Az első rész itt olvasható.

A két párt agitátorai teherautókon járják a falvakat, és a kékcédulák felmutatásával mindenhol leszavaznak. A választást megelőzően több mint kétszázezer polgárt reakciósnak bélyegezve egyszerűen megfosztanak szavazati jogától. Történik mindez a győztes és „demokratikus” nagyhatalmak szeme láttára, akik ez ellen egyetlen szóval sem tiltakoztak. E sorozatos és válogatott disznóságok ellenére a kommunista párt csak 30 fővel tudta parlamenti képviselőinek számát növelni. Csupán 100 fő mandátumot kapott. A szociáldemokraták még vissza is léptek két fővel, pedig a kékcédulás aktivisták a kommunistákkal megállapodva jelentős mértékben növelték szavazatuk számát. A kisgazdapártot viszont sikerült szétverni.

A hírhedt kékcédula

 

Az 1945-ös 245 fő helyett csupán 67 fő képviselőjük maradt. A Demokrata Néppárt 60 fő, a Demokrata Párt 18 fő, a Függetlenségi Párt 49 fő képviselői helyet szerzett. Apróbb pártok további 11 képviselőn osztozhattak. Valódi jobboldal esetén a kommunista és szociáldemokrata 167 fővel szemben még így is többségben voltak. Csakhogy a vörös pártok emberei minden párt vezetőségébe beépültek, és már többségben voltak, így a kommunista és szociáldemokrata párt 1948. június 12-i formális egyesülésével a többi párt szétverésével és betiltásával bekövetkezett a „fordulat éve”. Az 1949. május 15-i újabb parlamenti választásokon már nem pártok, hanem az úgynevezett „Népfront” indul, amelyben valóságos pártként már csak a kommunistákból és szociáldemokratákból egyesült Magyar Dolgozók Pártja létezett. A többi pártot már csak néhány dupla pártkönyves kommunista képviselte. A lakosság apátiába esett, hisz másra nem is lehetett szavazni, a Népfront 96,27 %-os „győzelemmel” került ki a választásokból. A proletárdiktatúra megszerezte kétes hírű „legitimációját”. A magyar lakosságot belegyömöszölték a szabadkőműves zsidóság hálójába, amelyből a mai napig sem tudott kiszabadulni. 

Az Egyesülési Kongresszus nagygyűlése

 

Gyorsított eljárással folytatják a kommunista diktatúra intézményeinek „megtisztítását” és további kiépítését. Ez a folyamat jelentéktelen időkülönbséggel minden úgynevezett „szocialista útra lépett” kelet-európai országban azonos forgatókönyv szerint bonyolódott le. Mindez önmagában is igazolja, hogy az érintett lakosság akaratáról itt szó sincs. A végtermék a szabadkőművesség terveinek zsidó kivitelezése során keletkezett, az Egyesült Államok egyetértésével és jóváhagyásával. Figyelemre méltó, hogy ez a terv a szabadkőműves Churchill 1941. áprilisi elszólásában már felismerhető. Vajon kell-e annál meggyőzőbb bizonyíték arra, hogy a Szovjetuniót még jóval a német preventív támadás előtt felbérelték Németország leverésére, amelynek fizetségéül odadobták a Sztálin által kialkudott kelet-európai népek 50 évi gyarmati kizsákmányolhatóságát? 

A májusi „választási győzelem” után Sztálin utasítást ad vazallus kormányzó pártjainak a párt „megtisztítására”, amelyet a párt legfelsőbb vezetésében kell megkezdeni. A tisztogatásnak bele kell illenie a jugoszlávellenes kampányba, sőt igazolnia kell Jugoszlávia kizárását a kommunista akolból. Rákosi ügyes húzása, hogy lehetséges vetélytársát áldozza fel a hidegháború oltárán. Rajk Lászlóra esik választása. Rajk László ugyan hithű kommunista, amíg Rákosi és szabadkőműves társai az egész második világháború ideje alatt biztonságban élték világukat a Szovjetunióban, addig Rajk itthon végezte a pártvezetés veszélyes munkáját, börtönbüntetéssel vegyítve. Rajk nagy hátránya, hogy nem volt moszkovita, nem is zsidó, bár feleséget közülük vett, de ez kevésnek bizonyult. Megjelenése sokkal kedvezőbb benyomást tesz, mint az elhízott Rákosi. Ebből könnyen kiszámítható, hogy egy pártbeli, még inkább országos krízis esetén komoly esélye lenne a párt élére verekednie magát. 

