Budapesti Hírlap, 1919. december 30.

Vasárnap [dec. 28.] délben, kevéssel 12 óra előtt hirdette ki az ítélő tanács a halálraítéltek előtt a Kúria elutasító végzését. Ugyanakkor átadta a bíróság az elítélteket Felföldy Elemér dr. államügyésznek, aki a törvény rendelkezéseihez képest siralomházba helyezte el őket.

A Margit körúti fogház harmadik emeletén levő kilenc cellát alakították át siralomházzá. Mindegyik elítélt külön cellát kapott. Az ajtó előtt két fegyveres őr vigyázott. Az államügyész képviselője, Felföldy Elemér dr. ügyész sürgősen intézkedett, hogy valamennyi elítélthez a felekezetének egyik lelkésze a siralomházba jöjjön. Koradélután megérkezett négy római katolikus lelkész, két református tiszteletes és három rabbi. Az elítéltek megátalkodottságára vall, hogy legnagyobbrészt elutasították a papok szolgálatait. Korvin-Klein Ottó azt mondta a rabbinak, hogy nincs szüksége lelki vigasztalásra, hiszen ő úgyis felekezet nélküli. (…)

Felföldy dr. államügyész engedelmével délután ½ 5-től a halálraítéltek hozzátartozói bemehettek a cellákba, ahol együtt maradhattak az elítéltekkel este 8 óráig. Valamennyi elítélthez több látogató érkezett.

A halálraítélteknek nem volt semmi különösebb kívánságuk. Jóformán valamennyi arra kérte az ügyészt, hogy engedje meg nekik a dohányzást. Ezt a kérést az államügyész teljesítette. Az éjszakát valamennyien ébren töltötték, csak hajnal felé nyomta el egyiket-másikat az álom. December 29-én reggel 7 óra tájban kezdtek özönleni a Margit körút felé azok, akik az államügyészségtől belépőjegyet kaptak a kivégzéshez. A terroristák kivégzését is sokan nézték végig, azonban a mostani kivégzés alkalmával, jóval többen jelentkeztek a jegyekért.

Fél nyolckor bocsátották be a közönséget a kivégzés színhelyére. Az első öt elítélttel: Horváth Károly, Dögei Imre, Gombos Ferenc, Korvin Ottó, László Jenő dr. kilenc órára végzett a végrehajtó: Bali Mihály és segédei. Azután kiürítették az udvart és a második csoporthoz új belépőjegyekkel érkezett más közönség érkezett, amely szintén megtöltötte az udvart. Most Dinnyés József, majd Szamuely hóhérai: Sturz Károly, Kovács Lajos és Kohn Kerekes Árpád következtek. Egyenként hozták az elítélteket s valamennyivel gyorsan végzett a hóhér. A holttestek félórán át maradtak a bitófán, azután közös hullaterembe vitték őket, ahol 2 óráig maradtak. Délután a törvényszéki orvostani intézetbe vitték a holttesteket.

 

Győri Nemzeti Hírlap, 1938. december 30.

Prága. dec. 29. Lapértesülések szerint a köztársasági kormány a legközelebbi napokban rendeli el a zsidó pártok feloszlatását és a pártok vagyonának lefoglalását.

A prágai zsidó hitközség felkérte a hatóságokat, hogy Polna város közelében a cseh–morva határ mezsgyéjén zsidó menekült táborokat létesíthessenek. A hatóságok ennek a kérésnek hajlandók eleget tenni azzal a feltétellel, hogy a zsidóknak tilos mindenféle politikai tevékenység.

 

Prága, dec. 29. MTI. A kerületi hatóságok csütörtökön azt az utasítást kapták, hogy a föloszlatott kommunista párt vagyonát a kerületekben helyezzék biztonságba. Miután a kommunisták hatáskörüket elveszítik, az illetékes hatóságok kötelesek a behelyettesítésről gondoskodni.

 

1944. december 30.

Megállj, honvéd, megállj egy szóra! Ezt mondtad, családom elfoglalt területen van. A harc tovább nem érdekel. Hazaszököm. Honvéd, így elveszted hazádat, családodat, önmagadat.

Nézd: a szerbeket a múlt világháborúban kivertük Szerbiából. Görög földön nyomorgott a szerb hadsereg évekig. Azután: támadott és hazament harcolva. És Szerbia nagyobb lett, mint valaha is volt. De egyetlen szerb nem szökött haza családjához, és nem borult térdre a győztes osztrák–magyar–német megszállók előtt.

Nézd a franciát: a németek leverték.

Elment Angliába, Afrikába, és ma otthon van és harcol. De fegyverrel tért haza, nem átszökve.

Az oroszt is elvertük a Donig. És ma itt harcol a Dunántúlon. Soha nem álmodta ezt!

Csak te, magyar, lennél hitvány? Te nem akarsz harcolni? Visszaszöknél családodhoz egy napra és azután megnyírt fejjel mennél Oroszországba?

Térj észre, magyar honvéd!

Visszamegyünk Somogyba, Hevesbe, Borsodba. Visszamegyünk Tolnába, Baranyába, Jászságba, Hajdúságba, Bácskába és Erdélybe.

De fegyverrel!

Ha fegyverrel megyünk: a családodé és a hazáé maradsz.

Ha visszaszököl: elvesztél örökre.

Szemen köp apád és anyád, ha a kertek alatt bujkálva fegyver nélkül hazalopakodol. Viszont: megcsókolja apád, anyád, fiad és unokád a bakancsod sarát, ha győztesen térsz haza.

Honvéd! Testvér! Magyar vagy? Akkor harcolj! És megáld az Isten. Ha hitvány rongy ember vagy, akkor lopakodj haza a kertek alatt. És a kis fiad tagadjon meg és anyád fakadjon sírva, ha meglát és kiáltsa fájdalmában: elment a fiam hősnek, magyarnak. És hazajött áruló bitangnak!

Honvéd, a lelkedbe kiáltjuk: ne csúfold meg a honvéd nevet. Fordulj vissza, indulj kelet felé, de harcolj hősen, bátran, hogy büszke legyen rád anyád, a fiad és a nemzet és hogy az Isten megáldhasson mind a két kezével!

p–j–.

 

Mi lesz velünk? – írtuk nem is régen, mikor még messze volt a front, de sokan már kétségbe esve rohantak hozzánk: Mi lesz velünk? Hova fussunk? Merre futhatunk? Itt a tél. Jön az orosz! Fussunk? Gyalog? Nem bírja az asszony, a gyermek!

Kocsin? Hol van annyi lovaskocsi és meleg dunna, párna, amellyel és amelyben és amely között minden győri család elmenekülhet nyugat felé? Mert sokan szeretnének menni. Sokan akarnak menekülni a bolsevista rém elől.

És ezek az ezrek és tízezrek kérdik, kiáltják: Mi lesz velünk? Elmehetünk? A sok száz és több ezer menni akarónak üzenjük: Magyarffy Gyula főispán, hadműveleti területi kormánybiztos, a polgármester, a rendőrség, csendőrség, vasút, közellátás, közélelmezés vezetőinek bevonásával Győr becsületes magyarjainak Németországba való átszállítása ügyében napok óta tárgyal. Mindenkire kiterjedő szeretettel és gondoskodással készíti elő a kitelepítést.

Az ügy: vagonkérdés. De reméljük, minden nehézséget le fog győzni a főispán és munkatársai szeretete és erős akarata. Ha szükség lesz erre.

Egyelőre a parancs: úgy dolgozzunk, mintha soha el nem kellene innen menni.

Mellette: készüljünk, vessünk számot holminkkal. Búcsúzzunk el könnyű szívvel bútorainktól, csecsebecséinktől. Készüljünk arra, hogy ágyruhát, párnát, matracot, meleg ruhát, konyhaedényt, kis vaskályhát, baltát, fűrészt, tűt, cérnát, nem romló élelmiszert hogyan tudunk minél ügyesebben csomagolni.

Csináljunk csomagolási házi riadót. Legyünk készen arra, hogy minden jajgatás és kapkodás nélkül pár óra alatt útra és berakodásra készen álljunk.

Isten adja, hogy ne kelljen elmennünk. Isten adja, hogy a hősen küzdő német bajtárs mellé lobogó harci tűzzel magyar honvéd csapatok sorakozzanak és verjék vissza és verjék szét ellenségeinket!

Minden ettől függ: A honvéd harcol-e hősen?

Ha harcolni fog hősen és halált megvetőn Komárom előtt és Tatán és Kisbéren és Móron, ha harcolni fog Győrért és Budapestért, Dunántúlért és értünk, akkor nem kell elmenni szeretett városunkból és megyénkből.

De ha a honvédet kihívja a harcból az anya meggondolatlan könnye, ha kihívja a Szovjet ördögien okos propagandája, ha a honvéd elárulja és eladja a hős magyar ezerévet, a magyar név becsületét, akkor csomagolj, siess, fuss magyar család.

Itt a három folyó városa előtt hangzik el az ítélet arról, hogy mi lesz velünk? Vagy győzünk, vagy elbukunk. Magyar asszony, ha gyáva nyúl a fiad, akkor készülj a futásra.

Ha hősen helytáll fiad, urad és testvéred, akkor maradj nyugton.

Mi lesz velünk? – kérdezed. Ha harcolunk, semmi baj nem lesz. Győzünk!

Ha nem harcolunk, akkor sírba hull a nemzet és holnapután a zsidó-bolsevista győzők röhögve dobják a lapát földet egy ezeréves nemzet sírgödrére és felírhatják fejfánkra: Elpusztult, mert hitvány volt! Saját hazáját sem védte meg!

