Természetesen erre is fokozottan vonatkozik a régi közhely, miszerint a történelmet a győztesek írják. Ők írják bizony, és alaposan meg is hamisítják utólag a történéseket. Nyilván mindenki ismeri azokat az elsöprő többségben levő műveket, amikben a németek mindig ostobák, és az angolszászok túljárnak az eszükön, a németek mindig túlerőben vannak, de mégis vereséget szenvednek. Rosszabbak a fegyvereik, démonian gonoszak a tudósaik, és nem sorolom tovább ezt a generális ostobaság-halmazt. Ha ez így lett volna, akkor a háború 3 hónapig sem tartott volna. Ezzel szemben a háború több mint 5 és fél évig tartott, és az 5,3 milliós német hadi-veszteséggel szemben a koalícióba tömörült „szövetséges hatalmak” 26 millió katona életével fizettek az állítólagos „fölényes” győzelemért. Ez a cikksorozat a nagy háború néhány olyan eseményét és vonását próbálja körüljárni, amiről az átlagolvasó talán kevesebbet hallhatott.

Az angliai légicsatáról szóló cikk már kissé felborzolta a kedélyeket az érdeklődők között, sokan hitetlenkedésüknek is hangot adtak a „Battle of Britain” ilyetén felfogása láttán, de hát végső soron mindenki maga kell hogy kialakítsa nézeteit. Itt csupán az alternatív felfogásokat villanthatjuk fel egy kissé, és azt is meglehetősen hiányosan dokumentálva, mivel ezek a nézetek nem jelenhettek meg a „politikailag korrekt” irodalomban. Még az olyan objektívnek tűnő szerzők is, mint Galland, Westphal, Speer, Arnim, Schmidt és társaik is súlyos kompromisszumokat voltak kénytelenek kötni a könyveik megjelenése érdekében. A szovjet tábornokmemoárok vagy például Paulus tábornagy visszaemlékezései pedig gondolom senkiben nem hagynak kétséget azt illetően, hogy mi is volt a „főszabály” ezekben az írásokban. Kivételt igazából csak néhány magánkiadás (pl. David Irvingé) képezhet, de a revizionizmus fő vonalának szerzői bizony komoly üldöztetést vállalnak fel az igazság melletti kiállásukért. Ők az igazi nagyságai a háború krónikásainak, de elenyészően kevesen vannak. Ezért is dokumentálható nehezen a „másként látás” világnézete. De reméljük, idővel ez a helyzet megváltozik.

Ez az írás megpróbálja kissé más oldalról is megvilágítani a háború fordulópontjának tekintett sztálingrádi ütközetet, és egy olyan hadi eseményről is hírt adni, amiről szinte egyáltalán nem beszélnek a történészek.

A hivatalos (balliberális) felfogás szerint a keleti háború második évében, 1942-ben csupán az arcvonal déli szakaszán történtek „érdemleges események”. (Majd látni fogjuk, hogy már ez is egy jelentős tódítás.) A német hadsereg, kiheverve a moszkvai kudarcot, nyáron támadásba lendült, és megindult a Szovjetunió déli területei elleni offenzíva, a Fall Blau. Ez a támadás elsöpörte az előtte álló szovjet frontot, kijuttatta a 6. hadsereget a Volgához és Sztálingrádhoz, míg az óriási erőkből álló német „A” Hadseregcsoport elindult a Fekete- és a Kaspi-tenger között dél-keleti irányban a Kaukázus felé, hogy megszerezze magának a Kaukázus olaját. De a kezdeti sikerek után a szovjet déli hadseregek visszaverték ezt a kísérletet, és az „A” hadseregcsoport visszavonult Rosztov felé. Közben állítólag Hitler szeme mágikusan csak a Sztálinról elnevezett városra szegeződött. Lélektani, gazdasági és presztízs okokból is mindenáron el akarta foglalni a várost, amely később a 6. hadsereg temetője lett. És a Vörös Hadsereg 1942. november 18-20. között a várostól északra és délre is áttörte a német szövetségesek védelmét, óriási harapófogóba szorítva a 6. hadsereget és a megerősítő csapatokat. Ezt a katlant aztán a szovjetek 1943. február elejére felszámolják, a 6. hadsereget megsemmisítik, ami által gyökeres fordulat áll be a világháború menetében. A Wehrmacht ettől kezdve stratégiai védelembe kényszerül, és sorsa innentől kezdve csak az állandó visszavonulás, egészen a végső vereségig.

Eddig a hivatalos balliberális rablómese, és most nézzünk utána, valójában hogyan is történtek a dolgok ott a szovjet „déli végeken”, és mi lett a következménye a kölcsönös stratégiai melléfogásoknak.

Az „A” hadseregcsoport nem az olajért ment elsősorban a Kaukázusba. Ez tetszetős magyarázatnak tűnik, mivel ismert az állandó krónikus német olajhiány. Igazából a németek tisztában voltak azzal, hogy a kutak nem kerülnének épségben a kezükre. Új kutakat építeni a háború zűrzavarában igen nehéz, és a kitermelt olajat sem tudnák elszállítani arról a vidékről a hátországba. Ugyanis azon a tájon akkoriban semmilyen közlekedési infrastruktúra nem létezett. Úttalan tájakon, mocsarakon, kősivatagokon keresztül tört előre a hadseregcsoport, és a megoldhatatlan utánpótlás következtében egyre válságosabb helyzetbe került. Előkerült a német (és napóleoni) hadsereg legnagyobb átka: az utánpótlás megoldhatatlansága. Szó sincs arról, amit utólag kitaláltak, hogy a német hadsereg nem készült a télre, és nem volt ruházat és lőszer. A kelet-poroszországi és főkormányzósági hadi raktárakban millió-tonnaszám fel volt halmozva a készlet. De nagyon nehéz volt a frontra kijuttatni. Az egész keleti frontot csak néhány sínpár kötötte össze a hátországgal, és azt is állandóan támadták a partizánok. Aszfalt utak egyáltalán nem voltak, a földutak állapota az időjárástól függött. Ahogy ma mondanánk, a rendkívül alacsony logisztikai áteresztőképesség állandó krízist eredményezett. Ez véleményem szerint még a kegyetlen orosz télnél is nagyobb feladat elé állította a Wehrmachtot. A Kaukázusba egyetlen sínpár sem vezetett, még földutak sem voltak, csak kősivatagok. A harckocsik és teherautók tönkrementek, az utánpótlást egy idő után öszvér és tevekaravánokkal próbálták biztosítani. Ugyanis a helyi népek többsége átállt a németek oldalára, amit a győztesek elfelejtenek manapság megemlíteni. El is lettek szállítva ezért ezek a népecskék a háború után, de az már egy másik dráma. Ilyen karavánokkal azonban egy másfél milliós hadseregcsoportot tartósan ellátni nem lehetett. Ezt be kellett látni, és már túl az olajvidék peremén, a nyomorúságos állapotban levő „A” hadseregcsoport visszafordult Rosztov felé. Éppen időben, de erről majd később. Miért is jött ide, erre a tájra a Wehrmacht, ha nem az olajért? Mi volt itt ebben a kopár déli sziklasivatagban, ami idevonzotta a németeket? Erről sem szeretnek beszélni „ballibék”, mert hozzátartozik a nagy háború legalattomosabb, de ugyanakkor leglényegesebb vonásaihoz.

Hát ezeken a déli vidékeken keresztül ömlött be az országba - és került főleg vízi utakon északra - az a mérhetetlen mennyiségű amerikai utánpótlás, amely életben tartotta az agyaglábú szovjet kolosszust. Enélkül a Vörös Hadsereg már rég bedobta volna a „törülközőt”. Itt nem a Land Lease (kölcsönbérleti törvény) szerinti korlátozott segítségnyújtásról, hanem egy korlátlan és feltétel nélküli hadiszállításról volt szó, melynek pontos mennyiségeit ma sem ismerjük, ezek a mai napig titkosak. De el lehet képzelni, hogy milyen grandiózus méretű lehetett ez a szállítás, ha versenyben tartotta a félig összecsuklott szovjet behemótot egy olyan ellenfél ellen, amely egész Európa iparára támaszkodhatott. (Az Urálban és Szibériában folyó szovjet haditermelésről szóló meséket nyugodtan el lehet felejteni, az mind mennyiségileg, de főleg minőségileg kritikán aluli színvonalú volt.) Az amerikai szállítások az 1941. augusztusában „demokratikusan” megszállt Iránon keresztül érkeztek, miután hajók ezrei „forogtak” folyamatosan a Perzsa-öbölben. Hát ezt az utánpótlást akarta elsősorban elvágni a német „A” hadseregcsoport. De a távolba mutató „ököl” csak a levegőbe csapott, és meg kellett kezdeni a visszavonulást ugyanazokon a nyomorúságos tájakon, amelyeken odafelé jöttek. A perzsiai utánpótlásvonalat sohasem sikerült elvágni, és döntő szerepe lett a német vereségben.

És most nézzünk rá egy pillanatra a térképre, hogy miért is „téblábol” ott, azon a helyen Paulus 6. hadserege Sztálingrád környékén! Azért, hogy lélektanilag megtörje ezzel a szovjeteket? Vagy azért, hogy a Sztálin bűvös nevével feldíszített ócska, sivár falanszter várost a magáénak tudhassa? Dehogyis, erre a németeknek semmi szükségük nem volt. Szinte világít a felismerés, hogy a 6. hadsereg a Kaukázus felé előretört német „A” hadseregcsoport hátát védi. Ha nem lenne ott, akkor a hadseregcsoportot azonnal hátba támadhatnák, utánpótlását elzárhatnák és rövid idő alatt megsemmisíthetnék. Ennek átlátásához nem szükségesek hadászati ismeretek. Miért próbálják a balliberálisok mégis ezt az egyszerű tényt elhallgatni? Hát azért, hogy utána elmondhassák, hogy az „őrült Hitler káplár” teljesen feleslegesen áldozta fel katonáit, és háborús bűneit saját népe felé is viselnie kell.

Nézzük meg tehát ezt a „felesleges áldozatot” a tények tükrében! A Sztálingrád körüli válságos helyzet kialakulásakor az „A” hadseregcsoport már javában úton van visszafelé, Rosztov irányába. A csapatok itt már olyan nyomorúságos állapotban vannak, hogy szinte minden felszerelésüket hátrahagyják. Szerencséjükre a nyomukban vonuló szovjet déli seregtestek is olyan harmatgyengék, hogy alig tudnak kárt tenni ebben a visszafelé özönlő formátlan „embermasszában”. A helyzet kulcsa a Don menti Rosztov városa, amelynek természetes „folyosója” egyedül alkalmas arra, hogy a csapatok a mocsárvidéken keresztül jussanak és elérjenek a hátországba. Közben Sztálingrádnál már katasztrofális a helyzet. Manstein felmentő kísérlete összeomlott, a légi utánpótlás megszűnt. Elkezdődött az agónia. De a 6. hadsereg még mindig kitart, a katlanban egész januárban leírhatatlan, felfoghatatlan események zajlanak nap mint nap. (A saját végtagjaikat evők, a hóvakságban és őrületben szovjet harckocsiknak puszta kézzel nekirontók, harckocsik által tömegesen széttaposottak, hidegtől megtébolyodott magukat felgyújtók és felrobbantók, és más hasonló dolgok iszonyatát semmi sem tudja visszaadni.)

Szerencsére a fantáziátlan szovjet hadvezetés csak Sztálingrádra mereszti a szemét. Nem látják meg a sokkal nagyobb lehetőséget. 8 szovjet hadsereg állja körül ezt az agóniát, több gyűrűt is létrehozva Paulus hadseregének szerencsétlenjei körül. Pedig igazából erre már semmi szükség nem volt. Ha ebből a 8 hadseregből csak néggyel is megerősítették volna a dél felé támadó szovjet csoportosítást, akkor az „A” hadseregcsoport sohasem jutott volna túl a rosztovi résen, és a világháború is rövidebb lett volna. De a németek szerencséjére nem ez történt. A nagy „visszafelé” versenyfutásban – Sztálingrád emberfeletti, heroikus kitartása közepette – végül 1943. január 30-án a déli hadseregcsoport utolsó katonája is visszajut a rosztovi folyosón. Másnap bezáródik a rés, de már nincs senki a déli oldalon. Február 2-án összeomlik Sztálingrád, a tragédia bevégeztetett. De beteljesítette küldetését, hiszen 330 ezer ember élete árán megmentett másfél milliót. Szó sincs tehát semmilyen értelmetlen áldozatról. Ez Sztálingrád története.

És Sztálingrád nem volt a háború fordulópontja, mert, bár érzékeny veszteség volt a Wehrmacht számára egy ilyen megerősített hadsereg pusztulása, de az összesen 52 német hadseregből ez csak egy volt. A visszaözönlő hadseregeket rendbe hozva és feltöltve Manstein hatalmas ellentámadásba kezdett. Bénító csapást mért a szovjetekre Harkovnál, visszafoglalta az elveszett déli területek jelentős részét. Délről is kialakult a kurszki ív, ahol aztán később, júliusban német stratégiai kezdeményezésre megkezdődött a világháború egyik legnagyobb ütközete, a kurszki csata. Tehát az sem igaz, hogy a németek Sztálingrádnál örökre elvesztették a stratégiai kezdeményezést. A német erők megroppanása valójában Kurszk után, 1943 őszén történt. A hitleri hadsereg ténylegesen ekkor kezdi meg igazi vesszőfutását, amely a teljes megsemmisülés felé vezet. Ekkora már az amerikai szállítások mennyisége és a szovjet emberfölény olyan kilátástalan helyzetet teremtett, amit a Harmadik Birodalom erőforrásaival nem lehetett megoldani. A legnagyobb német vereség 1944 tavaszán és kora nyarán zajlik, amikor a Bagratyion hadművelet során a német Közép Hadseregcsoport 1,7 millió katonája kerül egy gigantikus bekerítésbe. Nem semmisül meg a teljes front, azonban a Wehrmacht itt már olyan sebet kap, amiből nem tud kigyógyulni. Ez a katasztrófa méreteiben többszörösen felülmúlta a sztálingrádi dimenziókat, de érdekes módon ezekkel az eseményekkel sokkal kevesebbet foglakozik a „hivatalos” történetírás, mint Sztálingráddal. Ők tudják, miért…

Mi is volt tehát akkor röviden a Szovjetunió déli részén zajló 1942-es eseményeknek a lényege? Ebben a térségben egy rosszul végiggondolt, homályos célokat kitűző német stratégiai kezdeményezés indult, mely légüres térbe került, és ebből csak egy elit hadsereg feláldozása árán lehetett kihátrálni. A súlyos hiba következtében a stratégiai kezdeményezés ezáltal - ekkor még csak átmenetileg - a szovjet oldalra került.

De térjünk vissza a szovjet-német háború egyik agyonhallgatott epizódjához, amely szintén a Sztálingrád körüli időkhöz kapcsolódik. Abban az időben, amikor Sztálingrád mellett november végén 13 szovjet hadsereg bevetésével megindul a nagy ellentámadás, a volgai várostól északra 1100 kilométerre egy még ennél is grandiózusabb ütközet előkészületei zajlanak.

