A november 29-én az ENSZ Közgyűlésében lezajlott szavazás eredményeképpen Palesztina végre megfigyelői tagállami jogállást nyert el a világszervezetben. Jelentős eredmény, de joggal merülhet fel a kérdés: miért nem született még meg a szuverén palesztin állam? Éppen 65 esztendővel ezelőtt, 1947. november 29-én az ENSZ Közgyűlése elfogadta 181. számú határozatát, amely az első világháború vége óta brit uralom alatt álló történelmi Palesztina felosztásáról rendelkezett. Palesztinát egy zsidó és egy arab részre osztották.
Jellemző módon a terület 55%-át a zsidó államnak juttatták, 42%-át pedig az arabok kapták. Jeruzsálem városa nemzetközi igazgatás alá került. A területi felosztás annál inkább igazságtalan volt, mivel akkoriban Palesztina lakóinak 67%-a arab, 33%-a pedig zsidó volt, akiknek jelentős része a második világháború befejezését követően érkezett az „ígéret földjére”. Mindez nem kevesebbet jelent, mint hogy a kétharmados többségben lévő palesztin lakosság a terület 42%-át, az egyharmados kisebbségben lévő zsidóság pedig Palesztina 55%-át kapta. Az a bizonyos kettős mérce tehát már akkoriban is súlyosan igazságtalan döntések megszületéséhez vezetett. De még kirívóbb az igazságtalanság, ha figyelembe veszünk még egy további tényt: nevezetesen azt, hogy a terület nagyobbik részét megkaparintó zsidók 1947-ben a történelmi Palesztina földterületének mindössze 7%-a felett rendelkeztek tulajdonjoggal. Vagyis az eljövendő Izraelben is szép számmal éltek arabok, akik egyelőre még a földek nagy részét birtokolták.
Józan ésszel azt gondolhatnánk, a zsidók boldogok voltak, és meg voltak elégedve Palesztina felosztásával, hiszen egyértelműen az ő javukra és az arabok kárára döntött az ENSZ Közgyűlése, amikor a felosztásról határozott. Csakhogy a szegény, üldözött, a holokauszt során kis híján „kiirtott” zsidók nem érték be ennyivel. Miután az ENSZ határozata megszületett, zsidó fegyveres csoportok jelentek meg a palesztinok lakta településeken, és hozzákezdtek a lakosság terrorizálásához. Számos helyszínen a zsidó paramilitáris egységek tömeggyilkosságokat követtek el annak érdekében, hogy a megfélemlített palesztinokat távozásra bírják. Amikor 1948. május 14-én kikiáltották Izrael államot, már több mint 200 palesztin város és falu lakói menekültek el. Az etnikai tisztogatás az úgynevezett Danet Terv keretében történt, melyet 1948. március 10-én véglegesítettek a későbbi izraeli miniszterelnöknek, Dávid Ben-Gurionnak, valamint a Hagana terrorszervezetnek a felügyelete alatt.
A szomszédos arab államok természetesen nem fogadták el az igazságtalan rendezési tervet, és döbbenten szemlélték az arab lakosság tömeges elűzését. Izrael kikiáltását követően pedig fegyveresen léptek fel a palesztin nép védelmében. Az USA támogatását élvező zsidó állam hadereje azonban eredményesen nyomult előre, úgyhogy 1949-ben, az első arab-izraeli háborút lezáró fegyverszünet megkötésekor Izrael a történelmi Palesztina területének immár a 78%-ára terjesztette ki befolyását.
1948 decemberében az ENSZ Közgyűlése elfogadta a 194. számú határozatát, melyben felszólította a zsidó államot, hogy tegye lehetővé a palesztin menekültek hazatérést az otthonaikba. „Azoknak a menekülteknek, akik vissza kívánnak térni, és békében szeretnének élni szomszédaikkal, a lehetséges legkorábbi időpontban biztosítani kell a hazatérés jogát. Azoknak, akik úgy határoznak, hogy nem térnek vissza, kárpótlást kell fizetni az elveszett illetve tönkretett tulajdonukért…”- szögezi le az elfogadott ENSZ-határozat. A menekültek hazatéréséről Izrael a mai napig hallani sem akar, kárpótlás pedig, mint tudjuk, kizárólag a zsidóknak jár, az állítólagos holokauszt során elszenvedett sérelmekért.
