Miután két demokratikus választáson is a legtöbb szavazatot kapta a német nemzetiszocialista mozgalom, annak vezére, Adolf Hitler 80 éve, 1933. január 30-án lett Németország birodalmi kancellárja. Berlin utcáin a nemzetiszocialista rohamosztagok, az SS és a nemzetiszocialistákkal szimpatizáló világháborús veteránok aznap éjszaka hatalmas fáklyás felvonulással ünnepelték a hatalomátvételt, amit ők a liberális demokrácia vereségeként és a nemzeti és szocialista gondolat győzelmeként értékeltek. Január 31-én hajnalban egy új nap kelt fel Európa felett.

A megélhetési elhatárolódók 80 év után is gyűlölik Hitler forradalmát és bármilyen európai nép közösségi gondolatát 

Miért rettegnek annyira ma is a demokraták a Hitler-forradalomtól? Mit próbálnak elhomályosítani hangoskodásukkal január 30-án az „antiszemitizmus és rasszizmus” elleni küzdelem fontosságát éjjel-nappal hangsúlyozó megélhetési elhatárolódók? Mit jelentett 1933. január 30-a a népnek, és mit jelentett a mai európai politikai elit szellemi elődeinek, a weimari köztársaság liberális-demokrata értelmiségének? Maga Hitler miért mondta azt később, hogy kormányváltásnak még nem volt olyan jelentős következménye, mint ennek a kormányváltásnak? A Hitler-forradalom a népközösség megteremtésének sikertörténete, amire minden egészséges szemléletű európai ember büszke lehet. Ez a forradalom értékes tanulság és figyelmeztetés a mai európai nemzeti mozgalmak számára, mégis méltatlanul keveset foglalkoznak vele a nemzetben és közösségben gondolkodó politikai erők, hírportálok.

A bukott weimari köztársaságban összegyűlt a liberális demokrácia minden mocska 

Hasonlóan a mai liberális demokráciákhoz, a harmincas évek weimari köztársasága is egy romlott, liberális-demokrata rendszer volt, „vezető” értelmisége jelentős részben ugyanúgy zsidókból állt vagy zsidó érdekeket szolgált, igazán visszataszító liberális és nemzetellenes gondolatokkal. A nemzeti, népi kultúrát és szellemet teljesen elnyomta az uralkodó kozmopilota-liberális szellemi-kulturális elit. Ezeket a már akkor is állandóan elhatárolódó, a „demokratikus értékeket és a kisebbségeket megvédő” liberális értelmiségieket sokkolta, hogy az addig őket kényelmesen eltartó, kizsákmányolt németek most egy megalkuvást nem tűrő, megvesztegethetetlen és kikezdhetetlen vezér mögé felsorakozva a hatalomért menetelnek. Ezt korábban el sem bírták volna képzelni! A népre rátelepedett idegenek és idegenszívűek nem értették, hogyan változhatott meg ennyire az addig engedelmesen hallgató német nép ilyen gyorsan. A nép nélkülözése iránt teljesen érzéketlen konzervatív jobboldaliak sem éreztek együtt az öntudatra ébredt néppel, ők ugyanis képtelenek voltak a népben mint egyetlen egész közösségben gondolkodni, nem éreztek együtt a nehéz években legkiszolgáltatottabb sokgyermekes, szegény munkás- és parasztcsaládokkal, nemzeti kispolgárokkal. Max Liebermann, a weimari köztársaság tipikus degenerált „érdemes művésze”, aki egy gazdag zsidó üzletember fiaként jó dolgában elfajzott liberális „modern festményeket” pancsolt össze, miközben a német nép éhezett, ezt mondta arról az estéről: „Az ablakom alatt vonultak el hosszú ideig a rendezett sorokban ünneplő nácik. Nem nagyon tudtam enni, mert folyton hányingerem volt.”

A Hitler-forradalom aztán egy év alatt kisöpörte a német életből az elfajzott liberális és zsidó megmondóembereket, akik szellemi béklyóban tartották a tisztességesen dolgozó német népet. Nem voltak többé baloldali és liberális újságok, nem tarthattak nemzetgyalázó színi előadásokat, bezárt az összes homokos szórakozóhely (a weimari köztársaságban is igen élénk volt az elfajzott "homokos élet"). Az elnyomott nép haragja természetes módon fordult a legkegyetlenebb népnyúzók, a kaftános vérszívók ellen, akik 1933. január 31. után többé nem érezhették magukat otthon az abban az országban, ahol addig zavartalanul élősködtek a sokat tűrő gazdanépen. A bolsevik szervezkedők üldözése elkezdődött, Németország hamar megszabadult mindenféle marxista uszítótól.

