Az első rész itt olvasható: Egy zseniális karnagy megbocsáthatatlan "bűne" (I. rész)

Egyébiránt tudomány- és technikatörténeti szempontból is kiemelkedő esztendőben érkezik a műszaki pálya iránt is vonzalmat érző Karajan Ulmba: Zeppelin 1929-ben repüli körül a Földet, Berlinben elkezdik az első kísérleti tévéadásokat és a Kodak-gyár piacra dobja a színes filmet. Az ambiciózus Karajan meglehetősen szegényes és puritán körülmények között volt kénytelen elkezdeni karnagyi pályafutását. Hat hétig tartó kitartó próbák után 1929. március 2-án Mozart Figaro házassága című operájával kezdi meg ulmi vendégszereplését. Az eredmény meggyőzi az ulmi színház intendánsát a fiatal operadirigens tehetségéről. Karajan a helyi városi színház szegényes körülményeit tettvágyra ösztönző kihívásnak tekintette: egy életre meggyűlöl minden művészileg félkészet, dilettánsat, ideiglenest, művészileg provinciálisat. Ulmi tanulóéveiben fogalmazza meg krédóját, amely későbbi pályafutásának is vezérlő csillaga lesz. Igaz, a következő idézet nem tőle származik, de hűen tükrözi meggyőződését, illetve művészi, emberi hitvallását: „Az elv nem lehet az, hogy a körülményekhez való alkalmazkodás révén megússzuk a problémák megoldását. A körülményeket kell a követelményekhez idomítani”. A fentebbi kijelentést attól az embertől származik, aki néhány év múlva meghatározó szerepet fog játszani az ifjú karmester életében: Adolf Hitler mondta e szavakat 1939. május 23-án a Wehrmacht vezetői előtt, a birodalmi kancellárián, Berlinben.

Egy másik, egész életére szóló fogadalomtétele is Ulmhoz kapcsolódik. A sváb kispolgárság számára a színház tagjai egyfajta törvényen kívüli társaságot jelentettek. Ez mélységesen sértette az osztrák arisztokrata családból származó Karajant, akinél a lelki sebek amúgy is nehezen gyógyultak. Később így emlékszik vissza erre az élményre: „Akkoriban azt gondoltam, ha úgy megy tovább az életem, ahogy elképzelem, mindent meg fogok tenni, hogy a mesterségnek megszerezzem a neki járó helyet és méltóságot. A színház tagjai törvényen kívüliek voltak. És akkor megesküdtem magamnak: el fogom érni, hogy valamennyien tiszteljenek!” Karajan korai éveinek egyik döntően meghatározó élménye a Toscaninivel történt találkozása volt 1929 májusában Bécsben. A dicsősége csúcsán álló olasz dirigens előadásai a 21 esztendős Karajan számára kinyilatkoztatásszámba mentek. A másik életre szóló hatás a Salzburgi Ünnepi Játékokon éri. A feltörekvő karnagy az ulmi színház nyári szünetét arra használta fel, hogy Mozart városában a nagy zenei fesztivál próbáit és előadásait látogassa.

Karajan életében újabb fordulat akkor köszöntött be, amikor 1934. március 31-én végleg lejárt ulmi szerződése. Ekkor új állás után kellett néznie, amely korántsem volt könnyű feladat a gazdasági válságtól még alélt Németországban. Kétségbeesetten utazgatott az országban, és napokat várakozott Berlin művészeti ügynökségeinek előszobáiban. Ott találkozott az aacheni intendánssal, aki szerződtette, így 1934 szeptemberében bemutatkozhatott a városban Beethoven Fideliójának próbavezénylésével. Ezt követően 1935-ben Németország legfiatalabb főzeneigazgatója lesz. S itt érkezünk el Herbert von Karajan egész életútjának legdöntőbb, legsorsfordítóbb pontjához, amely egész további tevékenységére, megítélésére kihat majd. Karajan ugyanis ezt megelőzően két esztendővel, még Ulmban belépett az NSDAP-ba. Tekintsük át röviden, hogyan is történt ez, s mik voltak a fő motivációs tényezők, amelyek a jeles ifjú karmestert Hitler nemzetiszocialista pártjába vezették.

