1918. október 23-án a budapesti Astoria szállóban a Magyar Nemzeti Tanács nevében Károlyi Mihály ellenkormányt alakított. Utcai beszédeiben Károlyi minden baj okozójaként, amely a népet sújtotta a régi rendszert, a Monarchia vezetőit és a háborút tette felelőssé. Október 31-én az úgynevezett „őszirózsás forradalom” idején a nép benne látta - mivel félrevezették őket - azt a politikust, aki elősegítheti az ország háborúból való kilépését. Azonban nem a képességeinek köszönhette népszerűségét Károlyi, hanem a családjának, és annak politikában betöltött évszázados szerepének.

Az őszirózsás forradalom az I. világháború elhúzódása miatt elégedetlen katonák és civilek utcai tüntetésekkel, felvonulásokkal és sztrájkokkal kezdődő felkelése volt Budapesten és a nagyvárosokban 1918. október 28-a és 31-e között. Nevét a katonák sapkáján a császári címer helyére tűzött, a felkelés jelképévé vált őszirózsáról kapta, mivel letépették a katonákkal a sapkarózsákat. A forradalom győzelmével Magyarország kivált az I. vh.-ban katonai vereséget szenvedett Osztrák–Magyar Monarchiából és államformájában először alakult köztársasággá (korabeli elnevezésben népköztársasággá). A Horthy-korban „patkánylázadásnak” nevezték ezt a forradalmat.

A forradalomra uszító sajtó: az Est, Pesti Napló, Magyarország, Világ, Népszava szerkesztőségének legalább 75%-a zsidó származású cikkíró volt. Az Est élén Miklós Andor állt, akinek egyik vezérpublicistája Kéri (Krammer) Pál volt. A Népszavánál Göndör (Krausz) Náthán, Pogány (Schwartz) József, Kunfi (Kunstaetter) Zsigmond voltak a szellemi főirányítók. A Pesti Napló tulajdonosa Hatvany (Deutsch) Lajos a milliomos cukorbáró, a Világnál Purjesz Lajos főszerkesztő munkatársai: Bíró (Blau) Lajos, Jászi (Jakubovics) Oszkár, Ignotus-Veigelberg Hugó, hogy csak a nevesebbeket említsük.

Az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében az 1918. október 25-én kelt – Hadrend – szerint, 116, a Magyar Királyság területéről bevonult állományú ezred harcolt. A hadsereg-főparancsnokságnak (Armee Oberkommando=AOK) intézkedései alapján a magyar nemzetiségűek 53 ezredben voltak többségben, a 75% fölötti arányt azonban csak 28 ezredben érték el.

A történelmi Magyarországról a I. vh. során bevonult és 1918. december közepéig a különböző hadszínterekről hazatért katonákból közel 1,2 milliót november végéig leszereltek, ez legalább 15 hadosztályt jelentett – nemzetiségi hovatartozás alapján – kb. 650 000 fő volt a magyar anyanyelvű. A magyar nemzettel évszázadok óta szövetségben élő magyarországi németek közül 190 000 katona harcolt a Magyar Királyi Honvédség különböző alakulataiban, valamint II. Rákóczi Ferenc fejedelem (1676–1735) egyik „leghűségesebb népe = gens fidelissima” a kárpáti térség rutén (ruszin) nemzetiségéből csak nem 50 000 fő szolgált a hadseregben. Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc során is, ahogy a ruténok nevezték „Kossutová vojná = Kossuth háború”-ban is a magyarság oldalán harcoltak.

A Károlyi-kormány egy jól felfegyverzett, 170 000 fős német hadseregre is számíthatott volna, de szándékosan nem használta ki a lehetőséget. A Romániát addig megszállt német erők parancsnoka, August von Mackensen altábornagy a német hadsereg ezen részével ekkor vonult keresztül Magyarországon, Németország irányába. Elfoglalva a főbb magyar vasútvonalakat, ezért a német egységek magyarországi kivonulásának végeztéig a román katonaság gyalogosan nyomult be a erdélyi magyar területekre. (1)

Az 1918. november közepétől 1919. január elejéig Magyarországon tartózkodó Mackensen-hadsereget az antant hatalmak döntése szerint a magyar kormánynak kellett volna lefegyvereznie és internálnia (mivel vállalták), ha a megadott határidőn belül nem hagyják el az ország területét. A Mackensen-hadsereg leszerelését Philippe Berthelot francia tábornok balkáni hadereje, illetve a román hadvezetés meg sem kísérelte – tisztában voltak a következményekkel. Hosszas huzavona után, csak 1919. január 4-én sikerült a budapesti antant küldöttségnek a német altábornagyot – miután önként feladta magát – az Újvidék melletti Futak várába szállítani, később Belgrádon keresztül Thesszalonikibe került és november 25-ig maradt francia őrizetben.

