A 20. század közepétől azonban ezek az elnyomott, jámbor, ámde határozottan ellenálló népek fokozatosan a sarkukra álltak, kivívták függetlenségüket, és lerázták a gonosz fehér ember jármát magukról.

Hurrá - gondolhatnánk -, akkor most már biztos csak az van vissza a meséből, hogy ezután boldogan éltek, míg le nem csapott rájuk a világválság.

De sajnos az élet nem hagyta magát beleerőszakolni ebbe a mesébe. Ezért a neoliberális meseírók ennél a pontnál lefagytak, és befejezetlenül hagyták művüket.

Úgy kellett volna ugyanis folytatniuk, hogy ezután eme boldog, jámbor népek szépen egymás és saját maguk torkának estek és kontinens méretű emberirtásba fogtak. Afrika 54 országának kb. a felében állandósultak a polgárháborúk, mára már szinte az összes létrehozta a maga vérben gázoló 20-21. századi történelmét, mégpedig a fehér ember távollétében. Ejnye, de kínos...

Az elképesztő brutalitású események pedig futószalagon követték egymást az utóbbi évtizedekben: Angola, Kongó, Etiópia, Namíbia, Ruanda, Csád, Mozambik, Közép Afrika, Zimbabwe, Elefántcsontpart, Szudán, Szomália, Libéria - se vége, se hossza a sornak.

Úgy látszik, valami nem stimmel ebben a neoliberális logikában. Nem happy end következett. De mi is lehet ezzel a baj? Hát az, hogy az egész gondolatmenet a velejéig hamis.

És legutolsó fejleményként mostanában az Afrikában még megmaradt fehér populációt kezdték kiirtani. Méghozzá egyre gyorsuló ütemben. Erről a jelenleg is zajló, szégyenletes, a világ közvéleménye előtt folyó, mégis agyonhallgatott és eltitkolt eseményről szól ez az írás.

A témánk szempontjából lényeges területek, országok Afrika déli részén találhatók. Az ezeket a területeket hazájuknak valló fehér telepes csoportok száma, jelentősége messze itt volt a legnagyobb, az általuk létrehozott afrikai fehér kultúra pedig - túlzás nélkül állíthatjuk - része lett az egyetemes emberi kultúrának.

Az itt zajló történéseknek az igazi hőse a búr, angol, portugál, német, francia (és kis számban magyar) telepes mezőgazdász, akik kezdetben pionírként, később nagybirtokos farmerként, tömegtermelőként felvirágoztatta ezt a tájat, lehetővé téve a megélhetést a terület minden lakója számára.

Vizsgálódásainkat kezdjük talán Nagy-Rhodesia történetével, annál is inkább, mivel ennek történelme már befejeződött, és az itt élt fehér csoportok pályafutása már lezárult. Sajnos elég gyászos körülmények között.

A 19. század elején Délkelet-Afrika területe rendkívül gyéren lakott, vadregényes vidék volt. A területet csupán néhány mashona és ndebele törzs népesítette be, amikor az első fehér utazók megérkeztek a területre. A legendás Livingstone volt, aki először feltérképezte ezt a tájat, majd utána még számos fehér utazó érkezett a térségbe. Egy bizonyos Karl Manch nevű német szerencselovag rátalált a mai Zimbabwe területén levő aranymezőkre, ami után - mint az várható -, hatalmas betelepülő hullám vette kezdetét az 1870-es években. A folyamat betetőzéseként 1888-ban megérkezett a volt brit külügyminiszter, a világ első konzisztens fajelméletének megalkotója, Salisbury őrgrófja, Robert Talbot Gascoyne-Cecil Rhodes gyarmatpolitikus és megalapította a Brit Dél-afrikai Társaságot. Ennek nevében gondozása és kormányzása alá vette a vidéket. A közigazgatást is e társaság tisztségviselői látták el.

A térségben létrejövő határokat is Rhodes jelölte ki, aki ezeket állandóan módosítgatva mind északibb területekre küldte a fehér telepeseket. Három jól elhatárolható része alakult ki a birtokba vett területnek: a mai Zimbabwe területének megfelelő Dél-Rhodesia, Salisbury központtal, attól északra, a mai Zambia területének megfelelő Észak Rhodesia, Livingstone központtal, valamint a mai Malawinak megfeleltethető Nyasszaföld. A brit kormány a területeket 1923-ban megvásárolta a Társaságtól és domíniumi területekké szervezte őket át.

