Oláh György

Most, amikor a zsidóságnak a magyar társadalomból való kiközösítése befejezéshez közeledik, itt az ideje, hogy őszintén, szólamok és indulat nélkül beszéljünk arról, vajon mi idézte fel a magyarországi zsidóság mai drámai sorsát. Fel kell vetni ma ezt a kérdést, nem azért, hogy bosszút és népítéletet hirdessünk, nem azért, hogy a legyőzött sorsán ujjongjunk. A nemzeti becsület, a magyar önérzet kérdése, hogy a harc befejezésekor tisztázzuk, hogyan mérgesedett idáig a helyzet, ki a felelős azért, hogy a magyarországi zsidóságnak egyszerre, váratlanul ilyen kemény rendszabályok közben kell kiválnia a magyar közösségi életből.

Hányszor mondtuk és írtuk, magam is hány gyűlésen, előadáson ismételtem az elmúlt években: vagy a magyar megmaradás, vagy a zsidó megmaradás! Hányszor hirdettük itt azok, kiket ez a kérdés éjszaka sem hagyott nyugton, hogyan vigyázzon a zsidóság, mert Közép-Európának ezen a pontján az ő külön vágyaik, külön céljaik feszegetése, az ő szüntelen merész fészkelődésük csak katasztrófához vezethet a háború negyedik esztendejében, a mi katasztrófánkhoz vagy az ő katasztrófájukhoz. Hányszor mutattunk rá, hogy milyen végtelen veszélyeket rejt magában minden vendéglátó nép számára, ha egyik kisebbsége a háború ötödik esztendejében, itt, közvetlenül a front háta mögött, ilyen nyíltan szervezkedik a háborús akarat megrontására, az ellenfél győzelmének elősegítésére.

De úgy látszik, ebben a nem közönséges képességű fajtában végzetes lélektani elemek válnak úrrá, ha valahol a kelleténél nagyobb tényező lesz, ha valahol több hatalomhoz jut, mint amennyit az ő belső egyensúlya megbírhat. Hiszen végzetes belső ellentmondással van tele ez a nép. Hogy csak a legkirívóbbakat említsük:

Nincs nép, amely annyira képtelen volna kivetkőzni önmagából, annyira fajtájához volna láncolva, mégis a zsidó, ha magasabb életkörülmények közé jut, semmiképen sem akar többé zsidó maradni.

Nincs nép, amely olyan vakbuzgó rajongással követte volna vallási tételeit, mégis ők terjesztették vagy kétszáz esztendő óta a legtöbb hitetlenséget és vallástalanságot a világon.

Nincs nép, amely annyira hinne messiási küldetésében, annyira hinne abban, hogy a többi népeknek is ő hozza a megváltást, miközben saját magát nem tudja megváltani ötezer esztendő óta, miközben saját elhelyezkedésének legkisebb kérdéseit sem tudta eddig megoldani.

Azt tartják magukról: nélkülük ma nincs itt kultúra, ők ma a kétezeréves kultúra legfőbb terjesztői és összetartói, holott az a három legnagyobb szellem, akit az utolsó századokban a világnak adtak: Marx, Freud, Einstein egyébbel sem foglalkozott, minthogy a mi kétezeréves keresztény kultúránk alaptörvényeit kikezdte. Marx a lázadások egész sora után a szteppék barbarizmusát szabadította rá Európára, Freud az örömtanyák erkölcstanát akarta úrrá tenni a kétezer év óta kialakult erkölcsi rendben, Einstein pedig még földünknek a világűrben való elhelyezkedése körül is kételyeket támasztott.

Egyetlen nép sem hozott olyan rideg fajvédő törvényeket, egyetlen közösségben sem hoztak olyan szigorú kiközösítő rendszabályokat az idegen vér ellen, mint Ezrás és Nehemiás próféta óta ők, mégis ők küzdöttek talán a történelemben leghangosabban és legtöbbet a többi népek fajvédelmi rendszabályai ellen.

Egyetlen nép nem áhítozott annyit versben és prózában másfélezer esztendő óta az állandó otthon, az elérhetetlen haza után, mégis ők küzdenek legtöbbet a hazafiság ellen.