A dekadens pacifista-emberijogos firkászokat, a mai liberális bloggerek elődeit pedig egyszerűen összeverték a barnainges fiatalok. Nem céltalan erőszakoskodás volt ez, ahogy azt a mai bolsevik-liberális történészek hazudják, hanem az addig rabláncon tartott német nép jogos elégedetlenségének tettleges megnyilvánulása, egy ébredő és egységes nemzetté váló nép kemény ökölcsapása az addigi elnyomókra. Hogyne verték volna össze ezeket a dologtalan pojácákat, akik csak szívták a nép vérét és éjszakai bárokban dőzsöltek, miközben a német nép éhezett? Hogyne váltak volna a Hitler-forradalom után azonnal célponttá a liebermannok és a többi hasonló élősködő? A Hitler-forradalom azért volt igazi változás, mert egy teljesen más világot épített, teljesen más értékekkel annak a helyére, amelyiket megbuktatott. Egy olyan állam jött létre, ami valóban a népé volt, ami ezer szállal kapcsolódott a népközösség minden egyes tagjához, szemben a bukott köztársasággal, ahol egy szűk elit élősködött egy nélkülözések közt élő, megosztott népen. Ebben az új világban már nem volt szükség marxistákra és liberálisokra.

1933-ban Adolf Hitler tehát egy olyat ország vezetője lett, ahol az „elit” és a „nép” kölcsönösen gyűlölték egymást, de a nép is megosztott volt, a társadalmi és osztálykülönbségek igazi társadalomi törésvonalakká váltak. A német nép viszont végre megelégelte a kizsákmányolást, mind a szavazófülkében, mind az utcán forradalommal söpörte el a korrupt, rajta élősködő, zsidókból, szociáldemokratákból, liberálisokból és tehetetlen konzervatív-jobboldaliakból álló elitet.

Ha az értékes vért tartják szolgasorban, akkor csak idő kérdése az ébredés 

Hitler demokratikus úton és legálisan jutott hatalomra, de ő maga mindig ragaszkodott hozzá, hogy hatalomátvétele, bár nem puccs, de mégis forradalom volt. Miért helyes forradalomként említeni Hitler hatalomra jutását, és miért volt ez a német nép igazi szocialista forradalma?

Adolf Hitler többször kijelentette, hogy „a nemzetiszocializmus a lövészárkokban született”. Ő maga is kitüntetett világháborús veterán volt, aki az első vonalban harcolta végig a világháborút. Ha valaki, akkor ő tudta, hogy abban a négy évben a frontharcos német férfi mennyire átalakulhatott lelkileg. A katonák egy jelentős részében szertefoszlott a korábbi életfelfogás és egy egészséges gyanakvás lett rajtuk úrrá: talán nem voltunk-e eddig megvezetve? A lövészárkok népe minden nap megélte, hogy bajtársak halnak meg az egyik állam másikkal való konfliktusa miatt, így nekik már nem volt mindegy, hogy mi is az állam célja, mi végett adják a vérüket, miközben családjuk otthon nélkülöz. Ezek a férfiak megértették, hogy a korábbi értékek nem adtak választ a két legfontosabb problémára: a nemzeti és a szociális kérdésre. 

A versailles-i békerendszer igazságtalansága (amit mi, magyarok is megtapasztaltunk Trianonban) a német nép folyamatos kizsigerelése, megalázása, a csillagászati összegű háborús jóvátételek pedig a háborús vereség után olyan nyomorba taszították ezeket a frontharcosokat, hogy nem tudták nem keresni ennek az egész szerencsétlenségnek az okát. Németországban ugyanaz történt 1918-ban, mint Magyarországon, az ottani kunbélák és károlyik ugyanúgy elárulták a nemzetet és a hadiszállítások szabotálásával, a közvélemény „háborúellenes” lázításával még hátba is döfték a frontharcos német katonát. Németország is úgy vesztette el a háborút, hogy idegen katona nem lépett német földre. Látták ezt a frontot megjárt derék németek, és a húszas években egyre többen léptek be abba a nemzetiszocialista mozgalomba, amelyik két dolgot mindig minden fórumon követelt: a versailles-i béke eltörlését és az 1918-as árulók kiiktatását a nemzet életéből. 

A húszas és a harmincas években a munkanélküliség, a kilátástalanság, az éhezés olyan mértéket öltött Németországban, hogy teljesen világossá vált az embereknek: a korrupt politikai garnitúrától már nem lehet megújhodást remélni, helyettük új erőre, radikális változásra van szükség. Egy éhező országban csak a politikai vakoknak nem volt nyilvánvaló, hogy ennek a szükségszerű átalakulásnak a szociális kérdés lesz a központi kérdése. A német munkásság és parasztság olyan súlyos nélkülözések közt élt, hogy a szociális gondolat megkerülhetetlenné vált. A háborús vereség nyomorát súlyosbította a belülről is szétszakadt ország, ahol a különböző társadalmi csoportok között semmilyen megértés nem volt, az elszigetelődésből pedig a nemzet testén élősködő idegenek húzhattak még nagyobb hasznot.

A zsidó vezetésű marxista pártok és politikai csoportok népszerűsége növekedett, de ők élesen elutasították a nemzeti gondolatot, és egy szovjet típusú bolsevizmus felé tekintettek. A marxizmus németországi győzelme beláthatatlan következményekkel járt volna a teljes európai civilizációra nézve. Hitler felismerte a német emberek marxista megtévesztésének veszélyét, és vállalkozott az akkor lehetetlennek tűnőre: a nemzeti és a szociális gondolat összeegyeztetésére, a nemzeti és a szocialista tábor összebékítésére egyetlen mozgalmon belül, hogy e mozgalom győzelmével születhessen újjá egy minden eddiginél erősebb Németország. Ez nem volt kevesebb, mint egy teljesen új népközösség felépítésének programja, igazi forradalmi program, a kor legnagyobb kihívása egy mozgalom vezére számára. Hitler azt akarta, hogy a nemzethez tartozás közösségi érzése reményt, hitet és bizalmat adjon az addig szolgasorban tartott német népnek, ami így egységbe forrva dönthesse le a zsidók, valamint a hazaáruló és rest németek által fenntartott, torz liberális, weimari köztársaságot, egyúttal kiemelve a német népet a jó vérhez méltatlan szociális nyomorból. Hitler tehát az új, nemzeti és szociális népközösségben látta a jövő német életének egyetlen esélyét. Egy olyan Németországot képzelt el, ami Európa és a világ legerősebb állama. Ez az erős állam kivételes erejét azáltal nyeri, hogy a népközösséget alkotó minden egyes német család az állam szerves alkotója, érdekeiket az állam a néppel teljes egységet képező Führer vezetésével bármilyen ellenség bármilyen támadásával szemben megvédi.

Hitler víziója szerint a Führer feladata ellátása során két segítségre számíthat feltétlenül: a népközösségi állam törhetetlen gerincoszlopára, a vezetést ellátó pártra, amely a legjobb nemzetiszocialisták politikai közössége, illetve a nemzet legbátrabb férfiúiból álló honvédségre, a népközösségi állam erős karjára. Nagy látóként tisztán felismerte, hogy a németség nyomorúságos állapotából csak akkor válhat egy ilyen állami erőt létrehozni képes politikai közösséggé, ha egyetlen egységes néppé kovácsolódik, amelyik nem ismer társadalmi osztályokat és születési előjogokat. Ehhez egy olyan mozgalmat kellett építenie, amiben minden egyes néptárs a tőle elvárható legértékesebb munkát végezheti el, a bajtársak szeretete és bizalma által támogatva.

A fiatal mozgalom a népközösség megteremtése által vált a jövő letéteményesévé 

Hitler rátermettségének és éleslátásának köszönhetően eredményesen győzte meg a nép széles tömegeit a nemzetiszocialista gondolat helyességéről, programja megvalósíthatóságáról és arról, hogy az új népközösség eszméje az egyetlen esély a szellemi-kulturális elnyomásból és a szociális nyomorból való kilábalásra. Mivel egyre nőtt a fiatal mozgalom népszerűsége, ezért az ellenségek (a zsidó bolsevik csürhe által feltüzelt vörösök és a népnyúzó zsidó tőkések által korrumpált konzervatív-jobboldal) egyre gyakrabban és egyre erőszakosabban lépett fel a nemzetiszocialisták ellen. Megpróbálták erőszakkal megakadályozni a nyilvános pártrendezvényeket és megfélemlíteni a röplapok terjesztőit, a plakátragasztókat, elrettenteni a mozgalom anyagi támogatóit. Hitler kipróbált frontharcosként nem is adhatott más választ ilyen nyers erőszakra, mint az erőszakot: gyorsan megszerveződtek a nemzetiszocialista rohamosztagok. Hitler később a külpolitikájával kapcsolatban mondta az alábbiakat: "Nemzetiszocialista vagyok, ezért megszoktam, hogy minden támadónak azonnal visszavágok". Már a mozgalom kezdeti éveiben is ez a szemlélet jellemezte, mert úgy érezte, hogy ha meghátrálna az erőszakos támadásoktól, a számbeli fölényben lévő bolsevikok és reakciósok hamar vérszemet kaphatnak, és megakadályozhatják, hogy Németország újjászületésének üzenete eljusson a néphez. A bátor rohamosztagosok életük árán is készek voltak megvédeni a fiatal mozgalmat, a megalkuvás és a kitérés viszont a fiatal mozgalom gyors elnémítását, a gyűlések szétverését eredményezte volna. Hitler azt kérte barnaingeseitől, hogy soha ne hagyjanak viszonzatlanul egyetlen támadást sem, bármibe is kerül. Így a vörösök hamar tudhatták: aki egyszer kezet emel a nemzetiszocialistákra, az soha többé nem érezheti magát biztonságban. A bajtársak feltétlenül kiálltak egymás és a zászló mellett. 

