkel, a mennyezeten víztartályként.

Éiliás József őrvezető, ózdi gyárimunkás mutat olyan „fürdőszobát” is, amelyben már „fürdőkád” is található. Ez a „fürdőkád” egy kettévágott szovjet benzineshordó.

Istenem, Szovjetoroszországban: „fürdőszoba”, meg „fürdőkád”! Odahaza senki sem tudhatja, milyen csodát művelnek ezek a drága honvédfiúk!

A „teakonyhában” a téglából épített kályhának egy részét tűzhelyszerűen képezték ki, föléje egy kis barlangszerű teret építettek. A kemence falára az van karcolva: – Teakonyha. Így aztán biztosan az. Felesleges minden további vita.

Ellenben, hogy a korszerűség mily mértékben s kivitelben jelentkezett, arra jellemző az a modern elvek szerint elhelyezett és épített „fűtőtest”, amelyet az egyik tiszti fedezék széles ablaka alatt találok. Mint valami napfényes, modern lakásban, az ablak alatt áll a – „radiátor”. Persze téglából van, de oly tekervényesen vezetik benne a téglakályha tüzét, füstjét, melegét, akárcsak egy valódi fémmelegítő testben. Annyira sikerült, hogy ehhez már felírás sem szükséges.

Egymástól 25–30 méter távolságban, sok-sok két-három-négyszemélyes fedezék fekszik elszórtan a völgy aljában, a domb s a hajlás oldalán. Van azonban hatszemélyes is. Sőt most készítenek egy egész nagyot. Eredetileg kocsiszínnek tervezték, de közben módosult s a végén 12 személyes hálóterem lesz belőle. Előrehaladt ennél is a munka. Hat méter mélyen hasítják már az ásók a földet, a felszín alatt Az óriási fedezék hossza 15 méter, szélessége 7. Egy métert még mélyítenek rajta a páncéltörősök, aztán dúcolják és a tetejét kezdik építeni.

A tetőszerkezet igényli a legfigyelmesebb munkát. Ennek oly erősnek kell lennie, hogy nemcsak a legerősebb szilánkok, de közepes méretű bombák se üssék át. Gerenda, föld és vas bonyolult építésmódja adja a bombabiztosságot. Érdekes számokat hallok a fedezékekbe épített faanyagról. Egy 3x5 méteres földbunkerhez 350–400 darab gerenda kell. A 4x6 méter nagyságú fedezék már 500 gerendát is elnyel. A 7x15-ös méretű fedezék megépítéséhez pedig, ez ideig, pontosan 2500 darab combvastagságnyi cölöpöt, gerendát hordtak össze. A kitermelt fa ekkora mennyiségeihez vegyük hozzá a mindennél nehezebb földmunkát és fogalmat alkothatunk, arról a hősi erőfeszítésről, amellyel honvédeink egymás után gyűrik le az orosz föld példátlan nehézségeit.

És még valami, ami jellemző a magyar honvédre. Ennél a verejtékes munkánál nyoma sincs a fáradtság bágyasztó, levert hangulatának. Itt nem a mindennapiért robotoló, keserves, kedve szegett, letört munkás túrja a földet, ácsolja a fát, hanem a honvéd dolgozik: a hazáért, családjáért, önmagáért, virágos kedvvel, tréfálkozó lélekkel, lendületesen.

Az egyik raj épp tegnap délután fejezte be fedezékét. Egyedül, minden segítség nélkül építették, saját maguknak. Amikor az utolsó gyeptéglát is elhelyezték fedezékük tetején, nekiláttak a berendezés elkészítéséhez. Éjjel már az új szálláson aludtak valamennyien.

Az utolsó simításokat végzik ma délelőtt. Hozzájuk lépek. Török Sándor tizedes, rajparancsnok – hevesi földműves – jelentkezik. Napégette ragyogó magyar fej. Odajön a rajparancsnok-helyettes Kovács Balázs őrvezető is, egy vidéken – Mikófalván – született Török tizedessel. Közrekapnak s úgy mondják el a fedezék építésének történetét: melyikük mit, mennyit dolgozott, amíg a raj önálló munkájából megépült a fedezék – a téli szállás.

– Ez most már véglegesen a miénk – mondja büszkén Török tizedes. – Tegnap beköltöztünk. Ma este megtartjuk a „házszentelőt”. Meghívjuk a komákat is, a szomszédból. Ezzel aztán úgy számítok, hogy jövő tavaszig elő se bújunk belőle. Majd csak a gyenge májusi napfény csalogat elő bennünket.

– No, nem tetszik megnézni?

Úgy invitál, mintha csak valahol a Tisza partján hívna házacskájába. Még kutyájuk is van: a Trockij. A lejáratnál jobbra a kutyaház. Rajta is felírás: Ugatlak. Trockij kegyetlenül elhízott korcs, tacskó. Ronda alaktalan tömeg, mint valami ferdére fújt luftballon.

– Nem kutya ez, tetszik tudni – mentegetődzik Török. – Rusnya szegény, mint a nyavalya, azért becézzük így. Épp csak úgy tartjuk, hogy legyen.

Tíz lépcső vezet a fedezékbe. Tágas szoba, 5 méterre a föld alatt benne tisztaság, egyszerűség. Nagy részét elfoglalja a 6 főre készített fekvőhely. A fekvőhely lábánál ládák, táskák. Középen oszlop. Az oszlopon lámpa és egy cédula függ, a fedezéklakók névjegyzéke. A szoba ékessége feltétlenül a kályha. Pontosabban nem is kályha ez, hanem amolyan kemenceféle alkalmatosság. Hatalmas darab, Dingha György honvéd, nyíregyházi kőműves munkája. Ő a környék kályhaszakértője. Ez is úgy készült, hogy egy évben csak egyszer, ősszel kell tüzet rakni, aztán már csak fával kell táplálni és tavaszig ontja a meleget hogy győzze állni az ember. Hát, hála Istennek, fa az egyetlen, ami Oroszországban még akad.

Valami elmondhatatlanul megnyugtató, biztonságos érzés tölt el. Úgy érzem, védve lesznek Török Sándorék és Kovács Balázsék is a föld, az ősanya ölében. Érzem, Török Sándorék, Kovács Balázsék, meg a többiek, valamennyien magyar honvédek, nagyon beásták, megvetették itt a lábukat s nem lehet az acélnak és a fagynak oly gyilkos időjárása, amely ezeket a pompás, nagyszerű gyerekeket állásaikból-szállásaikból kiemeli.