Pedig 1947-49 között 750-800 ezer palesztint – a történelmi Palesztina arab lakóinak közel kétharmadát - űzték el otthonaikból a zsidó terrorcsoportok. Céljuk a zsidóság etnikai túlsúlyának megteremtése volt az Izrael fennhatósága alá került területen, amely tehát immár a történelmi Palesztina földjének 78%-ára terjedt ki.
Csakhogy a zsidók még ezen a ponton sem voltak képesek megállni és békét kötni. 1967-ben ugyanis elfoglalták a palesztinok birtokában maradt 22%-nyi területet: Ciszjordániát, a Gázai övezetet és Kelet-Jeruzsálemet. Az elkövetkező évtizedek folyamán hozzávetőleg 500 ezer zsidó telepes érkezett a megszállt palesztin országrészbe. Pedig a nemzetközi jog egyértelműen tiltja, hogy a megszálló hatalom megváltoztassa az uralma alatt álló területeken az etnikai arányokat. Ezért az 1967-es háborúban elfoglalt palesztin földeken gombamódra szaporodó izraeli települések a nemzetközi jog értelmében illegálisnak tekintendők. Ciszjordánia és Kelet-Jeruzsálem természeti erőforrásainak jelentős részével (földdel, vízzel) is Izrael rendelkezik. (2005-ben a zsidók az erőteljes ellenállás miatt kivonultak ugyan a Gázai övezetből, azonban a terület határait, légterét, tengerpartját szoros ellenőrzés alatt tartják, 2007-től kezdődően pedig – szintén a nemzetközi joggal ellentétesen – blokád alá vették az övezetet, megfosztva annak 1,5 millió lakóját a legalapvetőbb közszükségleti cikkek, élelmiszerek és gyógyszerek jelentős részétől. Időnként pedig - „Izrael védelmére” hivatkozva - a legmodernebb fegyverek bevetésével vérengzést rendeznek a Gázai övezet lakói között.) Jelenleg Ciszjordánia és Kelet-Jeruzsálem területének 42%-a van a zsidó gyarmatosítók tulajdonában, ami annyit jelent, hogy egy független, életképes palesztin állam létrehozása immár a történelmi Palesztina 22%-án sem lenne lehetséges.
Ez a 22% jelentené egyébként a sokat emlegetett 1967-es határok között létrehozott Palesztinát. De hangsúlyozom: az eredeti, 1947-es felosztási terv – amely már szintén erőteljesen a zsidóknak kedvezett – még Palesztina 42%-át juttatta volna a palesztinoknak, úgy természetesen, hogy a létrejövő Izrael arab lakóinak elüldözésére senki sem adott felhatalmazást, miképpen arra sem, hogy Jeruzsálem teljes egészében a zsidók fennhatósága alá kerüljön.
És mindez még mindig nem elég a cionistáknak, mert gőzerővel zajlik a zsidó élettér kiterjesztése – vagyis az újabb és újabb illegális telepek építése Ciszjordániában és Kelet-Jeruzsálemben. Izrael annak ellenére várja el az elismerést a palesztinoktól, hogy a mai napig nem határozta meg pontosan a zsidó állam határait, a leszármazottakkal együtt immár több millió menekülttől tagadja meg a hazatérés jogát, és az ENSZ által a palesztinoknak juttatott országrészben tovább terjeszkedik. Nem állunk messze attól, hogy Izrael a történelmi Palesztina egészét birtokolja, holott 1947-ben az ENSZ az egykori brit mandátumterület 55%-át juttatta a zsidó állam fennhatósága alá. Csoda-e hát, ha a palesztinok nem hajlandók elismerni az agresszíven terjeszkedő és palesztinok millióit elnyomás alatt tartó cionista rezsimet?
1947 óta Izrael háborúk sokaságát kezdeményezte: több alkalommal megtámadta Egyiptomot, Libanont, területeket rabolt el Szíriától, bombázott szíriai, tunéziai, szudáni, iraki célpontokat, és évek óta háborúval fenyegeti az Iráni Iszlám Köztársaságot. Mindeközben folyamatosan terrorizálja és gyilkolja a palesztinokat, akiknek úgy a megszállt területeken, mint magában Izrael államban hátrányos faji megkülönböztetés az osztályrésze.
A gyarmatosító, apartheid, agresszív zsidó állam csakis azért folytathatja tovább döbbenetes ámokfutását, mert a cionista lobbi az USA és az Európai Unió kormányait a markában tartja. Az ENSZ Közgyűlésén a minap lezajlott szavazás eredménye azonban azt mutatja, hogy a világ országainak jelentős része pontosan látja a cionizmus valódi természetét.
Perge Ottó