Alig néhány hét telt azóta, hogy lapunkkal először kiléptünk a magyar közvélemény elé. Most utólag bevalljuk már, hogy nem kis nyugtalansággal figyeltük, milyen magatartást tanúsít a jobboldali, fajvédő gondolkozású társadalom velünk szemben. Nagyon jól tudtuk — hiszen mi magunk is érezzük —, hogy éppen a legöntudatosabb rétegekre napról napra mind nagyobb súllyal nehezednek rá a mindennapi életgondok, a zsidókérdésről és megoldásáról a napi sajtóban és egyebütt igen sok szó esik, így hát nem alaptalanul töprengtünk azon, vajon fogja-e érdekelni a magyar közvélemény széles rétegeit egy olyan hetilap, amely egyedül és kizárólag a zsidókérdéssel foglakozik?!
Mi tudtuk, hogy szükség van erre a lapra. Az utóbbi években, kiváltképp a márciusi fordulatot megelőző hónapokban oly keveset lehetett elmondani a zsidókérdésről, oly sok mindent el kellett hallgatni a zsidóveszélyről, oly gyakran fojtották belénk éppen ezen a téren a szót, a mondani tudók akkora tömege halmozódott fel bennünk, hogy nem lehetett vitás számunkra: egy új lapot kell életre hívnunk s ebben elmondani mindent, ami a zsidókérdés kellő megértéséhez és helyes megítéléséhez szükséges. Mindezt mi tudtuk és hittük, de nem ismertük a közvélemény hangulatát, a felfogását. De ezt nem is ismerhetünk, hiszen a közvélemény kiszámíthatatlan, rejtélyes és szeszélyes. Elutasít olyan dolgokat, amelyekről azt hinné az ember, hogy a legnagyobb érdeklődésre és népszerűségre tarthat számot, ugyanakkor felemel, érvényre juttatott oly dolgokat, amelyekről azt hinnénk, hogy senkit se érdekel. Töprengéseinknek az első szám iránt megnyilvánuló nem sejtett hatalmas érdeklődés egy csapásra véget vetett. A százezres példányszámok egy csapásra eloszlatták kétségeinket. A közvélemény máról holnapra megértette szándékunkat, magáévá tette törekvésünket, mellénk állt, s azóta is egyre nagyobb tömegekben sorakozik fel mellénk.
A kapcsolat közöttünk, akik a lapot hétről hétre megírjuk, összeállítjuk és hatalmas olvasótáborunk között hétről hétre mind jobban elmélyült. Élénk bizonysága ennek a hozzánk beérkező sok száz levél. Ezekben olvasóink épp oly nyíltan és őszintén elmondják tapasztalataikat, megfigyeléseiket, értesüléseiket, panaszaikat és kifogásaikat, mint ahogy mi is őszintén és leplezetlenül elmondtuk cikkeinkben, riportjainkban nézetünket a zsidókérdéssel kapcsolatban kialakult helyzetről. A hozzánk beküldött levelükben olvasóink igen sokszor felhívják figyelmünket kirívó visszáságokra, bizonyos hiányosságokra, mulasztásokra, a magyar fajvédelmi szempontoknál és érdekeknek nem a szükséges mértékben történő érvényesülésére. A legtöbben azt kívánták, hogy mi ezeknek a panaszoknak megfelelő formában adjunk hangot, és kellő nyomatékkal foglalkozzunk velük. Mi eddig hallgattunk ezekről a túlnyomórészt szerintünk is jogos és igazságos bírálatokról. Úgy véljük, még nincs itt az ideje annak, hogy a hibákat vagy hiányokat keressük. Máról holnapra egyszerre nem lehet egy bonyolult és súlyos problémát minden részletében teljes tökéletességgel megoldani. A közelmúlt hetekben azonban olyan megdöbbentő jelenségeknek voltunk s jó részt még ma is vagyunk szemtanúi, hogy ezek mellett már nem mehetünk el szó nélkül, itt már fel kell emelnünk szavunkat, mert itt már nem a zsidókról, hanem mirólunk van szó, vagy legalább is mirólunk is szó van. A budapesti zsidóság körében észlelhető tömegkikeresztelkedési járványra gondolunk. Azokra a felháborító jelenetekre, amelyeknek a főváros különböző részeiben nap-nap után szemtanúi voltunk. Hogyan lehetséges az, hogy zsidók százai és ezrei órákon belül keresztleveleket kaptak?! Lehetséges-e az, hogy százas és több százas csoportokat keresztelnek meg egyszerre? Igaz-e az hogy egyes helyeken túlbuzgóságból valósággal kényszerítették és felszólították a zsidókat a keresztelkedésre? Érthetetlenül állunk szemben ezekkel a jelenségekkel! Kérdezzük önmagunktól és azoktól, akiket illet: mit akar ez jelenteni? Mi szükség van erre? Mi értelme van ennek az egész kikeresztelkedési játéknak? Ki viseli a felelősséget ezért?