A frontról hazatérő csekély létszámú cseh, szlovák (tót), román (oláh), szerb (rác) és horvát nemzetiségű katonákra a magyar kormány nem számított és nem is számíthatott.

Ormos Mária történelem tanár véleménye szerint: „1918-1920-ban ugyanis Magyarország nem rendelkezett számottevő szervezett hadsereggel, a környezetében területi várományosokkal volt körülvéve, Ausztriát is ide értve és nem támaszkodhatott egyetlen nagyhatalom aktív segítségére sem” – Rubicon (Történelmi Folyóirat 2005/6 12. old.). A november végéig leszerelt 1,2 millió katona (15 hadosztály) ezek szerint nem számított szervezett hadseregnek Ormos tanárnő véleménye szerint.

1918. november első felében a Magyarországra törő cseh-szlovák, román és szerb csapatok együttes hadereje mindössze 43 000 fő volt! Cseh-szlovák kb. 8 000, román 15 000 és 20 000 szerb katona.

Amennyiben ezzel az ellenséges alakulatokkal szemben a magyar, a magyarországi német és rutén csapatokat felsorakoztatta volna a Károlyi-kormány, az legalább 19-szeres túlerőben lévő magyarországi haderőt jelentett volna! Egyébként az 50 000 fős rutén egységek akár önmagukban is képesek lettek volna szembefordulni a cseh-szlovák, román és szerb csapatokkal, ismervén a mentalitásukat a kárpáti térség ruténjainak.

Azonban Károlyi Mihály és a hazaáruló kormányának miniszterei, Linder Béla honvédelmi miniszter irányításával a magyarországi haderő leszerelésével volt elfoglalva.

„Pajtások! Polgártársak! Mi most a haza, a béke és a pacifizmus nevében még nagyobb bátorságot kérünk tőletek. Ez pedig a lelki bátorság, amely a fizikai bátorság felett áll. Oda kell állnunk a művelt világ arénája elé és megmondani bátran nyíltan és őszintén: függetlenek akarunk lenni, békét akarunk és nem akarunk többé semmiféle imperializmus szolgái lenni! Az új magyar kormány tudja, hogy mivel tartozik nektek és épp ezért a legénység zsoldját napi 4 koronára, a tisztek fizetését századosig bezárólag 100%-al a törzstisztekét pedig 75%-kal emeli fel” – jelentette ki Károlyi Mihály. Ezen költségeket hitelből finanszírozták!

Linder Béla hadügyminiszteri beosztásának utolsó előtti napján november 8-án kelt rendeletében, amely november 11-ei hatállyal leszereltette az 1896 előtt született nem tényleges állományú (tartalékos) legénységet, tiszteket és főtiszteket. Ugyanezen a napon a cseh-szlovák, román és szerb csapatok már Magyarország területén nyomultak előre Budapest irányába.

A „magyar” miniszterek a nemzeti öntudat feladását választották és kiszolgáltatták Magyarországot a szomszédos országoknak.

1918. november 1-jén de. 10:00-kor az olaszországi Padovában (Padua) az Osztrák-Magyar Monarchia és az antant országok képviselői között megkezdődtek a fegyverszüneti tárgyalások. A Monarchia Déli Hadseregének Főparancsnoksága 1-jén még Belgrádban székelt. 1918. november 3-án du. 15:00-kor (mindössze 53 órás tárgyalásokat követően) megkötötték a padovai fegyverszünetet és lezárult a csaknem 4,5 éve dúló háború a Monarchia és a győztes országok között. A Monarchia részéről a megállapodást Viktor Weber von Webenau gyalogsági tábornok írta alá. Az antant országokat Armando Diaz tábornok olasz vezérkari főnök képviselte. A november 4-én hatályba lépett 38 pontból álló szerződés többek között elrendelte a Monarchia haderejének az 1914. évi határok mögé való visszavonulását. Ez kedvező volt Magyarország számára is, mivel a történelmi ezeréves határokat jelentette. Valamint ezen a napon még egyetlen egy cseh-szlovák, román, szerb katona sem tartózkodott a határainkon belül. (2)