A rohamosztagok jelentősége és minősége sajnos ma méltatlanul alábecsült azok körében is, akik egyébként szimpátiával tekintenek a nemzetiszocializmusra és a III. Birodalomra. Hitler mindig büszke volt a rohamosztagaira, és hangsúlyozta, hogy a barna oszlopokban született meg először az új népközösség, hiszen itt semmilyen osztálykülönbségnek nem lehetett jelentősége, a munkás és az állami tisztviselő, a paraszt és az értelmiségi kéz a kézben menetelt már kezdetektől fogva a Hitler-zászló alatt, és ha szükséges volt, vállvetve ontotta vérét a mozgalomért, annak vezetőjéért és a népközösség jövőjéért. Az ellenség közös volt: a Németországot megbénító zsidó liberális demokraták és zsidó marxisták, illetve ezeket tudatosan kiszolgáló hazaárulók. 

A sikertelen 1923-as puccskísérlet, bár átmenetileg visszavetette a mozgalmat, de végül csak még erősebbé tette, hiszen a fiatal mozgalomnak voltak már mártírjai is. A húszas évek második felétől minden helyi nemzetiszocialista rohamosztag zászlóját úgy fogadta be a Führer a mozgalomba, hogy hozzáérintette a „véráztatta zászlóhoz” (Blutfahne), amit az 1923-as müncheni karhatalmi lövésektől megsebesült bajtársak vére pecsételt meg. A nemzetiszocialista mozgalom soha nem feledte el 1923 mártírjait, és később a Hitler-forradalomra utalva ezzel a jelmondattal mutatták be a hatalomátvételért halálba menetelő bátor férfiakat: „és ők mégis győztek”. Hitler, aki sok kedves bajtársát veszítette el az első világháborúban, azt mondta, hogy háborús tapasztalatai ellenére is megrendítette, hogy ezek a fiatalemberek a jelenben meneteltek a halálba egy olyan jövőért, amiről tudták, hogy majd mások fogják felépíteni helyettük is. A hősi áldozatnak ezen a szintjén már tényleg semmilyen jelentőséggel nem bírtak az osztálykülönbségek, bármilyen személyes ellenérzést vagy irigységet feloldott az egy mozgalomhoz, egy népközösséghez való tartozás megnemesítő érzése.

Kiválóan szemlélteti Hitler népközösségről alkotott felfogását, hogy az 1933-as hatalomátvétel után minden 1923-as halottat egyformán hivatalos állami elismerésben részesített, ők attól függetlenül váltak a nemzetiszocialista népközösség mártírjaivá, hogy a barikád melyik oldalán harcoltak. Hiszen a népközösség csodájának köszönhetően azok közül, akik 1923-ban még lőttek a nemzetiszocialistákra, 1933-ban megvilágosodva már sokan maguk is Hitler követőivé váltak, 1941-ben pedig már biztosan együtt menetelt minden becsületes fegyverforgató férfi a világzsidóság és a bolsevizmus elleni nagy háborúba.

Személyesen Adolf Hitler szorgalmazta a mozgalmon belül, hogy a puccs során életét vesztő két német rendőr is a Blutfahne mártírja legyen, és ne vegyék el tőlük a népközösségbe tartozás lehetőségét csak azért, mert még a Hitler-forradalom előtt életüket veszítették. Ő mindig azt az álláspontot képviselte a párton belüli vitákban, hogy nem szabad megbélyegezni azokat a becsületes németeket, akik ugyanúgy szenvednek a weimari demokrata rémköztársaságban, csak korábban nem ismerték fel a nemzetiszocialista hívó szó nagyszerű igazságát, mert éppen ezzel bizonyíthatják be a kétkedőknek, hogy mi is a vér parancsának jelentősége. Hitler ugyanis a kezdetektől hitt benne, hogy amikor újra külső ellenség fenyegeti majd a népközösség és a civilizációnk létét, akkor a vér parancsának hívó szavára egy minden addiginál hatékonyabb nemzeti védelem jöhet majd létre, ennek ígéretét is a népközösségben látta.

A Blutfahne lett a nemzetiszocialista népközösség központi szimbóluma, és Hitlerre már az 1933-at megelőző években is minden nemzetiszocialista úgy tekintett, mint Németország jövőbeli megmentőjére, a Gondviselés által kijelölt nép- és államvezérre. Hitlernek ehhez nem kellett zavaros küllemet gyártania, továbbra is az egyszerű frontharcos maradt, aki egykor a háború kitörésének hírére ausztriai németként mindent eldobva sietett jelentkezni a német hadseregbe (és nem a monarchia véderejébe), nagynémet hazafias meggyőződésből. Semmilyen mesterkéltségre nem kényszerült, hiszen világos szavai és következetes tettei mind több német számára mutatták meg a harmincas éves elejére, hogy Hitler és az általa megálmodott nemzeti és szociális népközösség jelenti az egyetlen utat a német nép megmaradásához, a nyomor és a kilátástalanság felszámolásához, az élősködő zsidó pénzemberek és szövetségeseik, a marxista zsidó politikusok elűzéséhez. A nemzetiszocialisták szilárd nemzeti és szociális elkötelezettségének köszönhetően a Blutfahne már a húszas évek végére is a német jövőbe vetett hit szimbólumává vált.