 Bosnyák Zoltán |
Helyes volt-e, célszerű volt-e a zsidóság tömegeiben azt a hitet, azt a reményt felébreszteni, hogy az áttéréssel esetleg felszabadul a zsidórendeletek minden következménye alól? Arról nem is szólva: becsületes és igazságos dolog lenne az ilyen eljárás? Kereken kijelentjük, bármennyire megértjük a maga zsidóságától menekülő zsidó viselkedését, a mi szemünkben sokkal becsületesebb és tiszteletreméltóbb annak a zsidónak magatartása, aki a válságos órákban is megmarad a zsidósága mellett, vállalja a ránehezedő sorsot összes következményeivel! De célszerű volt-e, tesszük fel újra a kérdést, bedobni a zsidó tömegek közé azt a jelszót, hogy az áttértek, a tegnap, ma vagy holnap áttérők is jóval kedvezőbb elbánásban fognak részesülni, mint akik megmaradtak zsidónak? Ez a valóságban azt jelentené, hogy a zsidóság ellen viselt belső felszabadító harcunk végeredményben a zsidó vallás ellen irányult! Beszélt-e bárki valaha ilyesmiről? Nem mondtuk meg, nem írtuk meg százszor és ezerszer, hogy ebben a nagy belső társadalmi küzdelemben mi nem a zsidó vallással — legalábbis nem főleg azzal, mert ez csak egy - kétségkívül lényeges - velejárója a zsidóságnak — állunk szemben, hanem a zsidóság idegen, ellentétes, bevehetetlen, megemészthetetlen, sőt veszélyes és káros népi és faji lényegével. Azokkal a fajiságban gyökerező évezredek óta, nemzedékről-nemzedékre öröklődő szellemi, lelki, erkölcsi tulajdonságokkal, amelyek nekünk idegenek, érthetetlenek, bántók és nyugtalanítók. És amelyek, ez talán a legfontosabb, örökre, végzetszerűen és elválaszthatatlanul hozzátartoznak a zsidósághoz, ahogyan a fűhöz és a levélhez a zöld szín, a virágokhoz az ő sárga, kék, piros stb. színük. Ezen a zsidó természeten semmiféle aktussal sem lehet változást előidézni. Bármit csinálhatunk a zsidóval, keresztvíz alá tarthatjuk, ahányszor jólesik, a végén mégiscsak megmarad annak, ami volt — zsidónak. Ezért nem látjuk értelmét és szükségét a zsidó áttérítési láznak, sőt szerencsétlen és elhibázott dolognak tartjuk úgy zsidó, mint az igazi keresztény szempontból. Az előbbiekben alaptalan reményt és bizakodást ébreszt, másrészt egy belső meggyőződést nélkülöző, sőt annak homlokegyenest ellentmondó lépésre kényszeríti, ezzel valósággal profanizálja a kereszténység egyik legszebb és legtiszteletreméltóbb aktusát, másrészt nyugtalanságot és méltatlankodást vált ki az igazi keresztény tömegekből. IIa a mi harcunk a zsidó vallás ellen irányulna — mint ahogy nem az ellen irányul, legfeljebb csak oly mértékben, ahogy az a zsidóság népi-faji lényegéhez tartozik —, akkor is helyesebb lenne a zsidóktól nem az áttérést, hanem a felekezetekből való kilépést, tehát a felekezet nélkülivé válást kívánni.