Nagy Rhodesia és Nyasszaföld területe egyrészt ásványkincsekben is gazdag, másrészt itt találhatók egész Afrika legjobb minőségű termőföldjei, melyeken mindig bőséggel megtermett a gabona, gyümölcs, dohány. A kialakuló farmrendszer alapjain az akkori Afrika legjobban működő nemzetgazdasága jött létre, hatalmas mezőgazdasági és ásványkincs exporttal. Ebben a térségben soha nem volt éhezés, még aszály idején sem. A munkák java részét fekete munkások végezték, fehér gazdálkodók és vállalkozók irányítása mellett. Utak, vasutak, vízvezetékek épültek, bányászat, ipar született, szó szerint a semmiből. A feketék és fehérek együttélését részleges szegregáció, elkülönítés, búr szóval kifejezve apartheid jellemezte.

A 60-as évek elejére az Angliára nehezedő szovjet-kínai nyomás fellazította ezen terület függőségét az anyaországtól, az egységes angol gyarmatból 1964-ben kivált és Zambia néven önállósult az igen csekély fehér lakosságú Észak-Rhodesia. Nyasszaföld szintén ebben az évben vált függetlenné Malawi néven, fehér lakossága az őket sújtó repressziók hatására gyakorlatilag elmenekült a térségből. A sokkal jelentősebb, közel 400 ezres fehér lakosságú déli rész 1965-ben, egy volt 2. világháborús brit pilóta, Ian Douglas Smith egyoldalú deklarációjával mondta ki függetlenségét, Rhodesia néven.

A létrejövő új államot kezdettől fogva csak a Dél-afrikai Köztársaság ismerte el, az ENSZ szankciókkal sújtotta és létrejöttétől megszűnéséig teljes embargó alatt állt. A főleg szovjet támogatással kialakuló fekete gerillamozgalmak a mashona vezér Robert Mugabe által irányított ZANU, és a ndebele főnök Nkomo által vezetett ZAPU körül kristályosodtak ki.

Ezen radikális vezetők mellett létezett egy, a fehérekkel kiegyezni akaró elég széles réteg Muzorewa fekete püspök vezetésével, amely természetesnek tekintette a fehérek irányítását a társadalomban. Az ő létezésüket és szerepüket természetesen szinte mindig elhallgatják. A nagy nemzetközi cionista és kommunista nyomás végül 1979-ben választásokat kényszerített ki az országban. Az ennek eredményeként hatalomra kerülő fehérekkel lojális erők hatalmát az érdekelt nagyhatalmak nem fogadták el, a választásokat megismételtették, és ennek eredményeként a hatalom teljes mértékben a fekete nacionalisták kezébe került.

A létrejövő Zimbabwe első miniszterelnöke Robert Mugabe lett, aki 1987-ben az államfői tisztséget is megszerezte. Az ő egyszemélyi hatalma napjainkban is tart, diktatúrájának díszletei a nevetségesség határát súrolják, országát pedig biztos kézzel indította el a szakadék felé. Kiszorította a hatalomból a fehér telepesek képviselőit, akik a 2000-ben elindított kaotikus földreform és a sokszor pogromokba torkolló üldözések elől tömegesen menekültek el az országból. Napjainkra az eredeti létszám kb. 1%-a, nagyjából 4000 fehér élhet az országban, de őket is inkább túsznak lehet tekinteni, mintsem állampolgárnak.

A cionliberális és baloldali mese szerint tehát a korszerűtlen, fehérek által dominált, elnyomó gazdálkodási módból (ahol 14% volt a munkanélküliség, több ezer dollár az egy főre eső GDP, Rhodesia volt a térség éléskamrája, a feketék nagy része is oktatáshoz, egészségügyi ellátáshoz jutott) eljutottak a mai rendkívül fejlett és korszerű állapotba, amikor is az egy főre jutó GDP 188 dollár, az oktatás és az egészségügyi ellátás gyakorlatilag megszűnt, a munkanélküliség 90%-os, az ország egykor fejlett infrastruktúráját nagyrészt tönkretették, széthullóban van az állam és közigazgatás, és az országban tulajdonképpen a teljes anarchia uralkodott el és kitört az éhezés. Az utóbbi néhány évben a lakosság elvándorlása, menekülése is elkezdődött, főleg Dél-Afrika felé.

És a transzatlanti birodalom országai, a fejlett Nyugat ebben a helyzetben a "demokrácia" hiányát kéri számon Mugabe elnökön! A tényleges okok feltárása és orvoslása helyett a saját idiotizmusukat erőltetik tovább egy haldokló országban. Angolszász típusú demokráciát egy olyan országban, amely a tömeges éhhalál szélére küzdötte le magát. Hát a birodalom urainak tényleg elment már a józan eszük is mostanában?

Ugye mennyire hasonlítanak a birodalmak egymáshoz? A kommunista időkben sem az volt a fontos, hogy mit eszik a nép, hanem, hogy a párt legyen a vezető erő, Lenin szobor legyen minden utcasarkon és a médiából dőljön a propaganda.

Nem demokráciára van szüksége ennek a sokat szenvedett országnak, hanem mezőgazdasági és közigazgatási szakemberekre, orvosokra, mérnökökre. A fegyverek begyűjtésére és megsemmisítésére, társadalmi toleranciára. Tanárokra, infrastruktúrára. És mindenekelőtt teljes nemzetközi gyámságra és védnökségre. Mert bebizonyosodott, hogy a bennszülöttek nem tudják biztosítani az önálló nemzeti léthez szükséges belső államalkotó erőt. Akármilyen nehéz is ezt kimondani. Később, a képzettségnek, a toleranciának és a konszolidációnak egy magasabb szintjén ismét meg lehet próbálni egy politikai formációt alkotni ezen a területen.

Ha nem lépnek közbe, akkor Zimbabwe történelmének végéhez közeledik. Akkor az ország szétesik egymással háborúban álló törzsi, nemzetségi enklávékra. És a polgárháború elsöpri az itt már egyszer megteremtett teljes emberi civilizációt. Ugye láttuk már a ruandai barbárságot? Ugye láttuk, ahogy Afrika egyik büszkesége, Libéria a középkorba küzdötte magát vissza?

Eddig tartott a dél-kelet afrikai fehér lakosságú államok igen tanulságos rövid története, és most térjünk át tulajdonképpeni fő témánkra a régió legnagyobb állama, az afrikai kontinens vezető hatalma, a Dél-afrikai Köztársaság, és a még ott élő fehér populáció helyzetére, kilátásaira. Azért írom, hogy még ott élő, mert a jelenlegi tendenciák folytatódása esetén egy évtized múlva már nemcsak, hogy fehér ember nem lesz a területen, de még az emléküket is ki fogják törölni a köztudatból.

Egy rövid történeti kronológiától ebben az esetben sem tekinthetünk el. Annál is inkább, mivel már a történet eleje is igen érdekesen indul.

A mai Dél-Afrika területét a 16-17. században, az európaiak érkezésekor a hivatalos cionliberális és a fekete történetírás szerint busmannok és pásztorkodó hottentották lakták.

A búrok ezzel szemben azt állítják, hogy a terület lakatlan volt, az első feketékkel a szárazföld belsejébe történő terjeszkedés során találkoztak, valamikor a 18. század közepén. Az első telepeket a Holland Kelet-Indiai Társaság hozta létre a távolsági hajózás ellátási bázisaként, később azonban egyre több gazdálkodni akaró telepes érkezett. A bevándorlás itt is a nemesfém és gyémánt-lelőhelyek felfedezése után vált jelentőssé. A telepesek legalább kétharmada mindig is holland volt, de a bevándorlók között képviseltette magát Európa szinte minden nemzete. Később természetesen az angolok is megjelentek a színen, és a 19. század elején elhódították a hollandoktól a part menti, fokföldi részeket, a búrokat beljebb kényszerítve a szárazföld belsejébe. Ezután a búrok, az angolok és a zuluk 90 éven keresztül vívták egymással háborúikat - ennek részletei számos webhelyen megtalálhatók - a terület ellenőrzéséért, melynek eredményeként a 2. búr háború végére (1902) az angolok fennhatósága alá került a térség egésze. Ők 1910-re egy Dél-Afrikai Unió nevű brit domíniummá gyúrták össze ezeket a területeket.

Az új politikai formációban az idők során mind nagyobb befolyásra tettek szert a búr nacionalista mozgalmak, ekkor jött létre a Dél-Afrikai Párt (Louis Botha, Jan Smuts) és a J. Herzog alapította Nemzeti Párt. Ezek a pártok később egyesültek, és ezzel létrejött a később évtizedekig meghatározó szerepet játszó Dél-Afrikai Nemzeti Párt.

Az első világháború előtt alakult meg az első fekete polgárjogi mozgalom, az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus, amely majd az 1993-as rendszerváltás után játszik kulcsszerepet, de ebben az időben bontogatta ugyanitt a szárnyait egy fiatal ügyvéd, bizonyos Mahatma Gandhi is.

A faji elkülönítés, az apartheid intézménye ettől az időszaktól kezdve formálódik, és kicsit az indiai kasztrendszerhez hasonlatos képet mutat. Mindenkit besorolnak egy faji jellegbe (fehér, tiszteletbeli fehér, sárga, különböző keverékek, majd végül a kaffer - a fekete) és ennek megfelelő jogosultságokat-kötelezettségeket kap. A közterületeket, utazási eszközöket, vallási, oktatási, egészségügyi és sport intézményeket szigorúan felosztanak, és fajok szerint elkülönítetten használnak. Megtiltják a fajok keveredését. Ugyancsak az ő számukra különleges lakó-övezeteket, bantusztánokat szerveznek, mely területek teljes autonómiát kapnak. A feketék a fehérek számára kijelölt városrészekre passbookkal, azaz útlevéllel léphettek be, amely tartalmazta a lakhatási engedélyüket, a munkáltató igazolását, hogy az illető jogosan tartózkodik a fehérek városrészében. Mindez csak nappalra vonatkozott, éjszakára kötelesek voltak visszatérni a nekik kijelölt lakókörzetekbe. Tetszik, nem tetszik, biztonság és rend uralkodott abban az időben Dél-Afrikában.

A Dél-Afrikai Nemzeti Párt ideológusai szerint: "a faji elkülönítésre azért van szükség, mert a területen lakó fehérek és feketék eltérő civilizációs fejlettségi szinten állnak. Kultúrájuk összeegyeztethetetlensége miatt nem lehetséges a köztük való békés együttműködés biztosítása, csak felesleges konfliktusokat, vért és a fejlődés ellehetetlenülését hozná magával. Abban az esetben pedig, ha két vagy több csoport fejlődése és békés együttélése objektív tények okán nem biztosítható, épphogy a humánum parancsolja a beavatkozást mindkét csoport tagjainak védelme érdekében."

Az 1950-es évek végén egy népszavazás elhatározza a Brit Nemzetközösségből való kiválást, és a köztársasági államformát, melynek eredményeképp 1961. január 31-én kikiáltják a független Dél-Afrikai Köztársaságot.

A fent vázolt politikai történéseket egy folyamatos gazdasági expanzió kísérte, melynek hajtóerői a kedvező nyersanyaghelyzet, az olcsó munkaerő és a magas fokú búr-angol szakértelem voltak. Az ország a 2. világháború után előbb csak regionális, majd kontinentális hatalom lett, végül az 1970-es évek végétől gazdasági világhatalommá vált.

Faji politikája következtében azonban a rezsimet egyre hevesebb liberális-kommunista támadások érte, melynek következtében az országot egyre több nemzetközi szervezetből zárták ki, sőt, számos területen embargó alá is került. Az embargó nem hátráltatta túlzottan az ország gazdaságát, mivel majdnem teljesen önellátó volt. Minden gátló törekvés ellenére Dél-Afrika messze a legfejlettebb és a leggazdagabb állam lett Afrikában, itt termelték meg a földrész GDP-jének 75%-át. A rendszerváltozás után a gazdasági teljesítmény jelentősen visszaesett, ám az előtte elért jelentős eredmények következtében egy ideig még „lendületből” menni fog.

A helyi fekete populáció minden elkülönítés ellenére, az Egyesült Államok fekete lakossága mellett, itt élt a világon a legmagasabb életminőségen, életszínvonalon.

1979-től 10 éven át kormányozta az országot az utolsó konzervatív miniszterelnök Pieter Botha, majd 1989-ben került az ország élére a Nemzeti Párt liberális szárnyának vezetője Willem de Klerk, akinek kormányzása idején sorsdöntő változások kezdődtek az ország életében.

Feloldották különböző politikai szervezetek (köztük az ANC és a kommunisták) betiltásáról szóló jogszabályokat, és szabadon engedték vezetőiket (köztük Nelson Mandelát). Az apartheid utolsó évtizedében atomhatalommá vált országban az 1980 és 1989 között előállított hét atombombát 1990 folyamán megsemmisítették, és a gyártóberendezéseket polgári célokra alakították át.

Eltörölték az apartheid alapját képező jogszabályokat, megváltoztatták az alkotmányt, kiterjesztették a választójogot mindenkire, végül választásokat írtak ki 1994 áprilisára, melyet 63%-os többséggel az ANC nyert meg, és ezzel a hatalom a feketék kezébe került. Az elnök Nelson Mandela lett, aki de Klerkkel megosztva béke Nobel-díjat kapott. A fehérek többsége azonban de Klerket afféle ottani Károlyi Mihálynak tartja, aki tevékenységével szélesre tárta a kaput a fekete hatalomátvétel előtt.

Az élet a rendszerváltás következtében jelentősen megváltozott az országban. A közigazgatási, végrehajtói, erőszakszervezeti kulcspozíciók a feketék kezébe kerültek, aminek következtében a korrupció döbbenetes mértékben megnőtt. A gazdasági kulcspozíciók ekkor még a fehérek kezében maradtak, amivel el tudták kerülni az azonnali katasztrófát, de helyzetük folyamatos romlása azóta is tart, és a gazdaság egyre kisebb szegmenseibe vonulnak vissza folyamatos defenzívájuk során.

A 2000-es évek elejére megjelent egy sohasem volt, lecsúszott, nyomorgó, kiszolgáltatott fehér réteg a társadalom peremén.

Ezzel egyidejűleg létrejött a szintén sosem volt fekete felső tízezer, a fekete újgazdagok, a "Black Diamonds" rétege, amely két kézzel szórva a pénzt, habzsolja az édes életet. Ez a csoport hasznos tevékenységet nemigen fejt ki, ellenben kihívó életmódjával feszültséget kelt, és jelentősen megterheli a társadalmi büdzsét az alsóbb rétegek rovására.

Egy dolgot feltétlenül előre kell bocsátani, a rendszerváltással a dél-afrikai statisztikák, és gyakorlatilag minden közérdekű adat teljesen megbízhatatlanná vált. Egyes adatokat kozmetikáznak, más adatokat pedig láthatóan hasracsapásszerűen adnak meg. Senki sem veheti komolyan az állandó 3-5%-os gazdasági növekedésről szóló híradásokat, amikor jól látható, durva visszaesés tapasztalható az élet minden területén. Munkanélküliségre rendszeresen 20% alatti adatot adnak meg, de bármilyen közvélemény-kutatás 40% körüli értéket jelez. Hamisítottnak tűnik a HIV-fertőzöttek arányát jelző statisztika, valamint minden bűnözésről szóló statisztika. Pedig ez utóbbiak a legijesztőbbek, és a leginkább mutatják, hogy mennyire eldurvult a világ ebben az egykor nagyságrendekkel alacsonyabb kriminalisztikájú országban.

Az ENSZ hivatalos (Dél-Afrikától kapott) adatai szerint 15 ezer gyilkosság történik egy évben az országban. A kormány a saját sajtója felé viszont elismeri, hogy ez a szám valójában 31 ezer körül lehet. Ottani kriminalisztikai szakértők szerint az igazi adat 43-45 ezer között van.

Képzeljük csak el, békeidőben, egy kb. 48 millió lakosú országban, évente meggyilkolnak egy közepes városnyi embert! (Magyarországon az 1848-49-es szabadságharcban 26 ezer honvéd esett el.) És mindehhez hozzáadódik a több százezernyi nemi erőszak és a szintén több százezernyi rablótámadás. Dél-Afrika mindennapjait, a mostanra már minden képzeletet felülmúló erőszak egyszerűen élhetetlenné teszi.

Egy interneten forgó "vicc" szerint a legbiztosabb öngyilkosság, zsebből kilógó pénztárcával fehér emberként kisétálni az utcára Johannesburg egyik külvárosában. Aki ezt megteszi, annak 2 perc sincs vissza az életéből.

Itt elolvasható, hogy milyen biztonsági tanácsai vannak egy magyar utazási irodának Dél-Afrikára nézve.

 A fehérek elleni atrocitások száma, és brutalitása évről-évre nagyobb méreteket ölt. Hogy hány tíz-, vagy százezer fehér lett gyilkosság áldozata az utóbbi 18 évben, senki sem tudja. A városban élő tehetősebb fehérek még tudnak valamiképpen védekezni az agresszióval szemben, magas betonfalakkal és elektromos kerítésekkel védett erődökbe költözéssel, a szegényebbek pedig zárt közösségeket alakítanak ki, ahol megpróbálják a közösséghez tartozó utcák forgalmát ellenőrizni. Reggel és este szinte padlógázzal kell bejárni a zárt udvarokba, mivel nagyon gyakori, hogy ilyenkor támadnak a lakosokra a bűnözők, és sokszor felszólítás nélkül tüzelnek.

A vidéken élő afrikaaner farmerek azonban meglehetősen védtelenek egy-egy komolyabb támadással szemben. Napjainkra már szinte minden farmot erődítménnyé alakítottak át és az ott lakók mindegyike, még a kötögető nagymamák is, önvédelmi ismereteket sajátítanak el és megtanulják a fegyverek használatát. Nagyobb támadó bandák ellen persze sajnos ez is kevés.

Az ország fehérbőrű polgárai egy rejtett, mindennapos, hadüzenet nélküli háborúban élnek.

A dél-afrikai fehér populáció elvándorlása már a rendszerváltás idején elkezdődött, napjainkra azonban már tömegessé vált. Egyre többen látják be, hogy itt maradni mindinkább az őrültséggel határos dolog, a politikai viszonyok megváltozása mostanában nem valószínű, tehát nincs mire várni. Az elvándorlás mértékéről, az elmenekültek és a maradók számáról semmiféle megbízható statisztika sincs. Van, aki azt állítja, hogy már csak pár százezer fehér maradt, van aki szerint csak ennyi ment el, van aki milliókra taksálja az elmenőket. Ebben az ügyben, a már idézett (Voorpost) szakértők azt valószínűsítik, hogy az egykor kb. 6,1 milliós fehér lakosság száma napjainkra 3,7-3,8 millióra zuhant, és az elvándorlás nagy ütemben folytatódik. Az elvándorlók legfontosabb célországai Ausztrália, Új Zéland és Kanada. Ezen országok tárt karokkal várják a világ legjobban képzett agrárszakemberei közé számító búrokat, de más, akár műszaki, egészségügyi, vagy egyéb szolgáltató szakmák képviselőit is.

Az elvándorlás mértékével egyenes arányban, egyre nagyobb zavarok keletkeznek a dél-afrikai ellátásban, szolgáltatásokban és a hadseregben is. Komoly orvoshiánnyal küzd az egészségügy, szakemberek hiányában áll a haditengerészet több ágazata és a teljes légierő is. Egyre nagyobb bajban van a mérnökök számának visszaesése miatt a bányászat és több ásványi anyag kitermelése. A sok farmer elüldözése miatt az egykor hatalmas exportra képes mezőgazdaság ma már importra szorul, a földet a földfoglaló feketék nem tudják hatékonyan megművelni.

Az országba irányuló illegális bevándorlás szintén komoly problémák forrása, hiszen melegágya a bűnözésnek. Főleg a környező országokból, Botswanából, Mozambikból, Malawiból és Zimbabwéból tömegesen érkeznek a bevándorlók, akiknek többségét hiába toloncolják vissza, az éhhalál elől a johannesburgi utcákra és dél-afrikai farmokra menekülnek, ahol bármi áron megszerzik maguknak a napi betevőt. Az újonnan érkezett feketéket rendkívül ellenségesen fogadják a már ott élő, megélhetésüket féltő polgárok, súlyos atrocitásokra, sőt nemegyszer valóságos ütközetekre kerül sor közöttük, halottak és sebesültek tucatjaival.

A fekete kormányzati és rendőri szervek szinte teljes egészében szemet hunynak a problémák felett. Az igen alacsony bűnelkövetői felderítési arányt sokszor semmilyen büntetőeljárás nem követi, vagy ha igen, akkor csak névleges büntetésekkel. A rendőrség bizonyos körzetekbe be sem teszi a lábát, akármi is történjék ott. A farmergyilkosságok legtöbbjénél is mindössze a sajnálkozásukat fejezik ki, és a hátráltató körülményekre hivatkoznak. Egyre egyértelműbbé válik a fehérek irtása mögött megbúvó hallgatólagos kormányzati cinkosság.