Rzsev-Szicsevka-Vjazma körzetében, vagyis a központi front szívében hatalmas szovjet csapatösszevonások folytak 1942 őszén. 25 hadsereget, 3 millió embert, 3400 harckocsit, 1700 repülőgépet és 27 ezer löveget összpontosítottak november végére, erre a frontszakaszra. Emberben kétszer, hadianyagban háromszor akkora koncentráció, mint a sztálingrádi összevonás. Ez lett az úgynevezett Mars hadművelet, mivel akkoriban általában valamilyen bolygóról nevezték el a szovjet hadmozdulatokat. (A sztálingrádi az Uranus volt.) De ez a hadművelet mégsem vált híressé, sőt a mai napig agyonhallgatják. Egyszerű okból adódóan. Ugyanis ezen a frontszakaszon a szovjet Vörös Hadsereg - kevéssel Sztálingrád után - olyan katasztrofális vereséget szenvedett, amely fél évre megbénított mindenféle szovjet kezdeményezést. Nem illik bele a hivatalos háborús mesékbe sem, hiszen állítólag Sztálingrádnál megfordult a háború menete. Nem lehetett erről mesélni a vereséget szenvedett szovjet parancsnok, Zsukov marsall személyi kultusza miatt sem, mert róla azt a mesterséges képet építgették évtizedekig, hogy sosem szenvedett vereséget. Pedig valójában alig győzött, és akkor is csak tengernyi vér árán. (Lásd Berlin, Cserkaszi.) De a legnagyobb vereségeket ő szenvedte el, azokról azonban valahogy nagy hallgatás van. (Luck-Rovno, Rzsev-Szicsevka, Vjazma-Brjanszk – csak ebben a 3 óriási ütközetben úgy 4 millió szovjet katona esett el.) Zsukov személye megérne egy hosszabb méltatást, elégedjünk meg azonban annyival, hogy a cári hadsereg egykori altisztje mindvégig megtartotta ezt a „szellemi fokozatot”. Tompa fejében csakis a frontális gyalogosrohamok jelentették az egyetlen megoldást. A róla terjesztett legendákról - például, hogy ösztönösen rábökött a térkép azon pontjára, ahol német aktivitás volt várható - csak annyit, hogy a törzstisztjei egyhangúlag elmondták, hogy nem is ismerte ki magát semmilyen térképen. A csapatok körében az volt a beceneve, hogy mjasznik, azaz mészáros. Ahol ő megjelent, ott a különben is magas veszteségek általában az egekbe szöktek. Azt a „kedves” képességét, hogy támadásban képes volt gyakorlatilag az utolsó szálig kiirtani egész magasabb-egységeket, nos, az ilyen 100%-os veszteségeket még a hozzá hasonló „talentumok” garmadájával rendelkező Vörös Hadseregben sem tudta senki utána csinálni. Hagyjuk el egy kicsit az „őstehetség” Zsukovot, és tekintsük át a szovjet „hadászat” legszembetűnőbb jelenségét, amiből azonnal megérthetjük, hogy ilyen „táptalajon” hogyan termettek számolatlanul a hozzá hasonlók. Minden legenda ellenére „legendás” tábornoktársai is jórészt ugyanilyen hullagyárosok voltak. Konyev, Malinovszkij, Rokoszovszkij, Vatutyin, Jeremenko és a többiek ugyanebben a „stílusban” haladtak előre. A külföldi hadtudomány talán csak a vezérkar két munkatársának Antonovnak és Vaszilevszkijnek a teljesítményét ismeri el európai értelemben értékelhetőnek.

A szovjet emberhullám taktikát, vagy régiesen orosz gőzhengert, sokan legendának tartják. Pedig nem legenda ez, hanem a nagyon is véres valóság volt a régi időkben. Már az első nagy háború idején is alkalmazták (az I. világháború katona halottainak 60%-a orosz), de igazán „kiforrottá” a második világháborúban vált ez a tengernyi vérrel „megöntözött taktika”. A dolgok hátterében természetesen ott áll egy embertelen és iszonyatos felfogás, amely semmibe veszi az emberéletet, és emberhulladéknak tekinti a hadsereg közrangú katonáit. Ugyanezt tükrözik a szovjet hadsereg belső viszonyai, a brutális bánásmód, az állandó megfélemlítés, a hősi halál mítoszának erőltetése. Ez egy fatalista, „úgyis meghalok”-szerű fásult, de végsőkig elszánt attitűdöt alakított ki a szovjet harcosokban. Ők még akkor is képesek voltak egyik gyalogosrohamot indítani a másik után, amikor más országok katonái már rég fellázadtak volna. Képesek voltak a saját bajtársaik hullahegyein keresztülmászva a géppuskákat a saját testükkel elzárni, az aknákra ráugrani. Az ilyesfajta hősiességet természetesen „jól motiválták” a háttérben elhelyezkedő NKVD záróosztagok, amelyek lekaszáltak minden visszavonulót. (Csak Sztálingrád körül állítólag több tízezer ilyen saját veszteség volt.) Ez a magyarázata az irdatlan, egészen a háború végéig fennálló 6:1 – 7:1 arányú szovjet-orosz veszteségeknek.

1942. november 25-én (pár nappal a sztálingrádi ellentámadás után) megindult a hatalmas szovjet offenzíva a Rzsev-Szicsevka-Vjazma vonal áttörésére. A hadművelet tulajdonképpeni célja a német Közép Hadseregcsoport „kettétörése” és kijutás a belorusz és balti térségekbe. A terep teljesen alkalmatlan a támadásra, a németek felé folyamatosan emelkedik, és ráadásul több helyen éles szögben hornyolt. Kevés a természetes fedezék, és az emelkedők tetejéről a németek elsöprő tűz alatt tudják tartani a felfelé rohamozókat. A német védelem (az alaposan megerősített 9. német hadsereg) parancsnoka Model tábornok, a védekezés nagymestere, de itt nincs szükség különösebb tudományra, mivel az öngyilkos szovjet taktika mindent leegyszerűsít.

A meg-megújuló folyamatos mészárlások ellenére az offenzíva lankadatlanul folyik egészen 1943. március végéig, azaz 4 hónapon keresztül, napi több támadási hullámban, 230 km hosszú frontvonalon. A szovjet túlélők, akik a jelcini érában mertek először megszólalni a Vojenno Isztoricseszkij Zsurnal hasábjain, többemeletes hullahegyekről és teljesen összezavarodott tisztikarról meséltek. Ezt a nyomást és kilátástalanságot semmilyen emberi psziché nem képes sokáig tolerálni. A rohamozók közül sokan megtébolyultak, rengeteg volt az öncsonkítás, felrobbantották magukat, hullahalmok alá rejtőztek napokig, és sorolhatnánk még a kétségbeesett emberi reakciókat. A kevés német szemtanú - aki meg mert szólalni az ügyben - arról mesélt, hogy a géppuskafészkekben nagyon gyakran kellett cserélni a katonákat, mert ezt az esztelen öldöklést nem sokáig bírták gyomorral sem a lövészek, sem az aknavetősök. Az ütközetről a nyugati katonai sajtóban azért több szó esik, mint az oroszban, de azért ott is erősen tompított formában írnak erről az őrületről. Valószínűleg nem akarják megszégyeníteni az egykori szövetségest. És nem szeretnek arról sem beszélni, hogy ők az eszközöket adták, de a szovjet behemóttal hozatták meg az irdatlan véráldozatot. Ez ugyanis egy elég aljas taktika, amivel nem illik dicsekedni. A valós orosz veszteségadatokat azóta is homály fedi, a becslések 600 ezer és 2,2 millió között szóródnak.

Szovjet felfogás szerint tehát az történt, hogy 1942-ben két nagyarányú szovjet hadművelet zajlott a keleti fronton. Egy nagyobb a központi frontszakaszon, és egy kisebb délen. A déli sikeres volt, a propaganda azóta is szűnni nem akaróan foglalkozik vele. „A központi vér- és hullatengert pedig felejtsük el, talán meg sem történt, aki netán emlékezni merne rá, azt pedig megfegyelmezzük. Olyan sok túlélő úgysem lehet azok közül.”

És az egész háború során elpusztult 22 millió szovjet katona helyére (Volkogonov-Bizottság adata) másik 22 millió katona állt (ugyanis pont ennyi volt a háború végén a Vörös Hadsereg létszáma), ezek átlagéletkora már 40 körül volt, és ez az öregebb garnitúra vitte végbe a Harmadik Birodalom és Kelet-Európa eltaposását. Nem sok örömük telt benne, mert a demográfiai sebeik máig sem gyógyultak be, a „szovjet-újbirodalom” pedig 1991 végén szétesett. Utódállamai a mai napig küzdenek egymással, a nyomorral, a vérgőzös múlttal és a szűnni nem akaró boldogtalanságukkal. A legyőzött Németországban pedig a rájuk erőltetett önmardosás és tudathasadás mellett, de azért sokkal emberhez méltóbb létben élte le életét azóta több generáció. Nem biztos, hogy az ilyen győzelmek boldogságot és megnyugvást hoznak. Jobb lett volna ezt az egészet valahogy elkerülni. Ha meg tudnánk mondani, hogy hogyan, az nagyon hasznos lehetne a jövő nemzedékeinek is.

A keleti nagy háború titkait talán egyszer áttetszővé mossa az idő. A halottak békéjét ne háborítsa senki, az élők megbékélését pedig segítse elő az emberi bölcsesség és megértés. Ne engedjük, hogy a háború démona újra beköltözzön a vén kontinensre!

(A szerző olvasónk.)