Ha a történelem nem szolgáltatna nem is egy, de számos példát a zsidó tömegáttérés eredménytelenségéről és képtelenségeiről, valahogy még csak megértenők azt, amit most nálunk láthatunk. A régmúlt azonban értelmesen és világosan beszél annak, aki ismeri, tud és akar belőle tanulni. Spanyolországban 1391-ben az egyház kényszerének nyomása alatt a zsidók százezrei tértek át a keresztény hitre, mégis mi történt? A kiválasztott nép című könyvében Léwis Brown zsidó író a következő igen tanulságos választ adja erre a kérdésre:
Ámbár most már keresztényeknek vallották magukat, a lakosság változatlanul gyűlölte őket. Nyilvánvalóan volt rajtuk valami szégyenbélyeg, amelyet még a keresztvíz sem tudott lemosni. A törvény szemében, igaz, egyenlők voltak a többi „hithű“ keresztényekkel — az emberek szemében azonban továbbra is különálló nép maradtak.Miután azok, akik ettől kezdve magukat Christianos viejos-nak, „régi keresztények“-nek nevezték, elkerülték őket, mint a pestist — az áttértek kénytelenek voltak továbbra is régi negyedeikben lakni, és legnagyobbrészt még mindig csak egymás között házasodhattak. És ez az elkülönülés nem egyhamar engedett fel. Három nemzedékkel később is ezeknek az áttérteknek a leszármazottait még mindig idegeneknek tekintették, és a szerencsétleneknek még akkor is különböző megpróbáltatásokban volt részük...A judaizmust ilyenképpen elpusztították Spanyolországban és Portugáliában, de azért maradt ott bizonyos zsidóság. Az igaz, hogy ez nem vallhatta magát zsidónak. Sőt, ellenkezőleg úton-útfélen hangosan hirdette, hogy ő is a kereszténység részese. Ezek az erősködések azonban mit sem értek. A zsidó hitehagyottakat — akár „önkéntes“ megtérők voltak, mint Spanyolországban, akár erőszakkal megkereszteltettek, mint Portugáliában — változatlanul idegenekként tekintették.A törvény ugyan természetesen nem tett különbséget — de éppen ez okból annál inkább különbséget tett maga a lakosság. Ezek az egykori zsidók ugyanis, amint a törvényes korlátozások már nem gördítettek többé akadályokat az útjukba, egyszerre felbukkantak a felszínre, mint a parafa, amely hirtelen megszabadul attól a súlytól, amely eddig lehúzta. Némelyikük szembeszökő módon gazdag és hatalmas lett, mert hiszen eszük kiélesedett az elnyomatás hosszú ideje alatt, és a régi keresztényeknél jobban értettek az érvényesüléshez a kereskedelemben és a politikában. Ami persze csak annál gyűlöletesebbé tette őket a régi keresztények szemében. „Marranók“-nak nevezték őket, „disznóknak“ — és úgy is bántak velük, mint a disznókkal.Ezek a marranók nem akartak elkülönített faj maradni. Ellenkezőleg, minden tőlük telhetőt elkövettek — legalább is az első nemzedék után —, hogy teljesen egyívásúakká váljanak a körülöttük élő emberekkel. Fölvették ezeknek az embereknek a nevét, mégpedig lehetőleg a legrégibb, a legtiszteletreméltóbb, vagy legkegyesebb neveket. Magukra aggatták a Firme-Fé (erős hit), vagy Espirito-Santo (Szentlélek), vagy Homem-Christo (Krisztus embere) elnevezéseket. Buzgón alkalmazták a régi keresztények kegyes frázisait, valamint esküformájukat, de még ostobaságaikat és bűneiket is. Példás buzgósággal vettek részt a miséken és feltűnő bőkezűséget tanúsítottak az egyházzal szemben. Papi hivatalokat vásároltak fiaik számára, és apácáknak adták leányaikat. A vallásos körmenetekben ők énekeltek a leghangosabban, és ők hordozták a legdrágább zászlókat.Ha bármit gondoltak is szívük mélyén, és bármit műveltek is, titokban házuk négy fala közt — kifelé ők voltak a