Rákosi utasítására a Magyar Dolgozók Pártja központi vezetősége 1949. június 16-án közleményben jelenti be a trockista kémcsoport leleplezését. Rajk Lászlót és Szőnyi Tibort mint idegen imperialista államok kémeit kizárja az MDP-ből. Nem sokat késlekedik a Rajk által életre hívott félelmetes Államvédelmi Hatóság sem. Június 19-én a Belügyminisztérium sajtóosztálya közli, hogy kémkedés miatt őrizetbe vette Rajk Lászlót, Szőnyi Tibort, Justus Pált és 17 társát. 1950-ben Rákosi likvidálja a hatalomból a kékcédulás segédcsapat, a Szociáldemokrata Párt vezetőit is. 

A Rajk-per érdekes színfoltja lesz a magyar „igazságszolgáltatásnak”. Az egész ország nyilvánossága előtt folyó bírósági per során a megszeppent párttagok és a tájékozatlan nagyközönség ámulva hallgatja rádióját, s alig hisz a fülének. Rajk László és társai bűnösnek vallják magukat, és szóról szóra bevallják – amiben egyébként senki sem hitt – az összes kémkedésre vonatkozó vádakat. Az érthetetlen jelenség mögött mindenki az ÁVH kínvallatását sejtette. Bár ezek a földre szállt ördögök valóban nem kímélték a kezükre adott „hazaárulókat”, ha Luciferük úgy kívánta, akár saját társukat is kezelésbe vették. Szűcs Ernő ÁVH-s ezredest – aki talán egyedül volt nem zsidó az ÁVH vezetésében –, amikor kegyvesztett lett, korábbi beosztottjai egyszerűen agyonverték. Csak kevés beavatatlan ismerte fel e hihetetlen jelenség valódi okát. Sokan pszichikai, esetleg kémiai manipulációra gyanakodtak. Bizonyára volt ilyen is, de a hithű kommunisták esetében erre nem volt szükség. 

A vádlottak furcsa magatartásának megértéséhez vissza kell nyúlnunk a bolsevizmus bölcsőjéhez, a két háború közötti szovjet rémuralomhoz, amelyben Sztálin több kommunistát ölt meg, mint a világ kommunistaüldöző kormányai együttvéve. A világtörténelem egyetlen uralkodója sem végeztetett ki annyi alattvalóját, mint Sztálin, Roosevelt és Churchill hű és érdemes szövetségese. 1938 végére már 40 politikai bizottsági tag, illetve póttag, 18 volt népbiztos, 50 helyettes népbiztos, 16 nagykövet, az egyes szovjet tagköztársaság elnökeinek és népbiztosainak többsége szagolhatta alulról az ibolyát. Sztálin nem kímélte a más országokból odamenekült kommunista vezéreket sem. Kun Béla kivégzése sem a fasiszta magyar bíróságok ítélete alapján történt, hanem Sztálin egyenes parancsára. Még Davies, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete, később a Lenin-rend tulajdonosa is, aki pedig Sztálin- és szovjetellenességgel igazán nem vádolható, értetlenül áll a példátlan vérengzés láttán. Egy fogadás alkalmával kifejti Litvinov szovjet külügyminiszter előtt, hogy ezek a „tisztogatások” visszatetszést keltettek Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. A magas rangú szovjet vádlottak egytől egyig egymást túlszárnyalva vallották be a rájuk osztott vádakat. Davies megjegyzi, a diplomáciai testület tagjainak többsége nem hitt a vádakban. 

A meggyőzőnek tűnő kirakatperek magukon viselték a bolsevista hatalom létrejöttének jegyeit. Az új rendszer születése a New York-i zsidó szabadkőművesség bonyolult műve. Ennél fogva működési mechanizmusa is követi a szabadkőműves ösztönöket. Aki csak felületesen is olvasta el bármely rítusú szabadkőműves páholy szertartáskönyvét, az a végén borzongva teszi le. Miután elismételtetik a leendő páholytaggal az összes fogadalmat, a titkár előolvassa a szabadkőművesek ősi esküjét, amelyet a megjelent összes szabadkőműves állva köteles ismételten végighallgatni. Az ősi eskü befejező részét a kirakatperek megértéséhez és helyes értelmezéséhez szó szerint idézzük: „...Ha ezek közül [a tíz pontos fogadalom] csak egynek is ellene cselekednék, vágják el a gégémet, tépjék ki a nyelvemet, döfjék át szívemet, s hasamat felmetszvén, szaggassák ki beleimet; megcsonkított testemet dobják a tenger fövenyére, ahol huszonnégy óra alatt kétszer söpörjön végig rajta a dagály meg az apály, testem vérző tetemeit pedig égessék meg és bocsássák szélnek hamvaimat, hogy még emlékem se maradjon nemcsak a szabadkőművesek és más becsületes emberek közt, de általában a Föld színén se! – Isten engem úgy segéljen!”