Hitler nemcsak mozgalmi célként, hanem személyes missziójaként is tekintett arra, hogy a különböző társadalmi és politikai közegből származó, de egyformán tiszta vérű németeket egyetlen zászló, a Blutfahne alatt egyesítse, és velük döntse meg a weimari köztársaság németellenes liberalizmusát és álnemzeti árulását, olyan módon, ahogy éppen sikerül, de biztosan. Hitler belátásának és emberi nagyságának köszönhető, hogy a fiatal mozgalom nem őrlődött fel a kezdeti harcokban, hanem megerősödött, nem a széttöredezés, hanem az egység útjára lépett. A korábbi marxista vörös brigádokban rengeteg tiszta vérű német munkás ismerte fel, hogy a zsidó szakszervezeti vezetők csak kihasználják őket, és tömegesen álltak át a barnaingesek közé. Hitler úgy tekintett rájuk, mint olyan testvérekre, akiket a nemzetiszocialista mozgalom szabadított meg a zsidó megtévesztéstől, megadva nekik a felismerés lehetőségét: a nemzetközi szocializmus idegen, a nemzetiszocializmus viszont valóban értük van. A népközösségi gondolat sikerének fontos tanulsága az európai nemzeti mozgalmak számára, hogy nem hagyhatjuk „elveszni” a tiszta vérű néptársainkat, hanem időt és energiát kell fordítani a meggyőzésükre, hiszen így megsokszorozhatjuk erőnket. Az elveszett vért a legnehezebb pótolni, nekünk a jelen néptársaira van szükségünk, és most.

Az 1930-as évek elejének súlyos gazdasági válsága még tovább mélyítette a weimari köztársaság társadalmi problémáit, mivel a munkanélküliség és a nyomor minden addiginál kritikusabb méreteket öltött. Ebben a helyzetben a mozgalmon belül már sikeresen létrehozott népközösségre támaszkodó nemzetiszocialisták voltak képesek olyan programot adni a népnek, amitől a választók is változást reméltek. A fiatal mozgalom egyedüliként szállt következetesen szembe a korrupt elittel, az országot tönkretevő pártokkal. Hitlerről minden német tudta, az ellenségei is, hogy egyetlen részvénycsomaggal sem rendelkezik, semmit sem a saját érdekében tesz. Ez a választási eredményekben is megmutatkozott, hiszen 1932-re már a nemzetiszocialista párt küldhette a legtöbb képviselőt a birodalmi gyűlésbe. Hiába próbáltak mindenféle demokrata, liberális, szociáldemokrata, polgári stb. koalíciót összetákolni a nemzetiszocialisták ellen, hiába próbáltak a „rettegők” esküszegőket és árulókat vásárolni, sőt hiába ajánlottak többször is koalíciós kormányzati szerepet a nemzetiszocialistáknak. Hitler világossá tette: őt csak a kancellári pozíció érdekli, mert vezetni akarja Németországot, nem pedig segédkezni a nemzet további agonizálásához.

1933. január 30-ra a tehetetlen, a szociális kérdést felfogni is képtelen, de az ország vezetésére egyébként is a szociáldemokratákkal egyformán alkalmatlan konzervatív jobboldal lehetőségei elfogytak, Hitler pedig a népközösségi gondolatra támaszkodva nagyszerű stratégiával politizált, így Hindenburgnak nem maradt más választása: kinevezte az általa egyébként népi származása miatt nem tisztelt Hitlert kancellárrá. Elkezdhetett remegni hát a weimari köztársaságban a liebermannok gyomra, az általuk gyűlölt nemzetiszocialisták törvényes úton jutottak hatalomra. Hitler soha nem volt demokrata, mindig elutasította a demokráciát, a német nép legjobb érdekében azonban nem maradhatott ki a mozgalomnak nyilvánosságot biztosító választási küzdelmekből. Később, már birodalmi Führerként így emlékezett vissza hatalomátévetelére: „A nemzetiszocialista forradalom a demokráciában legyőzte a demokráciát a demokráciával.”

A kormányra kerülést követő másfél évben Hitler kiépítette korlátlan uralmát, hogy minél teljesebben megvalósíthassa nemzeti és szocialista programját, és a Hitler-forradalom valóban forradalom lehessen politikai, gazdasági és szociális értelemben is. Soha egyetlen percre sem felejtette el a népközösség eszméjét, amit a mozgalom után végre az állam rendezőelvévé is tett.

A torz rendszer bukása bizonyította Hitler igazát: a weimari rémköztársaság marxistái hiába uszítottak testvért a testvér ellen, mert a Hitler-forradalom az ellenségekből is testvért csinált, minden német egyetlen népközösségben forrt össze, és egyetlen erőként teljesítette a vér parancsát.

Ez politikai szempontból forradalom volt, mert Hitler felszámolta a demokráciát, és helyette egy erős nemzetiszocialista államot hozott létre, ami az egyének jogai helyett a közösség érdekeit helyezte előtérbe, mindezt a felelősség elve szerint a Führer oltalma és vezetése alatt. A Führer nemcsak a kormányt vezette kancellárként, hanem egyben az állam első törvényhozója és a legfőbb bíró is volt. Egyetlen kézben egyesített minden hatalmat, és ez a kéz sosem félt lesújtani a nemzet ellenségeire. Hitler nem próbált látszatdemokráciát fenntartani, hiszen állami erénynek tartotta, ha a hatalomgyakorlás rendje az akarattól az eredményig átlátható a népközösség minden tagja számára. Maga így nyilatkozott kivételes hatalmáról a Führer-állam felépítése után: „A német nemzet megbízása alapján állok önök előtt, amely mandátum hatalmasabb, mint amilyennel ez idő szerint bármelyik úgynevezett demokrata államférfi rendelkezik”. Hitler igazi politikai forradalma abban állt, hogy megteremtette azt a megkérdőjelezhetetlen államot, ami, szemben a demokráciával, a népközösség minden tagjának érdekei szerint működött, de mégsem taposta el a kiválóságot, hanem biztosította annak kiteljesedését. Ezzel a gyakorlatban bizonyította be a demokrácia mint hatalomgyakorlási mód alacsonyabb rendűségét, és azt is, hogy a nemzeti mázban kormányzó demokrata politikusok csak látszólag képviselnek nemzeti értékeket és érdekeket. Ezért is gyűlöli ma a sok ún. „demokratikus nemzeti-jobboldali” politikus a Hitler-forradalmat, mert ő megmutatta, hogy a jobboldali-nemzeti gondolat és a demokrácia nem képezhetnek egységet, ellenkezőleg: egy nemzeti politikusnak a liberális demokrácia az ellensége. A nemzet érdekeit képviselő politikus ugyan célszerűségi okból részt vehet a demokratikus választásokon és tagja lehet a parlamentnek, de ennek ürügyén nem élősködhet évtizedekig a népen miniszterként vagy akár egy marginális párt jól fizetett biodíszlet képviselőjeként. Hitler szerint a nemzeti oldalnak a baloldal elleni politikai harc eredményeként szükségszerűen magát a degenerált politikai rendszert is meg kell semmisíteni. Ő maga pontosan így tett: eltörölte a beteges weimari köztársaságot, és egy olyan államot épített, amit minden német a magáénak érezhetett. Ezért megértem a mai jobboldali politikusokat, akiknek a 80. évfordulón a holokausztozás és az elhatárolódás a legfontosabb, csak nem felejtem el megjegyezni, mennyire hitványak.

A gazdasági forradalom abban állt, hogy a nemzetiszocialisták egy új nemzetgazdasági rendszert építettek, amely, bár elismerte és védte a magántulajdont, de mégis minden egyén vagy vállalkozás gazdasági érdekeit alárendelte a közösségi érdekeknek, ideérve a munkát elvégző néptársak szociális érdekeit is. Csak a népközösség volt képes osztályharc helyett összeegyeztetni a munkások és munkaadóik érdekeit! A gazdasági forradalom sikerét a nagyszerű életszínvonalon kívül később a német hadiipar kiváló fegyverei is bizonyították a világnak a nagy háborúban.

Társadalmi szempontból addig soha nem látott forradalom volt a nemzetiszocialistáké, ami támaszkodhatott az új nemzetgazdasági rendszerre is. A nemzetiszocialista mozgalom egyébként is általános alapot szolgáltatott a német népközösség valódi megteremtéséhez, ami nem jelentett kevesebbet, mint minden származási és osztálykülönbség áthidalását. Ez csak úgy sikerülhetett, hogy a Führer a teljes német népet, annak minden tagját a népközösség gondolatára nevelte, és egyúttal állami kényszerrel keményen megtörte azok ellenállását, akik nem támogatták a szociális forradalmat. Szociális forradalmat ugyanis másképpen nem lehetett véghezvinni (ahogy soha nem is sikerült ilyen eredményesen, sem Hitler előtt, sem azóta senkinek), csak állami paranccsal és állami végrehajtással. Kiemelendő viszont, hogy Hitler úgy vezetett győzelemre egy valódi szociális forradalmat, hogy közben nem mások vagyonát vette el, hanem csupán az állami erőforrások igazságosabb elosztását és a korábban kiszolgáltatott néprétegek tisztességes munkalehetőségét és megbecsülését teremtette meg (utóbbit közvetlen és közvetett módon is). Hitlert hiába bírálták korábban a zsidó marxisták, hogy a „szocialista” jelzőt csupán dísznek használja, és a vele szimpatizálók közül is tévesen gondolták (gondolják) azt néhányan, hogy a szociális gondolat csak szavazatmaximálást szolgált: a szegény sorból felemelkedő Hitler volt a történelem legnagyszerűbb szocialistája és a legsikeresebb szocialista államférfi, aki nem lehetett volna ilyen sikeres a nemzeti gondolat nélkül. Bebizonyította, hogy a nemzeti és a szocialista gondolat csak szoros egységben lehet valóban értékes és sikeres, a kettő elválaszthatatlan, ezért a nem nemzeti, hanem nemzetközi szocialisták nem a nép érdekeit szolgálják, ahogy szociális gondolat nélkül sem lehet senki igazi nemzeti. Hitler bebizonyította, hogy a marxizmus egy halva született koncepció. Ezért is gyűlölik ennyire a mai baloldaliak a Hitler-forradalmat, tudják, hogy szociális gondolat terén a nyomába sem érhetnek. Ezért megértem a mai baloldali politikusokat, akiknek a 80. évfordulón a holokausztozás és az elhatárolódás a legfontosabb, csak nem felejtem el megjegyezni, ők is mennyire hitványak.