legbuzgóbb keresztények. De valójában lelkükben is, mert a legtöbbjük valóban hitbuzgóvá vált abban a mértékben, ahogy az ősi hitemlék elhalványodott. Ezek a boldogtalan teremtmények nem voltak büszkék a múltjukra. Ellenkezőleg, mélységesen szégyellték, és leghőbb vágyuk azt volt, hogy ez a múlt valaha tökéletesen feledésbe merüljön.De minden igyekezetük hasztalan volt. Mennél inkább igyekeztek eltűnni a tömegben, annál szembeszökőbbek lettek. Maguk az álnevek, amelyeket eredetileg kendőzésül használtak fel, idővel árulójukká váltak. Ha egy embernek Costa, Cardoso, Mendez, Rodrigues, Pereira, Souza, Silva vagy Cruz volt a neve — valamikor mindezek a legtiszteletreméltóbb nevek közé tartoztak a félszigeten —, máris olybá vették, hogy az illető újkeresztény.Még ha sikerült is valamilyen régi keresztény családdal összeházasodnia, leszármazottai akkor sem kerülhették el a szégyenbélyeget. Az ilyen házasságokból származó gyermekeket „fél-újkeresztényeknek“, az unokákat pedig „negyed-újkereszténynek“, vagy „háromnegyed-újkereszténynek“ nevezték. És az ilyeneket nemcsak társadalmi, hanem bizonyos mértékben gazdasági elkülönítés is sújtotta. Igen csekély kivétellel csak azok juthattak magasabb rendfokozathoz a hadseregben vagy tölthették be a legmagasabb állami hivatalokat, akik ki tudták mutatni a limpieza-t, a család „vonalának“ tisztaságát. Ami azután a vegyes házasságoktól való csökönyös tartózkodásra vezetett, különösen a középosztályban, amelyhez az új-keresztények legtöbbje tartozott...És az idők múltával ez a megpróbáltatás csak növekedett. Nem sok időbe telt, amikor máris széleskörű izgatás indult meg annak érdekében, hogy ez az új-keresztényekre vonatkozó megkülönböztetés törvényes védelmet és megerősítést is nyerjen. 1662-ben Portugália püspökei azt a kérelmet terjesztették elő, hogy minden marranót kötelezzenek arra, hogy különleges jelvényt viseljen a ruháján, és elkülönített városrészben lakjék!
Miért akarjuk mi most megismételni azt, ami félezer évvel ezelőtt Spanyolországban és Portugáliában történt? Mi szükség van erre? Mi hasznuk van ebből zsidóknak és keresztényeknek egyaránt? Kitől kapunk erre a kérdésre feleletet?
A keresztény társadalom — a nem sárga csillagos keresztények — ösztönösen idegenkedik a zsidók tömeges beözönlésétől a templomokba és egyházakba. Méltán kívánja, hogy legalább itt hagyják őt magára! Ne zavarja az új keresztények vásári lármája és zsibongása. Ha az egyházak nem akarnak felhagyni a zsidók áttérítésével, vigyék az új keresztényeket zsinagógákból átalakított új templomokba, ahol zsidó származású papjaik foglalkozzanak velük!
 |
A magyarság most künn az arcvonalon és idebenn is egy százados súlyos belső probléma megoldásával a maga élet-halál harcát vívja. Ebben a harcban — mint ahogy történelme során mindég — most is szem előtt tartja ugyan a becsület és az emberiesség törvényeit, de nem fogja átengedni magát hamis jelszavak, érzelgő illúziók, szentimentális szólamok igézeteinek, nagyon jól tudja, hogy minden kis ballépés vagy elhajlás következményeiben végzetes lehet. Nem tehetünk mást, mint rendületlenül tovább haladunk azon az úton, amelyen elindultunk, világos tudatában annak a ténynek, hogy a félmegoldás rosszabb a semmittevésnél. A magyarságnak, ha meg akarja védeni becsületét, szabadságát, ha biztosítani akarja nemzeti létét és megmaradását odakünn a csatatéren és idebenn a belső arcvonalon, nem lehet csak egyetlen gondolata: harc a győzelemig!
(Harc, 1944. július 29.)
(Kuruc.info)
Kapcsolódó:
