Mark Regnerus professzor

Az emberi jogi gondolkodás egyik fő célja a buziházasság legalizáltatásával azon túl, hogy ezt az "egyenlőség" szimbolikus ügyének tekintik, az, hogy az azonos nemű "párok" is fogadhassanak örökbe gyermeket. A hagyományos, férfi-női házasság védelmezőinek viszont éppen ez az egyik legnagyobb félelme. A köcsögházasság támogatói szerint a homoszexuális pároknak is „joga van” a „boldogsághoz”, azaz a házassághoz, gyerekhez, családhoz, ha máshogy nem, mesterséges megtermékenyítés és örökbefogadás útján. (Az egyház szerint nincs gyermekhez való jog mindenáron, és a mesterséges megtermékenyítést is elveti, minthogy abban nem egy férfi és nő szeretetaktusából jön létre az új élet, hanem mechanisztikus módon) – írja a Slate.com cikke.

Így a különféle társadalmi helyzetű és szexuális irányultságú szülők által nevelt gyermekek szociológiai-pszichológiai vizsgálata nagy érdeklődésre tett szert az előző évtizedben. A családot vizsgáló legtöbb kutató a mostanáig megerősítette azt a nézetet, miszerint a legsikeresebb és legstabilabb a férfi-női, kétszülős családmodell, amiben a házasságot kötött, nem elvált, együtt lakó biológiai szülők nevelik a gyermeküket. Ezzel szemben az egyszülős „családmodell”, a házasságot nem kötött, csupán együtt élő (vagy élettársi kapcsolatban élő) szülők által alapított család vagy az örökbefogadáson nyugvó család, esetleg azonos nemű "párok" alkotta "szülők", mind rosszabbul teljesít általánosságban.

Két szociológus, Sara McLanahan és Gary Sandefur azt írják 1994-es könyvükben (Growing Up With A Single Parent; Egy szülővel felnőni): ha egy olyan rendszert szeretnénk felállítani (a semmiből), amely leginkább megfelel a gyermekek igényeinek, akkor valami nagyon hasonlóra jutnánk, mint a hagyományos, férfi-női házasságon alapuló családmodell. Más családmodellek rendre rosszabbul teljesítenek a felmérések szerint a gyermekek oktatási és mentálhigiénés szükségleteinek terén, viselkedési és más zavarokat okozva. Természetesen számos egyedi kivétel van, minthogy a házasságok tönkre tudnak menni, de nagy átlagban a hagyományos házasságban felnövő gyerekek rendre jobban teljesítenek és jobb állapotban vannak, mint a másmilyen „modellben” nevelkedettek.

Azonban 2001-ben megjelent egy cikk az American Sociological Review-ban, amely szerint koránt sincs annyi különbség az azonos nemű párok és a különnemű párok által nevelt gyermekek közt, mint ahogy addig gondoltuk. A különbségek egy részét pedig (például a szexuális orientációt illetően) „felvilágosult korunkban” már nem tekintjük hátránynak, abnormalitásnak. Így aztán a közbeszédben és a különféle publikációkban is közhelyszerű megállapítássá vált, hogy „nincs különbség” a buzipárok és a különnemű párok által nevelt gyermekek közt.

Tíz évvel később pedig már több tanulmány is azt állította, hogy a "melegpárok" jobban teljesítenek a gyermeknevelést illetően, mint a gyermekek természetes, biológiai szülei. Más tanulmányok azt állították, hogy nincs bizonyíték arra, hogy a leszbikus párok által nevelt gyermekeket szignifikánsan több szexuális zaklatás érné „szüleik” részéről, mint a heteroszexuális szülők gyermekeit. 2002-ben az APA, az amerikai pszichiátriai szövetség sajnos hivatalosan is magáévá tette ezeket az álláspontokat.