Egyetlen nép nem hirdetett annyi pacifizmust, nem küzdött annyit a háborúk és a katonai szellem ellen, mint ők. Két esztendővel a mostani világégés kitörése előtt írta az öreg Freud egy világszerte ünnepelt nyílt levélváltásban New Yorkba Einsteinnak: „Mi pacifisták vagyunk, mert szervi okokból azoknak kell lennünk, könnyű aztán beállítottságunkat érvekkel igazolnunk.“ Túlérettségüknél, testi, lelki ernyedségüknél fogva is pacifisták voltak ők, mégis a mi proletárdiktatúránk idején Pogány, Böhm és Landler voltak a leghangosabb kardcsörtetők, az orosz vörös hadsereg első napóleoni diktátora, Trockij-Bronstein, mégis a történelem legvéresebb háborúját ők zúdították rá a világra, és ők fűtenek most Moszkvában és New York-ban is, hogy ez a vérözön el ne múljon.

Soha nép még nem udvarolt annyit azoknak, akiket lángolva gyűlölt, soha nép még kevesebb tekintélytisztelettel nem hódolt tekintélyeknek, soha fajta még nem vergődött úgy a szélső konzervativizmus, a legmakacsabb ortodoxia és a legizzóbb forradalmiság között, soha embercsoport még nem akarta annyiszor elérni az elérhetetlent, mint ők. Amilyen riasztóan józanok ők az üzleti spekulációban, annyira teljesen és tökéletesen hiányzik belőlük minden józan érték az állampolitikai realitásokhoz. Amilyen pontosan le tudják mérni napi helyzetüket az üzleti világban, annyira teljesen képtelenek arra, hogy a más népek között való elhelyezkedésüket bármikor is helyesen mérjék le. Amilyen nagy mesterei a mimikrinek, amennyire értenek hozzá, hogyan kell a más nótáját fújni, annyira sejtelmük sincs róla, mikor és mennyi szabad nekik, annyira fogalmuk sincs arról, ami más népeknél már a csecsemővel beleszületik, hogy hol az önérzet és a tolakodás határa, mi különbség van az alkalmazkodás és a bizalmaskodás, a bizalmas hang és a törleszkedés közt. Így érthető aztán, kedves olvasóim, hogy a végén ők ámulnak, ők csodálkoznak ráadásul, ha egy szép napon arra ébrednek, hogy minden oldalról ellenszenv veszi körül őket.

Sehol a földgolyón nem volt állam, ahol a vendéglátó ország annyira kiszolgáltatta volna magát, mint mi, sehol nem nyíltak meg úgy számukra a teljes együttélés kapui, mint nálunk. Talán volt egy pár keleti ország, ahol számarány szerint többen voltak, de a kultúrában, a közgazdaság összes javaihoz, az élet idegközpontjaiba, a gondolatalkotás sajátos titkaiba sehol sem engedték be ennyire őket. Jól mondta nekem egyszer egyik szomszéd állam miniszterelnöke: míg a legtöbb keleti államban a küszöbnél tolongott a zsidóság, maguk már a nemzet templomának a szentélyébe is beengedték őket. Rothschildék egyik 1925-ben megjelent cionista díszkiadványa nyíltan megírta, hogy az ortodox zsidóság a múlt világháború előtt egy új eldorádónak tartotta Magyarországot. Ifjabb Andrássy Gyula mesélte nekem egyszer, hogy azok a zsidó írók, festők, vagy szobrásztehetségek, akik Magyarországról kerültek a nyugati államokba, még akkor is messze kitűntek társaik közül, ha családjuk a nyugat felé vándorlás közben csak fél generációt töltött ebben az országban. Hiszen talán sehol sem voltak olyan kedvező érvényesülési feltételek a zsidó talentum számára, mint itt. Sehol sem adtak annyi eszközt a kezükbe, sehol sem védte őket az államhatalom úgy minden antiszemita és fajvédő kellemetlenkedéstől. Egész magánjogi törvénykezésünket az ő szájízük szerint alakítottuk ki!

Ha valahol módjuk volt tehát arra, hogy tökéletes harmóniába jussanak, ha valahol nyíltak számukra hosszú, nyugodt, napfényes évtizedek, hogy a százados üldözések után megcsillapulva belső ellentmondásaikat rendezzék és megszerezzék azt a lelki egyensúlyt, amely nélkül nyugodt együttélés kisebbség számára sohasem lehetséges, hát Magyarországon mindez bőségesen adva volt számukra.