A rendszerváltást követő években, Mandela elnöksége idején még vigyáztak a látszatra és a megbékítés szándékával léptek fel. (Bár Mandela is lebukott egyszer egy fekete ünnepségen, amikor lesipuskás videósok felvették, mikor a többiekkel együtt elénekelte az "Öld a farmert, öld a búrt" című kedves kis dalocskájukat, a videón 1:36-tól)

 Az őt követő Mbeki idején, és főleg mostanában viszont már sokszor a látszatra sem ügyelnek.

Az alábbi videón Jacob Zuma a Dél-Afrikai Köztársaság hivatalban levő elnöke, aki egy személyben a kormánypárt elnöke is, egy, a búrok kiirtására buzdító dalocskát énekel a kormánypárt tagjaival közösen egy ANC-ünnepségen 2012 januárjában.

Henk van de Graaf, a Voorpost dél-afrikai vezetője európai látogatásán a következőket mondta:

"Búrnak, azaz afrikai-holland afrikaaner farmernek lenni Dél-Afrikában a világ egyik legveszélyesebb foglalkozása. A gyilkosságok éjjel-nappal folynak oly módon, hogy tucatnyi vagy több száz ANC-s fekete illetve szimpatizáns macsetákkal, tűzfegyverekkel felszerelkezve megrohamozza a búr családok házait, amelyben nemzedékek, néha több száz éve élnek. Ezen valódi paramilitáris csoportok ellen azonban az egyik ismert jogvédő szervezet sem követel fellépést. Ezek a farmerek, akik egyébként szeretik e csodálatos vidéket, már négyszáz éve itt élnek, régebben, mint Dél-Afrika ma ott élő népei. Ezért akarják eltörölni az ANC terroristái ezeket a farmokat a földről, megmásítani a dél-afrikai történelmet és elűzni az összes maradék fehér telepest: hogy a világ elhiggye, ők nem Egyenlítői–Afrikából érkezett kései bevándorlók, hanem őslakosai az országnak, ahol azért boldogtalanok, mert a fehérek elvették a fekete országnak a gazdagságát. A feketék nyomorúsága valójában csak nagyobb lett, mióta az ANC kommunista hatalomátvétele megtörtént, a feketék pedig nem lettek azóta sem gazdagabbak, sem boldogabbak. A farmerek meggyilkolása, a farmok elrablása csak a gazdaságok pusztulásához és az ország elsivatagosodásához vezetett, megmutatva, mihez kezdenek a gazdasági hatalommal a feketék"

Az utóbbi pár évben egy tündöklő csillag tűnt fel az ANC politikai horizontján, Zuma elnök fanatikus támogatója (később ellenzője) a párt ifjúsági szervezetének vezére, Julius Malema.

Ez a politikai zseninek kikiáltott ifjú reménység hatalmas tömegek támogatását tudhatta maga mögött. Nagy feltűnést keltő nyilatkozatokat tett a nemzetközi sajtónak, botrányokat keltett, kijelentette, hogy az országban élő fehérek mind bűnözők, ő is számtalanszor elénekelte a fehérek kiirtására buzdító slágereket, és mindezért természetesen a haja szála sem görbült.

Ezután viszont tett egy korántsem zseniális politikai nyilatkozatot, melyben követelte a nemesfém és gyémántbányák államosítását. A szóban forgó bányák, Dél-Afrika legértékesebb kincsei, már a 2. búr háború után részben cionista kézbe kerültek, és hogy, hogy nem, az 1994-es rendszerváltás után vált teljes körűvé tulajdonlásuk. Ez a bohókás ifjú ebbe a darázsfészekbe tette bele fekete tenyerét. Mondanom sem kell, hogy az ilyen dolgokat senki sem úszhatja meg szárazon, az ifjú zseni ellen - természetesen más ürüggyel - már fegyelmi eljárást indítottak, és ki is fogják zárni az ANC-ből, nem ő lesz Dél-Afrika következő elnöke. Ugye, még a zsenik is tudnak csacskaságokat csinálni...