Nem, ugye nem ezt akarjuk?

Hát akkor: Harcolj magyar! Mert a harc: élet.

p–j–.

 

Mellettem áll egy fiatal gyermek honvéd egyenruhában, derékszíjjal a derekán, a derékszíjhoz erősítve egy kézigránát. Szeméből nyíltság és tettrekészség sugároz. Ez a gyerek, testvéreim, 14 éves! Ez hős, tizennégy évével karácsony óta megjárta a frontot, kézigránáttal megsemmisített két orosz páncélost és minden vágya az, hogy még több orosz páncélost megsemmisítsen. Ezt a fiatal hőst Varga Istvánnak hívják s szüleitől elszakadva aratja a dicső hadi tetteket.

Magyar Testvéreim! Most hozzátok szólok ezen a tizennégy éves hősön keresztül, most a ti lelketekben akarok lángot gyújtani, hogy példát vegyetek erről a gyermekről, aki alig látszik ki a földből, akinek az édesanyai szeretetre olyan szüksége lenne, mint a tavaszi vetésnek az esőre. Ezt a gyereket a sors tépázó szele kivetette az anyai melegségből, hogy odaállítsa arra a helyre, ahonnan sokan megfutamodnak. Ennek a fiatal hősnek töretlen hit és becsület él a lelkében, hogy nagyokat megszégyenítő bátorsággal arra a hősi magaslatra emelkedjék, amely hősi magaslatot ma oly kevesen tartanak szem előtt. Amikor belenéztem ennek a fiatal hősnek a szemébe, igazi kimondott magyar büszkeség tágította a mellem, de ugyanakkor minden csepp vérem vádolóan kiált bele a magyar milliókba:

Testvéreim, hát ennyire jutottunk? Egy tizennégy éves gyereknek kell az orosz páncélossal szembe szállni? Testvéreim! Szégyelljük magunkat és süssük le szemünket ez előtt a fiatal magyar előtt, akinek a karácsony szent este nem játék katonákat és tankot ajándékozott, hanem kezébe nyomta a harci fegyvert, hogy a karácsonyi ének helyett a halál orgonálását hallja. Nem érzett halálfélelmet, s talán még a szíve sem dobogott gyorsabban, amikor közeledni látta az acélszörnyeket, hanem a vele született magyar bátorsággal és Istenbe vetett hitével odavágta a gránátot, hogy megsemmisítse az ellenséget. Egy tizennégy éves gyermek, aki felírta a nevét a magyar történelembe. Egy szürke név s egy hőstett, amely magasan hirdeti és amely bebizonyítja, hogy ezeknek a neveknek a hordozói vannak hivatva arra, hogy az eljövendő új Magyarországot vezessék. Ezek a szürke nevek, ezek a Varga Istvánok, akik feláldozzák a karácsonyi békességet, ezek az alapkövei ennek a szerencsétlen magyar nemzetnek. Milyen szerencse, hogy isteni kegyelem nem engedte megfertőzni ezeket az ifjú lelkeket, milyen szerencse, hogy vannak még tizennégy évesek, akik feltámasztják az országot.

Testvéreim! Magyarok! Rázzuk fel önmagunkat és rázzon fel bennünket ennek a tizennégy éves magyarnak a hőstette. Varga Pista két páncélost pusztított el 14 éves fejjel. Ha minden 17–24 éves magyar csak egy orosz páncélost vállal, akkor rövidesen nem lesz orosz Magyarországon. Gyerünk hát Varga Pista nyomán. Akkor biztos győzünk!

Kitartás! Éljen Szálasi!

 

Népszava, 1945. december 30. 73. évf. 259. (278. sz.)

A „Magyar Közlöny” szombati számában megjelent a magyarországi német lakosságnak Németországba való áttelepítéséről szóló rendelet, amely szerint Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálás és összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, aki magyarosított nevét visszanémetesítette, aki a Volksbundnak tagja vagy az SS-nek tagja volt.

A rendelkezés nem vonatkozik az áttelepülésre köteles magyar anyanyelvű és nemzetiségű házastársára, kiskorú gyermekeire, közös háztartásban élő felmenőkre (…).

Kivételek azok, akik cselekvő tagjai voltak valamelyik demokratikus pártnak, vagy 1940 óta valamelyik szakszervezetnek, továbbá azok is, akik bár német anyanyelvűeknek vallották magukat, de igazolni tudják, hogy a magyar nemzethez való hűségük miatt üldöztetést szenvedtek. A menetességek kiterjednek a hozzátartozókra is.

Az áttelepülésre kötelezettek ingatlan és ingó vagyonát a rendelet hatályba vételének napjától kezdve zár alá vettnek kell tekinteni.

Az áttelepülésre kötelezett személyeket összeírják. A névjegyzékbe felvettek lakóhelyüket nem hagyhatják el, akik e tilalmat megszegik, azokat internálják. (…)