Az első dokumentum, amely arra vonatkozik, hogy Karajannak tudomással kellett bírnia Hitler, illetve az NSDAP politikai elképzeléseiről, illetve ideológiájáról, egy nevezetes, Ulmot érintő perrel kapcsolatos. Néhány nappal a sorsfordító 1930. szeptemberi birodalmi választások után – melyeken az NSDAP 107 mandátumot szerzett, s ezzel a második legnagyobb párttá lépett elő – zajlott a lipcsei törvényszék előtt egy szenzációt keltő per az ulmi helyőrség három tisztje ellen. A vád ellenük az volt, hogy a hadseregen belül törvényileg tiltott propagandát folytattak a nemzetiszocialista párt mellett. Az ulmi helyi lapok természetesen részletesen tudósítottak a lipcsei fejleményekről, az Ulmer Tagblatt például ezt ugyanabban a számában tette, mint amelyikben cikket közölt a Karajan által dirigált A sevillai borbélyról. Hitlert tanúként idézték meg a lipcsei perre. Vallomásában a belső árulókról szólva – a karzat nagy tetszésnyilvánítása közepette – előadta, miszerint „a mindenható Isten előtt tett eskü alatt állok és azt mondom önöknek, ha egyszer legálisan hatalomra kerülök, legális kormányzat keretében állami törvényszékeket fogok létesíteni, amelyek mindazokat törvényesen el fogják ítélni, akik népünk szerencsétlenségéért felelősek. Akkor elképzelhetően legálisan néhány fej le fog hullani”. Az pedig a kezdetektől világos volt Karajan számára, hogy mit képvisel az NSDAP kultúrpolitikájában. A Német Birodalom első nemzetiszocialista minisztere, Wilhelm Frick (Thüringiában volt belügy- és népművelési miniszter) még az ún. weimari köztársaság időszakában, 1930 áprilisában rendeletet adott ki „a néger kultúra ellen a német népiség érdekében”, és minden, a modernizmus és dekadencia jegyében fogant filmet, könyvet és színdarabot betiltott. Ugyanebben az évben, október 13-án nagy zajongás közepette nyílt meg az új birodalmi gyűlés, melyben – mint fentebb már utaltunk rá – az NSDAP a második legnagyobb létszámú frakcióval rendelkezett. A nyitóülésre Hitler pártjának képviselői – fittyet hányva a weimari kormányzat egyenruha viselését tiltó rendelkezésére – barna ingbe öltözötten jelentek meg. 1932. június 2-án pedig Kube képviselő a következő, elhíresült kijelentést tette ugyancsak a birodalmi gyűlésben: „…ha tabula rasát csinálnánk, akkor ehhez képest Izrael fiainak kivonulása gyermekjátéknak tűnik. (…) Egy ország, amelynek van egy Kantja, nem fogja eltűrni, hogy egy Einstein éljen a soraiban”.

Közben világtörténelmi jelentőségű fordulat köszöntött Németországra: az 1932. évi új választások eredményeképpen 1933. január 30-án Hindenburg birodalmi elnök kancellárrá nevezi ki Adolf Hitlert. Az új kormányzat nemcsak politikai, jogi, gazdasági és kulturális területen szakít teljes mértékben a liberális weimari érával, hanem szimbolikus értelemben is: Hitler1933. március 12-én tartott rádióbeszédében bejelenti, hogy a weimari köztársaság fekete-piros-arany színeit eltörli, és ezentúl a horogkeresztes zászló a fekete-fehér-piros zászlóval együtt alkotja az állami lobogót. Így ekkortól Karajan szeme előtt is, az ulmi városi színház fölött a horogkereszt leng immár nap mint nap. Ugyanakkor az NSDAP ulmi sajtóorgánuma, a Sturm már február 23-án méltató kritikát ír Karajan előző napi koncertjéről, melyen Mozart d-moll zongoraversenyét játszotta és dirigálta egy személyben. A teljesítményért viharos ünneplésben részesítették.