Visszatérve a közbiztonság helyzetére, a pletykák szerint a nagyvárosokban 30-50 dollárért lehet felfogadni bérgyilkost "egyszeri munkára", míg a "nagyobb projektekhez" (például fehér farmok megtámadásához) szükséges "alakulat" (banda) díja 300-400 dollár körül mozog. A fegyvereket ők hozzák magukkal, a lőszer költsége is a felfogadottakat terheli. Ahogy mondani szokás: nem túl drága az emberélet arrafelé.

A mai Dél-Afrikában annak esélye, hogy egy gyermek megtanul írni-olvasni, már csekélyebb, mint azé, hogy megerőszakolják 18 éves kora előtt. A HIV-fertőzöttek száma az egykori 25%-ról 30% fölé kúszott, és riasztó méretekben jelentkezett az új népbetegség, a TBC, ami állítólag kiválóan megfér a HIV-vel. A populáció egy jelentős része mindkettőt hordozza.

Egyre elterjedtebbekké válnak a fekete lakosság körében az olyan - állítólag erősen toxikus - csodaszerek, melynek következtében a fekete bőr sokkal világosabbá válik, és ki is simul. Vajon miért akarnak hasonlítani az általuk megvetett, pusztulásra ítélt fehér kisebbségre?

Sem hely, sem idő nincs részletesen leírni a "rendszerváltás" óta visszatért babonás borzalmakat, a sámánizmust, a gyermek- és nőcsonkításokat, a rituális gyermekgyilkosságokat és erőszakot, és számtalan más erőszakba torkolló babonás hiedelmet. A 21. századból a 19. és 20. kihagyásával irány a középkor. Ez folyik napjainkban ebben a rendkívül korszerű társadalomban.

Lassan mindenki előtt nyilvánvalóvá kell, hogy váljon, hová vezetnek ezek a folyamatok. Nagyjából oda, ahova az írás elején említett Rhodesia-Zimbabwe útja vezetett, a nemzeti tragédiához. Csak egy ilyen országot, egy ilyen hatalmas és fejlett gazdaságot egy kicsit tovább tart lerombolni. De sajnos a legjobb úton haladnak ebbe az irányba. Az ország már élelmiszer-importra szorul, a közműszolgáltatások már akadoznak, az infrastruktúra és a természeti környezet szétverése már javában folyik. De lehet, hogy a leírhatatlan mértékű bűnözés minden mást megelőzve, egymaga felbomlasztja ezt a társadalmat. Reméljük, nem így történik.

A fehérek faji alapon történő kiirtása pedig lankadatlanul folyik tovább.

Addig, amíg a neoliberális dominancia miatt még foglalkozni sem hajlandó a világ ezzel a kérdéssel, amíg létező problémának sem ismerik el a dolgot, addig esélye sincs a térségnek nemhogy megoldást, de még megnyugvást sem találnia.

Tulajdonképpen egy nép haláltusájának drámáját látjuk. Színesben, szélesvásznon. Egy népét, amely megszenvedett a földért amelyen él, illetve élt. Egy népét, amely egy önálló és magas szintű kultúrát hozott létre a világnak egy Európától távol eső szegletén.

Egy népét, amely minden kedvezőtlen körülménnyel, és minden természeti csapással szembe tudott szállni, minden nehézséget le tudott győzni. Egy dolgot nem bírt leküzdeni: saját fajtája hátbatámadását.

Szinte senki sem meri felemelni a szavát értük. Saját anyaországuk, Hollandia a neoliberális idiotizmus csapdájában vergődve elutasítja a segítségnyújtást, tagadva az üldöztetés tényét. Megtagadva a legapróbb segítséget is saját egykori fiaitól és leányaitól!

Végtelenül szomorú látni, hogy a nemzeti összetartozás kötelékét széttépheti, sárba tiporhatja a politikai korrektség szégyenletes gyávasága.

Hiszen az anyaország maga is nagyon jó úton jár ahhoz, hogy néhány évtized múltán az akkorra már "fehér kisebbség" ott is drámai helyzetbe kerüljön. Kihez tudnak majd akkor fordulni?

És a dolognak ez, a tragikus tényeken túli, jövőbe mutató üzenete nekünk is, mindenkinek szól.

Falsa tempore ac spatio vanescunt. Da pacem Domine!

(A hamisságok idővel semmivé foszlanak. Adj nekik békét Uram!)