Hazánkban és más európai országokban ma szintén egyre rosszabb a gazdasági helyzet, nagyon nehéz a megélhetés. Felháborító, hogy van olyan tisztességes magyar család, amelyik éhezik, miközben 68 éve nem volt háború az országban! Nálunk is ugyanaz a kör húz hasznot a magyar nép szerencsétlenségéből, akik a németeket taszították a tönk szélére 1918 és 1933 között. Ez a kör nagy részben nálunk is zsidó eredetű vagy bolsevik, liberális kötődésű. Ezek a népnyúzók mindig újabb bőrt húznának le a kiszolgáltatott népről, hol megszorításnak, hol reformnak, hol válságkezelésnek nevezve a kizsákmányolást. A mi szellemi életünket és kultúránkat ugyanaz a minden értéket kétségbevonó, agresszív liberális horda szállta meg, akiket 1933-ban a barnaingesek bikacsökkel vertek ki a színházakból. Minden gondunknál súlyosabban veszélyezteti jövőnket az elhallgatott cigánykérdés, a cigánybűnözés pedig már most is elviselhetetlenné teszi magyar családok mindennapjait, életek munkáját tesz tönkre.

Világos tehát, hogy ezer sebből vérzik a magyar nép, az élete egyre elviselhetetlenebb és semmilyen élhető jövőképpel nem rendelkezik, tőlünk mindent elvesznek, a maradékot pedig állandóan lopják, rabolják a liberálisok által ránk szabadított cigányok. Akik tenni akarnak a magyar jelenért és jövőért, azokat az agymosott társadalom megbélyegzi, kirekeszti, létbizonytalansága kerül veszélybe. Miért nem jön akkor mégsem egy forradalom, ami úgy söpri el a kommunizmus itt maradt és az elmúlt húsz év itt összegyűlt mocskát, ahogy Hitler forradalma söpörte ki 1933-ban Németországból a nép életének tönkretevőit?

Véleményem szerint azért is súlyosabb a mai helyzet a 80 évvel ezelőttinél, mert a mai emberekből egyszerűen hiányzik mindenféle szociális és általában közösségi gondolat. Sok olyan tisztességes magyar emberben, aki a nemzeti ügy potenciális harcosa lehetne, pedig egyszerűen nincs meg az a szenvedélyes közösséghez való tartozás érzése, ami Hitler mozgalmát oly magasra emelte. Persze aki olvassa a nemzeti ellenállás hírportáljait, az láthatja, hogy rengeteg ember pénzét, szabadidejét, egészségét sem kímélve mindent megtesz a magyar nép és Európa ébredéséért, cserébe pedig nem kér semmit. A magyar fiatalok egy jelentős részéhez az erős elnyomás ellenére is eljutnak például az interneten a nemzeti gondolatok, és valóban egyre több magyar ismeri fel, hogy egyénként és nemzetként sincs jövőnk, ha nem látjuk el elnyomóink baját, nem vesszük vissza az ellopott nemzeti vagyont és nem kapcsoljuk ki őket teljesen a társadalmi-gazdasági-politikai életből.

A Hitler-forradalom üzenete egyértelműen az a mai nemzeti mozgalmaknak, hogy szocialistának is kell lenniük, ami két dolgot jelent:

Egyrészt általában nagyobb hangsúlyt kell, hogy kapjon a szociális érzékenység, az alkalmazottak sokszor tarthatatlan, megalázó, nemhogy gyermekvállalást, de megélhetést is lehetetlenné tevő helyzete. Az egymás iránti szolidaritás, és különösen a becsületesen dolgozó, de megélni mégsem képes, vagy a bankok által jelzáloghitelekkel kizsákmányolt és tönkretett magyar családok érdekének képviselete elsőrendű nemzeti és szociális feladat. Vannak ilyen kezdeményezések szép számmal a magunkfajták közt, de ebben még szélesebb körű támogató egységet kell képeznünk, mert a másik oldal, a külföldi bankok és az összeharácsolt vagyonon ülő nemzetárulók nagyon erősek. Feladatunk, hogy a politika iránt sokszor érdektelen emberek felismerjék: csak a radikális nemzeti erőktől várhatnak segítséget, ezekre a szervezetekre ezért úgy kell tekinteniük, mint önmaguk politikai testére, hiszen ha a megélhetési elhatárolódókra, tehát a baloldali-liberális vagy a mérsékelt-konzervatív-jobboldali erőket támogatják, akkor saját kizsákmányolóikat támogatják. Semmilyen felvilágosító munka nem értékesebb, mint a most gyanakvó vagy érdektelen néptársaink bevonása a nemzeti és szükségszerűen szociális mozgalomba, hiszen ez erőnk növelésének legtermészetesebb formája, lépés az igazi népközösség kiépítése felé. Részünkről a türelmetlenség itt rombolás, a néptársaink felé irányuló megértés hiánya pedig ostobaság, viszont a kitartás és a jóindulat igazi kincsek.