A szöveg önmagáért beszél. Megtalálható abban az izraeli őshaza tengermelléki területére való utalás csakúgy, mint a zsidó szadizmus és az eltorzult ösztönök verbális megjelenése. Nem kell különösebben bizonygatnunk, hogy a szovjet uralom létrehozói és későbbi vezetői nagy többségükben zsidó, teljes létszámukban pedig szabadkőművesek voltak. E fontos kritérium alapfeltétele nemcsak a legfelső, de még a második vonal hierarchiájába való kerülésnek is. A láthatatlan világhatalom által megtervezett és irányított második világháború befejezése óta ez már nemcsak a Szovjetunióra és utódállamaira jellemző, hanem Amerikára és egész Európára is. Kivétel esetleg Spanyolország és az északi államok lehetnek. Ha valami véletlen folytán olyan politikus kerülne a hatalom közelébe, amely nem tagja e veszélyes szervezetnek, akkor két lehetőség közül választhat: vagy elfogadja a páholyba való meghívást, vagy a zsidóság által uralt sajtó összehangolt hecckampányával oly mértékben lejáratja, hogy a hatalmi pozícióba való megválasztása szinte kizárható. Ha mindezek ellenére mégis odajut, az ellene hangolt sajtóhadjárat és a szabadkőműves bankárok pénzügyi hatalma lehetetlenné teszi eredményes működését, s így előbb-utóbb megbukik. Elég a háború utáni európai országok történelmére akár felületesen is visszatekinteni, máris meggyőződhetünk a fentiek valóságáról. Kitűnő bizonyítékát adja ennek az osztrák szabadság párt kormányra kerülésével kapcsolatos Ausztria elleni nemzetközi hecckampány, amelyben megtalálható a nemzetközi zsidóság minden kirekesztő hisztériája. Amit rákényszerített minden európai, sőt számos Európán kívüli szabadkőműves kormányra is.

Jörg Haider gépkocsija

 

Ázsia a legkevésbé fertőzött a szabadkőműves befolyástól. A felkelő Nap országa, Japán ennek köszönheti technikai és gazdasági fejlettségét. A zsidó bankvilág már a század elején kísérletet tett a Japán feletti pénzügyi hatalom megszerzésére. Az 1905-ös japán–orosz háborúhoz jelentős pénzt kínáltak. Csakhogy az ügyes japánok nem hagyták csőbe húzni magukat. A Schiff-fel való ügyleteiket kizárólag üzleti területre korlátozták. A második világháborúval porig alázták ugyan, de a szívós népet nem tudták megsemmisíteni, pedig erre még a németeknél is jobban törekedtek. A rájuk kényszerített atomholokauszt sem tudta megtörni a génjeibe kódolt vitalitását. Az atomtámadás holokauszt volt a szó teljes és igazi értelmében. Az auschwitzi zsidókat tizedelő tífuszjárvány ehhez képest csupán ártatlan teadélutánnak mondható. A Hirosimára ledobott atombomba egyetlen perc alatt 71 000 japánt ölt meg. A nagaszaki bomba pedig 40 000 főt égetett el élve. Ha ezt összehasonlítjuk a német munkatáborokban három év alatt tífuszjárványban meghalt 300 000 zsidóval, akkor érzékelhetjük csak igazán a Bocchoris király által kiválasztott nép szadizmusának teljes vertikumát. E holokauszt eszközét, az atombombát zsidók alkották. Az amerikai zsidó kormány pedig zsidó tanácsadó véleménye alapján vetette be a japán nép ellen.

Még ezt is felülmúlta a drezdai holokauszt, amelyről 50 évig még beszélni sem volt szabad. Ennek bűne pedig mindennél nagyobb, hiszen a háború kimenetele már nem lehetett kétséges. 1945. február 3-án este 10 óra, majd közvetlenül éjfél után 529 angol nehézbombázó, 14-én délben pedig amerikai légierődök hajtották végre a második világháború legkegyetlenebb bombázását Drezda ellen. 14 órán belül alig egy óra leforgása alatt mintegy 300 000 élő ember égett halálra. A tűzvihar középpontjában több mint ezer Celsius-fok rekonstruálható. E minden idők legkegyetlenebb holokausztjaiért még nem fizettek kártérítést, de még bocsánatot sem kért senki. Csak a vélhetően szabadkőműves Willy Brandtot kényszerítették „testvérei” a német nép nevében való megalázkodásra. 

A német krematóriumok a tífuszjárványban meghalt zsidó munkaszolgálatosokat a járvány megfékezése céljából hamvasztották. A Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák vagy a drezdai bombák élő embereket égettek halálra. A kétféle „hamvasztás” semmiféle összehasonlítással sem hozható azonos nevezőre. 

Az amerikai bankoknak ma már csak az amerikai gazdaságba beépült japán bankok jelentenek méltó versenytársat. 

Úgy tűnik, Kína is kívül esik a szabadkőműves hatalom territóriumán. Pedig jelenlegi társadalmi rendszerét a második világháború utáni zűrzavarban sikerült saját tervük szerint átalakítani. Mao Ce-tung nagy valószínűség szerint szabadkőműves lehetett, mégis meg tudta őrizni hazája szuverenitását. Mivel a kínai vezetés nem adott lehetőséget a zsidó szabadkőművességnek, hogy beépüljön a hatalmas birodalom irányító szervezeteibe, a Mao utáni átmenet során nem tudták „elprivatizálni” a kínai állam vagyonát. Kína példája bebizonyította a világnak, hogy a szocialistának nevezett államkapitalista gazdasági képződmény is működtethető eredményesen, ha azt nem zsidók, hanem kínaiak vezetik. Definiálható tehát: a világ bármely szorgalmas népe, amely képes elhárítani magától a zsidóság „segítő” közreműködését, bármilyen társadalmi-gazdasági rendszerben maradandó értéket teremthet.

Az arab világ helyzete sajnos különbözik Ázsiától. A csaknem egyedüli értékesíthető nyersolaj-kitermelése olyan fejlett és drága technikát igényel, amelyet saját erőből a háború befejezése után megoldani nem tudott. Lehetőségeiket a tőke és a világ ipari fejlődése determinálja, nemkülönben gyarmati helyzete. 

A szabadkőműves eskü nemcsak a szovjet vakolókat kötelezi, hanem magyar „testvérszervezetüket” is. Ne tévesszen meg senkit Rákosiék kétarcú politikája a szabadkőművesség betiltásával kapcsolatban. Ezzel a módszerrel könnyűszerrel megszabadulhatott azoktól a háború előtt szabadkőműves páholyokba karriervágyból belépett arisztokratáktól és nem zsidó tagoktól, akik az új kurzus kiszolgálására esetleg kockázatot jelentettek volna. Bár nagy valószínűséggel ebben Rákosi tévedett. Ezek a magyarságtudatukat már évszázadokkal korábban elfelejtett arisztokrata és főrendi hasznos gojok, akik gyakori pénzzavaraik miatt már az utóbbi másfél évszázadban amúgy is a zsidók zsebéből éltek, erre minden gátlás nélkül készek lettek volna. Mint ahogy minden zokszó nélkül kiszolgálták a 300 éves Habsburg uralmat is. Szinte kivétel nélkül Bécsben éltek, ott voltak palotáik, házaik. Többségük már beszélni sem tudott magyarul. Csak a jövedelmüket tápláló ősi birtokaik – ami a néhány évszázados pazarlásukból még megmaradt – voltak Magyarországon. Szerencsétlen jobbágyaik könyörtelen kizsákmányolásából. Ennek az 1860-as éveket követően egyre szűkülő lehetősége után a zsidók korrupciójából nyert pénzt külföldön nagyvonalúan elszórakozták. Szinte alig volt olyan arisztokrata főrangú nagy, még valamilyen birtokkal rendelkező nemesi család, amelynek legalább egy tagja nem a katonai pályát választotta, de nem azért, mert ősei hazáját kívánta védeni. Nem igyekezett tudását fejleszteni, és előmenetelre sem vágyott. Megelégedett a huszárkapitányi színvonallal, ahol tetszetős egyenruhájában kártyázta és dorbézolta el ősei maradék vagyonát.

Rákosi a szabadkőműves páholyokat betiltotta ugyan, de a Moszkvából hazaszédelgett zsidóság élén, az általuk uralt Magyar Dolgozók Pártja (MDP) működését szabadkőműves alapokra helyezte. Már a Szociáldemokrata Párttal való egyesülés előtt – úgy tűnik, volt valami titkos jogcíme rá – kötelezte az SZDP vezetőit, hogy a nemzeti tudattal akár csak kicsit is rendelkező tagjait „jobboldalinak” bélyegezve, zárja ki pártjukból. A párt hierarchiája is teljes mértékben megegyezett a páholyokéval. Az alsóbb pártszervek a sablonos szocialista retorika kivételével nem tudtak a felsőbb pártszervek titkos munkájáról. Csak a tájékozottabbak tudták a valóság egy részét a leküldött határozatokból kiolvasni. Ha pedig ezek nem tudták a róluk feltételezett együgyűséget hihető módon megjátszani, hanem jelét adták „jól értesültségüknek”, nem kellett sokat várniuk, hogy megtudják: az imperialisták szolgálatába szegődtek, miáltal lakásukat az ÁVH börtöneivel cserélték fel. Az 1948 utáni nyolc évben 1956-ig a szabadkőműves legfelsőbb zsidó pártirányítás kivételével a magas kvalifikáltság, az értelem kimondottan hátránnyal járt. Ennek egyenes következménye, hogy a tudatlanság, a gyenge szellemi képzettség párosulva a vak engedelmességgel – ha csak valaki esetében gyanút nem fogtak – jelentős előnyére vált gazdájának. Így történt, hogy komoly munkakörökbe – ahová már zsidó nem jutott – kerülhettek egyszerű munkások, cipész- és szabósegédek. Természetesen kiválasztásukat több „káderezés” előzte meg. Ilyenek még a moszkoviták között is jócskán akadtak. Például Péter Gábor altábornagy, az ÁVH nagyhatalmú főnöke nadrágszabó volt. A zsidó, ritkább esetben nem zsidó hatalmasságok mögött mindenütt ott álltak a szovjet tanácsadók.

A vádlottak nem létező bűnösségének elképesztő beismerése megzavarta a közömbös magyar polgárt. Ez a szabadkőműves módszer a legszélesebb dimenziókban a Rajk-per során kitapintható közelségbe került. Mindszenty hercegprímás vagy a későbbi Standard elleni vádlottak koholt vádjainak tárgyalása során ezek még csak nyomokban figyelhetők meg, ahol az ilyen típusú vallomásokért valóban a pszichikai és kémiai manipulációt kell keresnünk. Az eredendően kommunistaellenes magyar lakosság titokban örült Rajk László tragédiájának. Baráti beszélgetések során nem kis iróniával mondogatták: hadd irtsák egymást a kommunisták, legalább előbb elfogynak. A párt tagjai azonban minden szinten aggódni kezdtek. Nem értették, hogyan fordulhatott ez elő. A Rajknak és társainak tulajdonított vádakat, azok beismerése ellenére, nem hitték el. Álmatlan éjszakáikon kínos víziók gyötörték őket. Nem tudtak szabadulni a gondolattól, ha ez Rajkkal megtörténhetett, akkor velük még inkább megtörténhet. Kétségtelen, hogy Sztálin és Rákosi a Rajk-perrel a párttagság félelmét és engedelmességét nagymértékben növelte. Sikerült elérnie, hogy kisebb megszorítás esetén ezek a már – akár tudtukkal, vagy anélkül – szabadkőművessé gyúrt „testvérek”, új szóhasználattal elvtársak, akár szüleiket, feleségeiket vagy gyermekeiket is nemcsak elárulják, hanem ártatlanul az ÁVH kezére adják. A szegénységben élő, de erkölcseiben jellemes magyar polgár mélyebbre süllyedt, mint amit legrosszabb álmában átélhetett. Szó szerint a pokolban érezte magát, ahonnan, úgy tűnt, élete végéig sem szabadulhat. Nem kevesen választották lelkiismeretük súlya alatt az öngyilkosságot. Nem egyszer még hithűnek ismert kommunisták is. Közismert, hogy Zöld Sándor belügyminiszter 1951 tavaszán – amikor várható letartóztatásáról értesült – családjával együtt öngyilkos lett.