Jeszenszky Géza történelem tanár, az Antall-kormány külügyminiszterének véleménye szerint - Rubicon (Történelmi Folyóirat 2005/6 5. old.): „A november 3-án Padovában aláírt fegyverszünet nem rendelkezett Magyarország határairól, de feljogosította az antantot a Monarchia bármely területének megszállására… A majdani békekonferencia méltányosságában bízó Károlyi-kormány nem látta sem értelmét, sem esélyét a fegyveres ellenállásnak, sőt csekély haderejének azt meg is tiltotta. Máig tart a vita, hogy volt-e lehetősége harcolni legalább a magyar többségű területek megtartásáért.”

Károlyi és az idegen érdekeket szolgáló „magyar” kormánya, nem várta meg a padovai tárgyalások végét és már november 2-án megkezdte a magyar haderő szétzüllesztését, mert jól tudta, hogy csak azonnali békekötés ígéretével maradhatnak hatalmon.

A „szakemberek” abban reménykedtek, hogy kedvező békét tudnak elérni, ezért már november 4-én Belgrádban tárgyalásokat kezdeményeztek Louis-Felix Franchet d’Esperey tábornokkal egy külön magyar fegyverszünet megkötéséről. Tehát ez a „magyar” kormány Ausztriától elkülönülve kiszolgáltatta Magyarországot a győztes hatalmaknak, mivel önmagunkban nem is lehetett bennünket hadat viselő országnak tekinteni, mivel a Monarchia társországaként kezdtük a háborút.

A magyar küldöttség a francia tábornokban a demokratát szerette volna látni, aki megértéssel fogadja a Budapestről érkezett küldöttséget. „A görögországi Thesszalonikiből repülőgépen Belgrádba érkezett Franchet d’Esperey tábornok. Díszegyenruhába öltözött, feltűzte kitüntetéseit, mert azt gondolta, hogy Szent István birodalmának méltó katonai küldötteit fogja fogadni. E helyett maga előtt talált néhány térdharisnyába és buggyos térdnadrágba öltözött embert. Etes vous juifs? – Önök zsidók? Tette fel a kérdést a küldöttséghez Franchet d’Esperey, amelynek tagjai között volt Hatvany (Deutsch) Lajos, Jászi (Jakubovics) Oszkár valamint Károlyi Mihály is. A tábornok amikor a bemutatkozásnál megtudta, hogy a küldöttségben a Katona Tanács képviselője Csernyák Imre repülő főhadnagy (akit lopás vétsége miatt lefokoztak) mogorva lett az arca, kezet nem nyújtott nekik, de átvette a nyilatkozatukat (melyet útközben Jászi (Jakubovics) írt Károlyi számára) és kijelentette: Je ne vous croyais pas descendu aussi bas! – Nem hittem volna, hogy idáig süllyedtek!”

A magyar küldöttség Franchet d’Esperey tábornok diktátumát, a 18 pontból álló belgrádi katonai egyezményt – melynek követelései egybeestek a szerb és román területi igényekkel – elfogadhatatlannak nyilvánította, és nem írta alá azon a napon. A belgrádi megaláztatás a Károlyi-kormány programja pacifizmusra épülő részének a teljes összeomlását jelentette. Ennek következménye volt november 9-én Linder Béla leváltása hadügyminiszteri tisztségéből, a hadsereg leszerelésének elindítója azonban továbbra is a kormány tagja maradt. Ő volt az az ember, aki „soha többé nem akart katonát látni”. Ugyan ezen a napon helyét Bartha Albert vette át.

A belgrádi katonai konvenciót a Károlyi-kormány nevében végül november 13-án Linder Béla, az antanttal folytatott béketárgyalások előkészítésével megbízott tárca nélküli miniszter írta alá. A magyar kormány ezzel végleg felrúgta a Magyarország számára kedvező padovai fegyverszünetet, amivel megnyitotta az utat Magyarország feldarabolása előtt, valamint egy sokkal rosszabbat írt alá. A belgrádi konvenció Magyarország számára 6 gyalog és 2 lovashadosztály felállítását engedélyezte, közben zajlott az 1,2 milliós monarchiás 15 hadosztály leszerelése is.

A Monarchia fegyverszüneti bizottságának egyik magyar tagja Nyékhegyi Ferenc ezredes, aki november 14-én érkezett meg Bécsből Budapestre, a következőkről számolt be: „Megdöbbenten észleltem, hogy a belgrádi katonai konvenció aláírásának ünneplésére a Károlyi-kormányzat a fővárost nemzeti színű zászlódíszbe öltöztette. Ezt a legkevésbé sem találtam időszerűnek és rögtön sejtettem, hogy itt az országot félrevezetik és becsapják.”

1918. novemberi - decemberi események folyamán Károlyi Mihály kísérletet sem tett arra, hogy legalább a történelmi Magyarország döntően magyarlakta területeit megtartsa, hanem elárulta hazáját kormányával együtt és a magyar nemzetet.

Az új „magyar” kormánynak tudomása volt arról, hogy november első napjaiban a cseh, román és szerb hadvezetés megkezdte csapatai létszámának erőltetett ütemű feltöltését. Mindössze néhány nap elteltével „…a hivatalosan is kinyilvánított cseh-szlovák, román és szerb hadicélok, illetve a Magyarországgal szemben megfogalmazott területi követelések ismeretében, a Károlyi-kormány által szolgaian hangoztatott pacifista szólamok, az igazságos béke emlegetése helyett, azonnal le kellett volna zárni a határokat és szembe fordulni a hazánkra törő ellenséggel…”

Károlyi november 4-én Linder Béla egyik bizalmasát Böhm Vilmost (műszerész szakmunkás, írógépügynök!) hadügyi népbiztossá nevezte ki és megbízta a leszerelési ügyek intézésével. Visszaemlékezéseiben így írja Böhm: „A legreakciósabb tábornokok és tisztek vezetésével egész hadosztályok vonultak be az országba zárt sorokban és mindenütt örömmel, lelkesedéssel és fegyelemmel csatlakoztak a forradalomhoz. Nem kellett attól félnünk, hogy ezek a zárt csapatok az ellenforradalom szolgálatába szegődnek.”

A köztársaság kialakítása után ezek képviselték a „magyarországi demokráciát”: Kun (Kohn) Béla, Garbai Sándor, Pogány (Schwartz) József, Rákosi (Rosenfeld) Mátyás, Erdélyi (Ehrlich) Mór, Varga (Weiszfeld) Jenő, Landler Jenő, Kunfi (Kunstaetter) Zsigmond, Böhm Vilmos, Szamuelli (Samuel) Tibor, Kalmár (Kohn) Henrik, Lukács (Löwinger) György, Ágoston (Augenstein) Péter, Rabinovics József, Szántó (Schreiber) Béla, Hevesi (Honig) Gyula… (3)

A csekély létszámú cseh-szlovák hadsereg (olasz és francia tisztek irányításával) 1918. november 1-jétől több mint két hónap alatt tudta csak elfoglalni a magyar Felvidéket. A cseh-szlovák hadsereg vezetőinek 1918. december 7-i adatai alapján a Felvidékre betört egységek „szlovákiai” részének hadereje a következő volt: 6788 főnyi legénység, 317 tiszt, 75 géppuska, 4 ágyú, 1 páncélvonat és 3 repülőgép volt. A cseh legionárius katonaság (a francia és az olasz frontokon harcoló későbbi katonaszökevényekből alakult) Amadeo Ciaffi olasz ezredes vezetésével 1919. január 12-én vonult be Ungvárra Szobránc felől. Hangsúlyozták „…csupán rendcsinálás végett jöttek, s nem elfoglalni akarják a várost, hanem átmenetileg megszállni, nyugalmat teremteni…”.

Ungvár elfoglalása után, 1919. január 14. és 23. között a cseh-szlovák csapatok megszállták az Ung folyó vonalát. Erre az antant hatalmak 1918. december 23-i jegyzéke adott lehetőséget, amely „Szlovákia” ideiglenes határát a Dunától és az Ipolytól északra, Rimaszombattól délre és az Ung folyótól nyugatra állapította meg. A magyar haderő és a hatóságok január végére ürítették ki a demarkációs vonal mögötti területeket. Kárpátalja délkeleti része és Nagybocskó vidéke román megszállás alatt volt. Ruszka-Krajna (Ruténföld) nagyobb részén a magyar közigazgatás működött tovább, azonban a rutén autonómia kiépítése folyamatban volt. Ungváron a rutén tanács, amelynek titkára, Avgusztin Volosin 1918. végéig a magyar államhoz való hűségét hangoztatta, 1919 januárjában már Kárpátalja Cseh-szlovákiához való csatolásának egyik leglelkesebb szószólója volt. Február 1-jén a városba érkezett Masarýk elnök megbízottja, Ferdinand Pisecký kapitány, a hadügyminiszter szárnysegédje, hogy a Magyar–Rutén Néptanácsnak átadja a philadelphiai, illetve a scrantoni egyezmény dokumentumait. Egyben felhívta a testület figyelmét, hogy kezdjen agitációt Kárpátalja Cseh-szlovákiához való csatolásáért. Három nap múlva a néptanács megváltoztatta nevét és – Ungvári Rutén Tanácsként – működött tovább.

A cseh-szlovák hadsereg által megszállt terület közigazgatásának az átvételére február 21-én Ungvárra érkezett Moys cseh zsupán. A cseh-szlovák katonai hatóságok már Ungvár elfoglalásakor statáriumot és sajtócenzúrát vezettek be a megszállt területeken. Az antant hatalmak Párizsban az Egyesült Államok és Franciaország szorgalmazására március 13-án döntöttek arról, hogy Kárpátalja Cseh-szlovákiához kerül. A terület jövőjéről kialakult vélemények abban megegyeztek: nem bízhatják az ott élő ruténok nemzeti önrendelkezésére hovatartozásuk eldöntését. Március 15-én már Ungváron tárgyalt Zsatkovics Grigorij, az amerikai rutének vezetője az eperjesi, az ungvári és a máramarosszigeti Radák (Nemzeti Tanácsok) egyesítéséről és egy esetleges népszavazásról.

1914-ben Ukrajna két részre oszlott: Oroszországon belül 5 kormányzóságra (Kijev, Harkov, Csernyigov, Novogorod-Szeverszk, Jekatyerinoszlavszk – népesség szempontjából 30 millió lakos). Valamint az Osztrák-Magyar Monarchián belül két tartományra Galícia keleti része és Bukovina északi része – 4,3 millió lakos. Az I. vh. kitörése „aktivizálta” az ukrán nemzeti mozgalmakat. 1914. augusztusában Lembergben Ukrán Nemzeti Tanácsot (Ukrainszka Nacionalna Rada) alakítottak, ami a galíciai visszavonuláskor Bécsbe települt át, majd 1915. junius 22-én tért vissza Lembergbe. 1916-ban az osztrák császári Landwehr kötelékén belül, karhatalmi feladatok ellátására megszervezték az Ukrán Légiót (Szics Lövészgárdát). Az Ukrán Nemezeti Tanács Ukrajna létrehozását az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségi tagállamaként képzelte el. (4)

Jászi Oszkár nemzetiségi ügyekkel megbízott miniszter (ezen kormány ugyan csak „hozzáértő szakembere”) a Miniszter Tanács 1918. december 29-i ülésén úgy látta jónak, ha az ország északkeleti részei nemcsak a csehek és a románok, hanem a lengyelek és ukránok kezébe is kerül – „ez taktikailag előny a mi számunkra”. Ebből kifolyólag arra utasították a magyar egységeket – „ha az ukránok összeütközésbe kerülnek a csehekkel és a románokkal, akkor teljesen semleges magatartás tanúsítandó”.

Ung vármegye keleti részén, valamint Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegyékben a „magyar” kormány kis létszámú alakulatokat állomásoztatott (mivel megállapították, hogy külföldi támadástól itt sem kell tartani!), amelyek az 1919. január elején Galícia felől betört ukrán egységekkel szemben sem fejtettek ki ellenállást, mivel a – Nyugat-Ukrán Köztársaság – budapesti követe Károlyi miniszterelnököt korábban tájékoztatta az eseményről. A nyugat-ukrán csapatok támadását követően a helyi magyar katonai parancsnokság az Ugocsa vármegyei Nagyszőlősre települt át. Zombory Emilián máramarosi kormánybiztos jelentései alapján – Kőrösmezőt január 7-én majd január 14-én Rahót (a január 12-i ungvári cseh-szlovák bevonulás hírére) és Máramarosszigetet január 16-án foglalták el az ukrán csapatok.

1919. január 14-én a Károlyi-kormányhoz jegyzéket intézett a Nyugat-Ukrán Köztársaság külügyminisztere, amelyben közölte: „Kormánya parancsot adott seregeinek, hogy foglalják el azokat a kárpátaljai járásokat, ahol ruszinok alkotják a lakosság nagyobbik részét, ezen kívül azokat a területeket, ahol azt a lakosság így kívánja…”

A Vereckei-hágó közelében, a Kárpátok túloldaláról, a galíciai Lawoczne (Lavocsne) felől január 15-én vasúton nyomult be egy jelentősebb nyugat-ukrán egység. Feladatuk Munkács megszállása volt. A Károlyi-kormány által ugyancsak védtelenül hagyott munkácsi polgárok nemzetőrséget szerveztek és elfogták a Csillag szállóban mulatozó ukrán tiszteket. A kaszárnyákba elszállásolt legénység megadta magát. Lawoczne határállomásnál a munkácsi nemzetőrök lekapcsolták az utolsó vagont, az ukránok fegyverek nélkül tértek haza.

Időközben az ukrán alakulat más egysége vasúton egy századot tolt előre, amely birtokba vette Bátyú és Csap községek vasútállomását. Január 19-én azonban visszavonultak, mivel hírül kapták, hogy a Tisza völgyébe betört nyugat-ukrán főerőt a román csapatok kiszorították Máramarosszigetről és Kőrösmezőig verték vissza. (5)

Január 22-én az Ukrán Nemzeti Tanács igazgatósága Kijevben, nyilatkozatban tette közzé: a Kelet-Galíciából, Bukovinából és Uhorszka Ruszból, azaz a magyarországi ruszin lakta vidékekből álló Nyugat-Ukrán Népköztársaság és a Dnyeperi Nagy-Ukrajna egybeolvadását Szoborna Ukrajina, azaz Egyesített Ukrajna néven. A katonai helyzet kedvezőtlen alakulása következtében az új ukrán állam már február 4-én kivonta csapatait Máramaros vármegyéből.

1917. december 9-én a román kormány képviselői Focșani-ban fegyverszünetet kötöttek a Központi Hatalmakkal, majd 1918. május 7-én megkötötték a bukaresti békeszerződést, amely többek között korlátozta a román hadsereg létszámát. Ezzel a szerződéssel Románia számára az I. vh. gyakorlatilag véget ért. A háború befejezése előtt egy nappal 1918. november 10-én Románia azonban ismét hadat üzent Németországnak így fordulhatott elő az az eset, hogy a világháborút mégis a győztes hatalmak oldalán fejezhette be.

A legújabb levéltári kutatások szerint az Erdélyre 1918. november első hetének végén, hadüzenet nélkül támadó, rosszul felszerelt, az elégtelen hadtápellátás miatt naponta rabló, fosztogató, kiéhezett román csapatok létszáma hozzávetőlegesen 4–5 ezer fő volt. November 7-én a román csapatok betörtek Hunyad és Krassószörény vármegyékbe. A helyi hadsereg-parancsnokságtól Budapestre küldött jelentés alapján november első hetének vége tekinthető Erdély román megszállása kezdetének. Ezt azonban nem véletlenül tagadja az akkori román hadvezetés és napjainkban a román történetírás, amely ragaszkodik a november 20-ai dátumhoz. Ennek fő oka: ha beismernék a két héttel korábbi betörést a Délnyugat-Erdélyben lévő vármegyékbe, akkor egyértelművé válna, hogy a román hadsereg orvtámadást indított Magyarország ellen. Marosvásárhelyt november 25-én, egy 12 tagú (!) román gyalogos járőr egység vette birtokba.

A magyarországi Román Nemzeti Párt hivatalos lapja, az Aradon megjelenő Románul felszólítására már 1918. november utolsó napjaiban megkezdődött a románok Gyulafehérvárra történő gyülekezése, amihez a Károlyi Mihály kormánya ingyenes különvonatokat bocsátott a rendelkezésükre: holott köztudott volt, hogy az évtizedeken át ösztönösnek és szabadon szerveződőnek hazudott, valójában jól szervezett népgyűlés fő célja Erdély egyoldalú elszakításának a kimondása volt Magyarországtól. Erről azokban a napokban nemcsak a hazai kisebbségi román sajtó, de a budapesti magyar lapok is nyíltan írtak! December 1-jén, az egyes források szerint a több ezer tüntető által támogatott, 1228 román küldött Erdély többi nemzetiségének (magyarok, szászok, szerbek, ruszinok stb.) a megkérdezése nélkül, az ún. Gyulafehérvári Nyilatkozatban egyoldalú határozatban mondta ki Erdély, a Bánság és Kelet-Magyarország román lakta területeinek a „Romániával való egyesülését”. A gyűlés egy 212 tagú Román Nemzeti Nagytanácsot választott, amely másnap, Iuliu Maniu miniszterelnök és belügyminiszter vezetésével megalakította a 15 tagú Kormányzótanácsot (Consiliul Dirigent), azaz az Erdélyi Román Kormányt.

Az 1960-1970-es években közzétett korabeli román (bukaresti) hadilevéltári dokumentumok szerint csak 1918. december végére emelkedett az Erdélybe tört román hadsereg létszáma 39 ezer főre. Feltételezhető a román hadsereghez csatlakozott erdélyi, helyi román gárdákat és román nemzetőrséget is beleszámította a bukaresti Román Vezérkar. Az utóbbiak felfegyverkezése egyébként a Magyar Királyi Honvédség hadianyag-készleteiből a Károlyi-kormány engedélyével történt! Barabás Sámuel kolozsvári esperes 1918. december 5-i naplóbejegyzéséből: „A Magyar Nemzeti Tanács fegyverrel látja el a románokat, ad nekik muníciót és az állampénztárból pénzt.” 1918. december 24-én a románok megszállták Kolozsvárt.

Szentkereszthegyi Kratochwill Károly ezredes, az Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka, a Székely Hadosztály megszervezője és vezetője a saját felelősségére elrendelte a román csapatokkal szembeni ellentámadást, mivel a hadosztályon kívül senki sem harcolt a megszálló csapatok ellen Erdélyben. A Károlyi-kormány számos alkalommal szándékosan akadályozta a Székely Hadosztály harcait, főleg az utánpótlás szállítás terén.

Az 1918. novemberében Dél-Magyarországra akadálytalanul (mivel itt is megtiltották az ellenállást) bevonuló szerb katonaság létszáma kb. 20 ezer fő volt. Az állománynak közel a fele csekély harci értékű népfelkelő, frissen szabadult szerb hadifogoly, kényszerrel besorozott földműves és pásztor volt. A szerb hadvezetés valamennyit felfegyverezte a Magyar Királyi Honvédség visszamaradt felszereléseiből és lőszerkészleteiből és bevetette őket a Szerémség elfoglalására. (6)

A padovai fegyverszüneti egyezmény hatályba lépését követő napon, november 5-én ®ivojin Mi±ić vajda, szerb Vezérkari Főnök az antant engedélyével irányítása alá tartozó 1. és 2. hadseregnek elrendelte, hogy csapatai foglalják el a Bánság nyugati részét a Dunától a Fehértemplom – Versec – Temesvár városok vonaláig, Torontál vármegye egészét, valamint Temes vármegye nyugati részét. Továbbá szállják meg a Bácska, azaz Bács-Bodrog vármegye Bajától és Szabadkától délre, a Duna és a Tisza között elterülő részét. Ezen kívül a horvát fennhatóságú Szerémséget, Szlavóniát, valamint Bosznia-Hercegovinát és Dalmáciát. Két nap múlva, november 7-én a szerb hadsereg minden ellenállás nélkül bevonult a Szerémségbe, majd 9-én Újvidékre – a Károlyi Mihály vezette küldöttség belgrádi tárgyalásainak a napján!