Mindazonáltal furcsa módon a (különnemű házasok által) örökbefogadott gyermekként felnövők vizsgálata azt mutatta, hogy aki így nő fel, a nagy átlagot tekintve számos szempontból hátrányos helyzetben van. Olyannyira, hogy az örökbefogadási szakértők és gyámhivatalok ma már hangsúlyozzák, hogy ezt a világos, egyértelmű és széles körben bizonyított különbséget el kell fogadni és ennek figyelembe vételével kell kezelni az ilyen gyermekeket. Felmerül a kérdés: miért lennének jobbak az eredményei a homokos párok által örökbe fogadott gyermekeknek?

Az előző tíz év politikailag korrekt közbeszédi konszenzusát azonban egyáltalán nem igazolja az Austini Egyetem (Texas) fiatal professzorának, Mark Regnerusnak és csapatának 15 ezer fő megkérdezésével végzett kutatása, a New Family Structures Study (NFSS). A kutatás részletes összefoglalása a Social Science Research 2012 júliusi számában jelent meg, Mark Regnerus pedig a Slate.com oldalon foglalta össze az eredményeket publicisztikáiban. A Magyar Kurír ezen cikkek alapján mutatta be, mire jutott a professzor.

Regnerus és kollégái 15 ezer, 18-39 éves amerikait kerestek meg, ebből háromezer embert kérdeztek ki résztelesen. A megkeresettek közül 175-en mondták, hogy édesanyjuknak volt leszbikus, és 73-an, hogy édesapjuknak volt homoszexuális párkapcsolata – ami sokkal nagyobb minta, mint a korábbi kutatásoké. (A 2010-es adatok szerint az Egyesült Államokban 580 ezer, azonos nemű "párok" által fenntartott háztartás van, ennek 17 százalékában nevelnek gyermeket, ami 98600). Az NFSS alapján a 18-39 éves amerikaiak 1,7 százalékának a szülei éltek kapcsolatban életük legalább egy szakaszában azonos neművel.

A tanulmány arra jutott: negyven változóból 25-ben van jelentős eltérés azoknál, akiknek édesanyja leszbikus kapcsolatban (is) élt, azokhoz képest, akik stabil, hagyományos házasságban élő szülők gyermekeként nőttek fel. Az ilyen gyermekek és fiatalok inkább hasonlítanak az egy szülő által nevelt gyermekekhez. Az olyan változók kiszűrése után, mint a kor, nem, nemzetiség stb, a homoszexuális és leszbikus párok által nevelt gyermekek (a pár valamely tagjának biológiai gyermeke) később nagyobb számban voltak munkanélküliek, kevésbé egészségesek, depressziósabbak, nagyobb eséllyel csalták meg kedvesüket vagy házastársukat, dohányoztak, volt összeütközésük a törvénnyel, keveredtek több szexuális kapcsolatba, tekintet nélkül a másik nemére, s nagyobb eséllyel emlékeztek gyermekkorukra negatívan – csak hogy néhányat felsoroljunk a különbségek közül.

Konkrétabban: a homoszexuális vagy leszbikus pártok által nevelt gyermekek közt (akik az egyik fél korábbi, heteroszexuális kapcsolatból származó biológiai gyermekei) később háromszor annyi a munkanélküli, mint a hagyományos családokban nevelkedettek között, és csaknem négyszer annyian szorulnak szociális segítségre. Azon fiatal felnőtteknek, akiket olyan nő nevelt, akinek volt leszbikus kapcsolata, a 28 százaléka munkanélküli, szemben a hagyományos családban nevelkedettek 8 százalékával. Az első kategóriába tartozók 40 százaléka csalta meg házastársát vagy élettársát, míg a második csoportba tartozóknak csak a 13 százaléka. Az első csoport 19 százaléka vett részt pszichoterápiás kezelésen depresszió, aggályoskodás vagy épp kapcsolatai sikertelensége miatt, míg a második csoportnak csak a 8 százaléka.

Mark Regnerus leszögezi: nincs egyértelmű magyarázata minderre a különbségre, de van pár ötlete, hogy mi okozhatja őket. Az egyik az, hogy az azonos neművel viszonyt folytató szülők kapcsolata az esetek többségében sokkal instabilabbnak és változékonyabbnak bizonyult, mint a házas különneműeké. A homoszexuális férfiak esetében kicsit jobb a helyzet, mint a leszbikusoknál, de azon gyermekek, akiknek biológiai apja homoszexuális viszonyt folytatott, általában hosszú ideig éltek együtt apjukkal, apjuk azonos neművel fenntartott partnerkapcsolatai azonban sosem tartottak tovább három évnél. Természetesen akad számos példa a stabil homoszexuális párkapcsolatra, de ez kivételes, nem pedig általános, és sokkal kisebb az aránya, mint a hagyományos, heteroszexuális kapcsolatokban.

A leszbikus kapcsolatban élő nők gyermekeinek a 14 százaléka nevelőszülőknél nevelkedett, szemben a heteroszexuális párok gyermekeivel, akiknek csak a 2 százaléka járt így; a leszbikus kapcsolatban élő nők gyermekeinek a 40 százalékát nevelték a nagyszülei, szemben a heteroszexuális szülők gyermekeinek 10 százalékával; a leszbikus kapcsolatban élő nők gyermekeinek 19 százaléka élt valamikor egyedül 18 éves kora előtt, szemben a heteroszexuális szülők gyermekeinek a 4 százalékával. Tulajdonképpen a leszbikus kapcsolatban élő nők gyermekeinek csak a 2 százaléka töltötte élete első 18 évét végig az édesanyjával.

Igazán sokkolóak a kutatás korai szexuális iniciációra és molesztálásra vonatkozó adatai. A leszbikus anya által nevelt gyerekek 23 százaléka bevallotta, hogy „szexuálisan érintette” őt az anya vagy a partnernője. 31 százalék bevallotta, hogy szexre kényszerítették akarata ellenére. Ugyanez vonatkozik a homoszexuális apa által nevelt gyerekek 25 százalékára. A leszbikus anyák által neveltek 20 százaléka és a homoszexuális apa által neveltek 25 százaléka nemi úton szerzett betegségben szenvedett.

Mark Regnerus felteszi magának a kérdést: miért lett ennek a korábbiaknál sokkal széleskörűbb tanulmánynak más az eredménye, mint az előző tíz év hasonló kutatásainak, és miért váltott ki annyi indulatot? (Mark Regnerus ellen támadást indított az LMBT-lobbi, az austini egyetem speciális bizottságot állított fel, ami megvizsgálta a kutatás módszertanát; az eredmény szerint a professzor mindenben körültekintően és a szakmai kívánalmaknak megfelelően járt el.)

A válasz egyszerű: a titok nyitja a módszertan. A professzor a Slate-en írt cikkében kifejti: az eddigi kutatások kis minta felhasználásával készültek, általában magas végzettségű, fehér, leszbikus párok körében, ráadásul a megkeresett résztvevők jól tudták, hogy olyan kutatásban vesznek részt, aminek politikai következményei lehetnek (az olyan módszertani problémákról nem is beszélve, mint hogy gyakran hólabda-módszerrel és hasonlókkal gyűjtöttek klienseket a kutatók). Regnerus leszögezi: nem állítja, hogy az összes korábbi kutatás rossz, de semmiképp sem optimális módszertan kicsi, nem véletlenszerű minta alapján kutatni. Az ő kutatását, az NFSS-t úgy készítették, hogy az amerikai társadalom fiatal felnőttjei (18-39) körében véletlenszerű jelleggel, úgy, hogy a teljes keresztmetszetet lefedje.

A luisianai egyetem professzornője, Loren Marks úgyszintén bebizonyította, hogy az APA jelentése nem volt reprezentatív, sőt az APA kutatásainak a 77 százaléka minimális mintával (például száz emberrel) és rossz metodológiával készült (az erről szóló kutatásnak az összefoglalója is olvasható a SocialScience-en).

Az NFSS részletes összefoglalója a SocialScience.com-on olvasható.
Az NFSS honlapja.
Mark Regnerus honlapja.

(Magyar Kurír nyomán)