Mivel a cikkhez jó néhány érdemi hozzászólás érkezett, megpróbálom összefoglalni az ezzel kapcsolatos gondolataimat.

1./ Több hozzászóló részéről felvetődött, hogy a világ mai arculatát, erőviszonyait nem a második, hanem inkább az első világháború alakította ki.

Való igaz, hogy a térképre nézve megállapítható, hogy a mai határok jórészt már az első nagy háború békekötései után kirajzolódtak. Sokan azt is állítják, hogy a második világháború az első szerves folytatása volt, és a kettő közötti idő csak valamiféle fegyverszünetnek fogható fel. Nos, való igaz, hogy az első világháború utáni „újrarendezés” olyan robbanásveszélyes gócokat hagyott hátra, amik önmagukban is újragenerálhatták volna az ellenségeskedéseket. De véleményem szerint a két időszak között van egy hatalmas különbség. Mégpedig az, hogy míg az első háború még valóban a világ földrajzi erőforrásain való „marakodás”, addig a második már két szerveződési mód, két világrendszer küzdelmét hozta. Ezek közül az egyik az I. világháború idején még csak csiráiban létezett cionista, monetarista pénz- és hatalmi rendszer. Ez a két nagy háború között erősödött meg, és a másodi világháború előestéjén már világhatalmi tényezővé vált. Hogy milyen mértékben befolyásolta a második nagy háború menetét, arról még ma sincs tiszta képünk, de biztosak lehetünk benne, hogy döntően. (Majd ha megnyitják a nagy bankárdinasztiák családi archívumait…)  Ez a pénzuralmi struktúra szétzúzta a hagyományos termelési módszereket és a hagyományos nemesfém alapú pénzrendszereket. Létrehozta a mindent felfaló finánctőkét és a pénz uralta társadalmat.

A másik szerveződési mód a munka alapú gazdasági és társadalmi szerveződési koncepció, amely legtisztábban a hitleri Németországban valósult meg. Ez jelentősen korlátozta a pénzviszonyokat, a hangsúlyt nem az egyénre, hanem a közösségre és a tényleges teljesítményekre helyezte. Olyan sikereket ért el, hogy az összeütközés nem volt sokáig elodázható. Ez a két rendszer nem fért el egy planétán sokáig egymás mellett.

Ezért szerintem a második világháború már alapvetően más jellegű volt. Itt két olyan újonnan létrejött elvi-eszmei rendszer ütközött meg egymással, ami az első háború idején még nem is létezett. És ennek a küzdelemnek a győztese ma is uralja mindennapjainkat, bár valószínűleg már nem sokáig. Ha kicsit nagyobb léptékben nézünk keresztül az azóta eltelt időkön és történéseken, bizony azt is mondhatjuk, hogy ott, a Kaukázus előterének sivatagain és mocsarain, a Don és Volga vidékének sztyeppéin harcoló német és magyar alakulatok a mostani, mai kifosztásunk ellen is harcoltak. Akkor is és később is, amíg csak harcolni tudtak…

2./ Több hozzászóló felvetette a háborús veszteségek, egyéb létszámok kérdését. Néhányan túlzónak tartják az itt felsorolt adatokat.

Ezekben a dolgokban valóban nagyon nehéz precíznek lenni, mégpedig azért, mert a németeknek a magukkal kapcsolatos háborús statisztikáin kívül (ami igen pontos, köszönhetően a germánok mindenkori precizitásának) akármilyen hihetetlen, de szinte semmilyen pontos, átfogó, megbízható adat nincs a keleti háború  zűrzavarának eseményeiről. Ami megbízhatónak tűnik, azok részleges és helyi adatok. A szovjetek az aktuális ideológiai szükségleteik szerint össze-vissza hamisítgatták az adatokat, annyiszor és oly sokáig, hogy az utódállamok már szinte semmit sem tudnak kihámozni belőle. És hozzá kell tenni, hogy a szovjet adminisztráció békeidőben is kaotikus volt, nemcsak háborúban. Még később, a „fejlett szocializmus” felépítése idején is. Ezért szinte minden velük kapcsolatos adat becslés!