Hitler már igen korán felismerte, hogy a szellemi és a kulturális élet fölötti hatalom megszerzése stratégiai kérdés, enélkül lehetetlenség bármiféle hatalomgyakorlás. A Joeseph Goebbels vezetése alatt álló Propagandaminisztérium a Harmadik Birodalom egyik legfontosabb tényezőjévé válik, amely maximális hatékonysággal valósítja meg a szellemi és kulturális élet feletti hegemóniát és ellenőrzést, kiszorítva onnan bármiféle liberális törekvést. Hitler a német népet 1933. március 21-én a történelmi potsdami nappal ajándékozta meg. Fényes állami ceremónia keretében a helyőrségi templomban Nagy Frigyes sírja felett a porosz korona legális örökösévé avattatja magát. Hitler kancellár és Hindenburg elnök kézszorítása a templom lépcsőjén jól példázta, mennyire óhajtotta a német nemzet a belső megbékélést, hiszen végre a Führer megkapta az „Öregúr” áldását, amely nélkül saját szavai szerint nem akarta volna átvenni a hatalmat. Egyfajta erkölcsi legitimáció volt tehát a potsdami aktus Hitler számára. Ugyanezen a napon megalakult a Deutsche Bühne, a német színházak egyetlen, az NSDAP által engedélyezett közönségszervező irodája. Este pedig Wilhelm Furtwangler a berlini Állami Operaházban a Führer kedvenc Wagner-operáját, a Mesterdalnokokat dirigálja.

Az új német birodalom, pontosabban az új német kultúra születésnapját Ulmban is nagy pompával ülték meg: a székesegyház előtti téren sokezres tömeg bámulta a díszmenetet és este, a rossz idő ellenére grandiózus fáklyás felvonulást tartottak. Záróakkordként az ekkor még országos szinten ismeretlen Karajan a nap megünneplésére Verdi Traviatáját vezényelte. Két nappal később, március 23-án a kancellár a birodalmi gyűlés elé terjeszti „a nép és a birodalom ínségének megszüntetésére” irányuló felhatalmazási törvénytervezetét. Ennek értelmében ezentúl Hitler a birodalmi gyűlés hozzájárulása és az alkotmány ellenében is hozhat törvényeket egy személyben. A kultúrával kapcsolatos elgondolását ekképpen fogalmazta meg: „A művészek feladata most az, hogy az időket meghatározó új szellemet, a heroizmust fejezzék ki. A vér és a faj döntően az előtérbe került”. Így vázolta tehát a Führer az új kulturális feladatokat nevezetes beszédében, amelyről az ulmi újságok is részletesen beszámoltak.

Miután 1933. március 24-én a Zsidó Világkongresszus „szent háborút” és bojkottfelhívást intézett az új, nemzetiszocialista rezsim ellen, válaszként 1933. április 1-jével Berlin megkezdi a zsidóellenes rendszabályok bevezetését. A zsidó üzletek ellen szervezett bojkott volt az első reakció. Az ulmi népharag is „Júdea ellen fordult”. Zsidó üzletek és irodák kirakatain, bejáratain a következő feliratok és plakátok jelentek meg: „Németek, védekezzetek! Ne vásároljatok zsidóknál!” Fegyveres SA-alakulatok adtak nyomatékot a bojkottfelhívásoknak: felszólították a vevőket és érdeklődőket, hogy ne lépjék át a zsidó üzletek küszöbét. Minden idők leglegendásabb karnagyának „megbocsáthatatlan bűne” lett 1945 után, hogy pontosan egy héttel azt követően, miután megszervezték az első szisztematikus blokádot a zsidó cégek és üzletek ellen, Herbert von Karajan az 5. számú, Neustadt salzburgi körzetben az 1607525. tagsági számot kapva belépett az NSDAP-ba. Ezzel életútja drámai fordulatot vett.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info