A belgrádi katonai konvencióban kijelölt demarkációs vonal alatt az antant csapatainak, valójában szerb és román szövetségeseiknek joguk volt megszállni a magyar területeket, sőt az ezen kívül fekvő stratégiailag fontosabb városokat is, köztük Budapestet. A megegyezés 8 napot adott a Barcs – Szigetvár – Pécs – Bátaszék – Baja – Szabadka – Horgos – Szeged vasútvonaltól 5-20 km-re északra húzódó szakasz alatti, a történelmi déli határig terjedő terület kiürítésére, amit a magyar kormány határidőre végre is hajtott.

Az előbbi események felbátorították az Osztrák Államtanácsot, amely hivatalosan is megforgalmazta Ausztria területi követeléseit korábbi szövetséges társállama, Magyarországgal szemben. A belgrádi konvenció aláírása után négy nappal, november 17-én a következő határozatot hozta az Osztrák fél: „Az Államtanács kijelenti, hogy Pozsony, Moson, Sopron és Vas megyék zárt német telepterületei, földrajzilag gazdaságilag és nemzetileg Német-Ausztriához (Deutschösterreich) tartoznak, vele évszázadok óta a legbensőbb gazdasági és szellemi közösségben vannak, és különösen Bécs városának élelmezéséhez nélkülözhetetlenek. Ezért a német-osztrák állam a békekonferencián azon lesz, hogy ezek a területek Német-Ausztriába bekebeleztessenek. Ily értelemben az Államtanács üdvözli Nyugat-Magyarország németjeinek élénk nemzeti és gazdasági annexiós mozgalmát” (7)

Nagykárolyi gróf Károlyi Mihály (Budapest 1875. március 4. – Vence (Franciaország) 1955. március 19.). Édesapja Károlyi-lányt vett feleségül a saját unokahúgát, Georginát, Mihály talán ennek köszönhetően nyúlszájjal és farkastorokkal született 1875. március 4-én. Vézna volt és beteges, beszédét nehezen lehetett érteni a szellemi fogyatékosság jelei már korán megmutatkoztak rajta, ami érthető, mivel vérfertőzésből született. Mindemellett az állandó bizonyítási vágy része volt egész életének. Szüleit korán elvesztette, gyerekkorától nagybátyja, Károlyi Sándor fóti kastélyában nevelkedett. 1916-ig messze nem tartozott a magyar politikai élethez: automobil-baleseteiről, kártyapartijairól, éjszakai tivornyáiról, kardpárbajairól (főleg Tisza Istvánnal) jóval többet halott a közvélemény, mint a parlamenti felszólalásairól. Kormányában mindvégig ő irányította a külügyminisztériumot, október 31. és november 25. között ellátta a pénzügyminiszterséget, sőt december 12 és 29-e között hadügyminiszter is volt. Károlyi Mihálynak és az 1919. március 21-ig fennálló rendszerének köszönheti a magyar nemzet a hadsereg teljes szétzüllesztését, valamint a Trianoni békediktátumot, amelynek következtében területeink kétharmadát elveszítettük. A Horthy-korszak idején Franciaországban élt, később visszatért Magyarországra. Utolsó éveiben ismét emigrációba kényszerült a dél-franciaországi Vencében élt és hunyt el 1955-ben, később a budapesti Kerepesi úti temetőben újratemették. Születésének 100-ik évfordulójára a kommunista karhatalom szobrot állíttatott tiszteletére, amely szobor 1975-től hirdette az első magyar népköztársaság elnökének megalkuvó gyávaságát, 2012. március 29-ig.

1., Botlik József – A Nemzeti önfeladás politikája (A Károlyi-kormány pacifizmusának csődje 1918. november-decemberében (Tanulmány 1-15. old., továbbiakban Uo. – ugyan ott)
2., Uo.
3., Marschalkó Lajos – Kik árulták el 1918-ban Magyarországot (Stádium kiadó Bp. 1944, reprint Gede Testvérek Bt. Bp. 2008. 20., 88. old.)
4., Dr. Ravasz István – Az ukrán – magyar katonai kapcsolatok a XX. század első felében (Tanulmány 1. old.)
5., Botlik József – Már Trianon előtt elvégeztetett (Tanulmány 7.old.)
6., Uo.
7., Uo.