Másrészt a népközösség felépítését nekünk is a nemzeti mozgalmon belül kell először megvalósítanunk, hogy erre támaszkodva követelhessük vissza hazánkat ugyanazoktól, ugyanolyan eredményesen, ahogy Hitler tette 1933-ban. Nagyobb tiszteletet kell kapniuk azoknak a bajtársaknak, akiknek életükben első a nemzetük, és sosem sajnálják gyakran kevés idejüket vagy még kevesebb pénzüket arra, hogy ott tegyenek a magyarságért, ahol csak tudnak. A legtöbb ilyen áldozatkész hazafi mindig segít bajtársain, és az sem töri meg elkötelezettségüket, ha utóbb valaki érdemtelen lesz a segítségükre. Ez óriási érték, Hitler szenvedélyesen megbecsülte azokat, akik mozgalmában egy-egy kis közösség motorjaiként tevékenykedtek. Újjászületésünk alapjai ezek a közösségek, amiből szerencsére sok van, minden városban, faluban megtalálható a hazafiak közössége.

Ha sikerül ezeket a közösségeket építenünk, még összetartóbbá és testvériesebbé téve, akkor a sok kisebb elkötelezett közösség nagyobb eséllyel alkothat vagy támogathat egy olyan mozgalmat, amely képes a magyar nép figyelmét felhívni arra, hogy kik is az igazi ellenségei, és melyik zászló alá kell állnia. A vér parancsát követő néptársak sokaságával válhatunk igazi hatalmi tényezővé.

A nemzeti szervezeteknek példát is kell mutatniuk, hiszen nem építhetnek népközösséget árulók és jellemtelenek, összeférhetetlenek vagy éppen olyan önjelölt „vezetők”, akik már hosszú ideje sikertelenek, soha nem voltak képesek áttörést elérni, de azért elvárják, hogy a bajtársaik ilyen-olyan módon eltartsák őket. Hitler azért is volt szerencsés, mert mindig jó érzékkel taszította ki a mozgalomból a nem odavalókat, és erősítette meg a leghűségesebb bajtársak hitét. Nekünk magunknak is ki kell taszítani sorainkból a néhány bajkeverőt, de az igazi bajtársainkhoz a legnagyobb megértéssel, őszinte jóindulattal kell viszonyulnunk. Bár a mai fogyasztói társadalomban ezt nehéz értelmezni, de olyan önzetlennek kell lennünk egymással, mint a rohamosztagos, akinek egy fél veknije volt egy napra, de azt a megosztotta az egysége többi tagjával, mielőtt indultak szétverni a Hitler beszédét megzavarni készülő bolsevikokat.

Külön kiemelendő, hogy nem lehet értékes hazafi, aki nem támogatja minden önérdeket félretéve, minden eszközzel az elnyomóink által bebörtönzött bajtársakat és családjaikat. A népközösségi gondolat legalapvetőbb követelménye, hogy rájuk ne csupán a közvetlen bajtársaik gondoljanak úgy, mintha saját maguk egy része sínylődne rabságban, hanem azok is, akik személyesen nem ismerik őket. Ellenségeink gátlástalansága és magyargyűlölete határtalan, ezért közülünk még bárki kerülhet börtönbe a nemzetéért való kiállás miatt. Mindenkinek abban a tudatban kell tudnia harcolni, hogy ilyen esetben számíthat a közösség aktív anyagi és más jellegű támogatására. Ne feledjük, hogy 1923 mártírjai és a sok bebörtönzött nemzetiszocialista súlyos személyes áldozatvállalása nélkül a Hitler-forradalom nem győzhetett volna!

2013-ban, 80 évvel a Hitler-forradalom után is csak egy olyan maradéktalanul becsületes és a végletekig összetartó nemzeti mozgalom lehet sikeres, amelyik egyben szociális is, a sikerhez vezető út pedig a népközösség felépítése. Történelmi feladatunk a népközösség felépítése először saját mozgalmunkon belül, aztán pedig az egész társadalomban. Az új népközösség megszületése a nemzeti és szociális létünk alapfeltétele.

Éljen a 80 éves Hitler-forradalom, éljen a feltámadásunkért elvégzendő munka!

(A szerző olvasónk.)

- A nemzetiszocializmus mindeddig páratlan, agyonhallgatott vívmányai, röpke néhány éve alatt

- Hitler békeflottája és amerikai villái

- Mit üzen Adolf Hitler a Jobbiknak?