Mi vagyunk-e bűnösök, ha mégis ők maradtak itt a nyugtalanság, a beteg láz, a társadalmat folyton felkavaró és felforgató viharok magvai? Mi vagyunk-e az okai annak, hogy ötven-hatvan olyan napfényes év után ők rendezték a Károlyi-forradalmat, Kun Béláék és Szamuellyék torz és véres farsangját? Minket illet-e a vád, ha a kommün bukása és az ellenforradalom sem tudta kijózanítani őket, hanem pár évvel utána tőzsdén, sajtóban, közgazdasági világban szóról szóra ugyanott kezdték, ahol a Károlyi-forradalom után elhagyták? Mi vagyunk-e a meg nem értők, ha ők, akik a nemzet szellemi irányítását annyira a maguk feladatának tartották, a harmincas évek elejétől kezdve sehogy sem akarták megérteni, hogy a Trianonban megcsonkított magyarság csak azokkal az európai hatalmakkal együtt törheti le a békeszerződések bilincseit, amely hatalmakat ugyanezek a békeszerződések sújtottak? Mi vagyunk-e a meg nem értők, ha ők nem jöttek rá arra, hogy Felvidék, Erdély és Bácska egy részének visszaszerzése után a magyarság itt, a keleti front mögött nem üthet pártot az ellen a szövetségese ellen, amelynek elsősorban köszönheti e területrészek visszaszerzését, és nem foghat hozzá szellemi szabotázsok, népfrontalakulatok megszervezéséhez? Mindent, de mindent elkövetett az utolsó másfél esztendőben a hazai zsidóság, hogy itt létrejöjjön a tengelyhatalmak ellen az a bizonyos ötödik hadoszlop, egy magyar partizánmozgalomról ábrándozott, és most csodálkozik, ha a partizántámogatók sorsára jutott.

A magyarországi zsidóság aranykorában, a legteljesebb érvényesülés idejében, amikor az antiszemitizmus bárányfelhői mutatkoztak már az égen, írta az ő egyik legőszintébb írójuk, hogy az ő hivatásuk ugyanaz itt, mint a vérben a vörös vérsejté, ők itt a só, az élesztő ebben az ízetlen magyar ételben, ők a haladás nyugtalanító fermentumai ebben a túl nyugodt, tunya magyar életben. És csakugyan, ahol a haladás, a reformok mellett kellett izgatni, hol a régi magyar rend ellen bárminő hangulat támadt, mindenütt ott voltak ők és mindenütt átalakulást hirdetlek; de hogyan?

Rájöttek arra, hogy Szent István soknyelvű Magyarországában a népek ébredésének korában milyen fontos feszítő erő a nemzetiségi kérdés, s erre előállottak egy olyan nemzetiségi államszövetség tervével, Jászi Oszkár Keleti-Svájc tervével, hogy mindjárt a nemzetiségi politikával való foglalkozást is kompromittálták az ezeréves magyar hagyományokban nevelkedett becsületes magyar közvélemény előtt. Míg a nemzetiségek öntudatának felszítása a régi nagy ország szétfeszítését szolgálta, addig éltek-haltak a nemzetiségi kérdésért, mikor Trianon után e kérdéssel való komoly foglalkozás kohéziót, a békeszerződések elleni harcot, a határokon való átnyúlást, szóval államépítést jelentett, akkor egész sajtójuk, egész szellemi életük mélyen hallgatott róla.

Rájöttek arra, hogy a negyvennyolcas függetlenségi mozgalomban mennyi tömegekre támaszkodó politikai erő van, beleköltöztek, rendelkezésére bocsátották sajtójukat, és szépen elnyomták benne azt az irányt, amely az ő nagytőkés és nagyipari érdekeikkel szemben a falusi földművestömegek érdekeiért harcolt. Gondoskodtak róla, hogy a sajtóban csak az üres közjogi jelszavakért, a híg liberális szabadságeszmékért indított küzdelem kapjon visszhangot.

Rájöttek arra, hogy milyen fontos itt a földbirtokeloszlás kérdése, erre támogatni kezdtek egy olyan szocialista agrárradikalizmust, amely a magyar fajban élő önmérsékletet aztán minden józanabb földreform-jelszótól is visszarettentett.