A nem zsidó magyar szabadkőművesek, bár felvételük alkalmával a szigorú fogadalmakat és az ősi esküt letették, bíztak abban, hogy ezek csak formaságok. Különösképpen igazságérzetük lázadt fel a valótlan vádak hallatán, gondolván, ők nem is szegték meg szabadkőműves fogadalmukat vagy esküjüket. Ennél fogva nem voltak hajlandók első szóra bevallani a koholt vádakat. Ezekhez tartozott Rajk László is. A sorozatos verések és az egyre durvuló kínzások sem bírták rá a hamis vallomásra. Alig hihető pedig, hogy zsidó felesége révén ne ismerte volna az ugyanehhez a „kaszthoz” tartozó párt- és minisztertársai eltorzult lelkialkatát. Mivel a Tito-ellenes nemzetközi figyelemelterelő hecckampány során Rákosi időzavarba került, kénytelen volt Kádár János útján figyelmeztetni szabadkőműves elkötelezettségére. Kádár tehát – Rákosi utasítására – a börtönben igyekezett kioktatni Rajk Lászlót, tegyen beismerő vallomást, mert a pártnak most erre van szüksége. Ezzel az „okos” magatartásával nagy szolgálatot tehet a pártnak, és az életét is megmentheti. Ha halálra is ítélik, azt nem hajtják végre, hanem titokban a szovjet párt valamely krími üdülőjébe viszik, ahol családjával együtt élete végéig békességben élhet. Rajk László gyorsan felmérte kétségbeejtő helyzetét. Könnyen megállapította, egyebet úgy sem tehet, szót fogadott. Majd csak kötéllel a nyakában értette meg, hogy szabadkőműves testvérei melyik „krími üdülőbe” utalták be. A kivégzését Rákosi utasítására végignéző Kádár arcába kiáltotta: „János, becsaptál!” 

Rajk és Kádár mint barátok 1948-ban

 

A Rajk-per után – szovjet mintára – iszonyú „tisztogatás” következett magában a pártban, de a társadalom teljes egészében is. A pártból nagy igyekezettel szűrték ki a „befurakodott ellenséget”. Ártatlan magyar polgárok tízezrei járták meg az ÁVH börtöneit, internáló táborait. Magyar vér árán megmentett zsidók légiója ütötte és kínozta a nemzet legjobbjait. Nemegyszer azokat, akik a munkaszolgálati kötelezettség elől még rejtegették is őket. A keresztény szellemben nevelkedett naiv magyar polgár csak most eszmélt rá: nem volt demagógia mindaz, amit Hitler a zsidókról mondott. Azok elvetemült kegyetlensége meghaladta minden képzeletét.

A hadifogságból hazatérő katonáinkat zsidók, de legalábbis zsidó vezetésű igazolóbizottságok szűrték meg. Szinte mindenkinek feddő módon feltették a banális kérdést, hogy miért vonult be, miért engedelmeskedett a behívóparancsnak. A már eleve megfélemlített emberek egyike sem mert visszakérdezni, hogy ő miért ment el az auschwitzi munkatáborba. Ez a „miért vonult be?” zsidó filozófia magában hordozza annak feltételezését, hogy a zsidóság önként vonult be a számára létesített munkatáborokba.

A magyarországi katolikus egyházat Mindszenty József bíboros bebörtönzésével a kommunista hatalom lefejezte. Rendeleti úton feloszlatják és betiltják a katolikus szervezeteket, majd államosítják az egyházi iskolákat, bevezetik a fakultatívnak nevezett vallásoktatást, amely egyet jelent a keresztény oktatás betiltásával. A nyugati hatalmak látszólag tiltakoznak ezen intézkedések ellen, sőt az ENSZ egyik szervezeténél a Hágai Nemzetközi Bíróságnál panaszt is tesznek a kelet-európai vallásüldözés ellen. Az egyházi vezetőknek azonban kínos meglepetésben lesz részük. A Hágai Nemzetközi Bíróság elveti a nyugati hatalmak panaszát mind Magyarország, mind pedig Bulgária és Románia ellen. Ez a nemzetközi határozat, amely mintha csak kommunista megrendelésre született volna, kellően megalapozta Rákosiék vallásellenes hadjáratát. Rövidesen bíróság elé állítják Grősz József kalocsai érseket, és megalakul a katolikus papok országos békebizottsága is. Ezek a békepapok a mai napig a keresztény egyházak ki nem tisztított szégyenfoltjai maradtak.

(Pannon Front 42., VIII. évfolyam, 6. szám, 2002. december 1.)

(Kuruc.info)