Rájöttek arra, hogy az ipar fejlődésével egy új társadalmi réteg alakul ki a kisiparosság mellett, a jórészt faluból felvándorolt ipari munkásság, erre létrehozták Kelet-Európa egyik legsűrűbb, legragadósabb, leggettóízűbb marxista munkásmozgalmát. Az ő kezükben lévő nagyipar ugyan alig tett valamit a munkásság helyzetének javítására, de ugyanakkor Frenkelek, Sternek, Csillagok, Weltnerek, Buchingerek, Rothensteinok, szóval a legtisztább fajtajellegű fiaik segítségével megszervezték a lázítás, a felforgatás végletét, de úgy, hogy abból becsületes magyar munkásmozgalom soha ne keletkezzék.

Rájöttek arra, hogy különböző keresztény egyházak papjaiban és szervezeteiben mekkora társadalmi erő rejlik, és támogatni kezdték őket sajtójukban, de úgy, hogy ha Balthazár támadást intézett Bangha ellen, vagy Bangha támadta meg Balthazárt, annak olyan visszhangot támasztottak, mintha a XVII. századi vallásháborúk korába jutottunk volna vissza.

Sok évezredes betűimádatukkal egy-kettőre hatalmas területeket sajátítottak ki a magyar irodalomban, de haladás és fejlődés címén akarva - nem akarva itt is azt csinálták, amit mindenütt, tapsoltak a tehetségnek, ha fellázadt a közösség parancsai ellen, világraszóló tehetségnek kiáltották ki a költőt, ha felelőtlenséget hirdetett, elhitették az íróval, hogy őt semmiféle erkölcsi törvények, semmiféle társadalmi szabályok nem kötelezik. Hőskultusszal vettek körül minden beteg elfajzást, ha az unalmában ezeréves magyar értékeken gúnyolódott.

Volt valami sátáni abban is, hogy amíg az úgynevezett nyugati eszmeáramlatok a régi Nagy-Magyarország eresztékeit feszegették, addig ők voltak a leghangosabb nyugatosok, amikor a Trianon utáni második évtizedben olyan áramlatok kezdtek áradni nyugat felől, amelyek a nemzet öntudatra ébredését, fegyverkezését, szervezkedését hirdették a békeparancsok ellen, egyszerre ők védték a magyarság keleti arcvonásait, egyszerre ők lettek Werbőczy ősi alkotmányának legfőbb védői, a magyar nye pozvolim legfőbb szóvivői.

Itt nem volt más megoldás, mint ami ma elkövetkezett. De nem mi vagyunk az okai, hogy a középútnak, a józan kiegyezésnek, az evolúciónak nem volt meg többé a lehetősége. A zsidóság maga idézte fejére március tizenkilencedikét, ő feszítette annyira a húrt, hogy csak egyféleképpen lehetett már megszabadulni a készülő nagy történelmi és biológiai katasztrófától. Ők építették ki az utat maguknak nyílegyenesen a szakadék széléig, mert ennek a népnek, úgy látszik, végzete az, hogy amikor már sokat ért el, akkor önmaga ellen is fellázad.

Ne ujjongjunk, ne diadalmaskodjunk most a zsidóság sorsán, de azt megállapítani nemzeti becsület kötelessége, hogy március tizenkilencedikét, és az utána következő rendszabályokat régen tervszerűen készítették elő ők, anélkül, hogy talán tudtak volna róla. Az ő tragikus belső egyensúlytalanságuk, a bennük lévő sátáni türelmetlenség és mohóság fordította fel egyszerre így a helyzetet. Tudjuk, milyen nagy emberi tragikum, ha valaki így magában hordja a kárhozatot, de azt csak igazán nem kívánhatják egy egészséges néptől, hogy ha annak egyszer alkalma nyílik a történelemben, hogy ettől a kárhozattól megszabaduljon, akkor másként cselekedjék. Megmondjuk őszintén, sokszor éreztük az elmúlt hetekben, hogy az emberiesség, a humanitás kérdése összeütközik a nemzeti lét legfőbb parancsával. De lehet-e igaz magyar, aki ilyenkor nem a nemzeti fönnmaradás legfőbb parancsára hallgat?

(Harc, 1944. július 1.)

(Kuruc.info)

Kapcsolódó: Bosnyák Zoltán: Vádirat a zsidóság ellen! (1944)