Nézzük először a háborús veszteségek kérdését: 1946-ban Sztálin megbízta az ismert leningrádi közgazdászt, Voznyeszenszkijt, hogy mérje fel a szovjet háborús veszteségeket. Az ő vizsgálatai 6 millió halottat (katona+civil) tártak fel, és a népgazdaság 20%-ának elpusztulását jelezték. Voznyeszenszkijt hamarosan „kivonták a forgalomból”, és Sztálinnak nem tetszettek ezek a számok. Nem tudjuk, milyen módszertan alapján, de ekkor találja ki azt a 20 milliós veszteségadatot, ami később évtizedekig tartja magát (10 millió katona és 10 millió civil megosztásban). Valószínűleg ezt használja a Wikipédia is.  De biztosak lehetünk benne, hogy ez is hasracsapás. Majd eljött a jelcini glasznoszty időszaka, amikor is felállítják a Honvédő Háború Állami Bizottságát, élén a háborús veterán főtiszt és író Dmitrij Volkogonov professzorral. Előtte megnyitnak minden archívumot, és többek között ezt a kérdést is kutatják, immár dokumentumok alapján. Volkogonov elmondta, hogy teljes, átfogó adatok nincsenek, az ő összesített adataik is becslésekkel vannak kiegészítve. Ők azt találták, hogy a második nagy háborúban 20 millió katona és 9 millió civil pusztult el, és a népgazdaság több mint fele (55%) ment tönkre. Összesen tehát 29 milliós veszteség. Az adatot az akkori állami vezetés szégyenteljesen magasnak találja, és különösen fájlalja a bizottságnak azt a megállapítását, hogy a magas civil veszteség oka elsősorban nem a németek kegyetlenkedései voltak, hanem a kíméletlen hátországi iparosítás, ahol a fűtetlen épületekben vagy épületek nélkül a szabadban dolgozó munkás(nő)k óriási tömegei fagytak meg. Ez már sok volt a glasznosztyból is, a bizottság munkáját leállítják, a munkatársakat szélnek eresztik. Volkogonov egy későbbi interjújában azt valószínűsíti, hogy a végleges adatok nagyjából 33 millió halott körül állapodtak volna meg, melyből 22-23 millió katona. Érdekességként elmondta, hogy azt találták, miszerint az 1917 és 1924 között született férfi korosztályok mindössze 3%-a maradt életben a háborúban! Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár…

Az egyéb szovjet statisztikákról hasonló lesújtó véleményt tudok megfogalmazni. A szovjet lakosságra vonatkozó adatok szintén kalandos módon alakultak ki. Azt tudjuk, hogy a cári Oroszország utolsó békeévében egy részleges népszámlálás és a hozzá kapcsolódó becslés 202 millióban állapította meg a lakosság számát. (Ez területileg természetesen nem volt azonos a későbbi Szovjetunióval.) Már akkor 200 millión felül! Ekkor jött a polgárháború, kuláktalanítás, éhezések, Gulág, tisztogatások időszaka, ami valószínűleg több tízmillióval csökkentette a létszámot. Igen ám, de a természetes szaporulat is hatalmas volt abban az időben, nem ezrelékes, hanem százalékos nagyságrendű. A '20-as, '30-as évek népszámlálásai 150-170 millió közötti adatokat adtak meg. Csak egy komoly gond adódik ezzel, az, hogy az adott időszak statisztikusait szinte az utolsó szálig kiirtották! Még a trockistáknál is nagyobb gonddal pusztították el őket, valószínűleg nem véletlenül. Csak néhány alacsony beosztású hivatalnok maradt meg, és mesélt az akkori időszak hamisításairól. De alacsony rangjuknál fogva nem tudták elmondani a mögöttes politikai szándékok történetét. Véleményem szerint a lakosság száma ennél jóval magasabb volt, mint a hivatalos adat.

A Vörös Hadsereg létszámának háború végi 22 milliós adata saját (szovjet) adat, ami olyan-amilyen, de ez esetben egybevágott a nyugati becslésekkel, akik, gondolom, a szovjetek által rendelt hadianyagok mennyiségéből következtettek a méretre. Ha a Wehrmacht 12 milliós háború végi létszámát elfogadjuk, akkor szerintem a nem egészen kétszer akkora bolsevik hadsereg-létszám is egészen hihetőnek hangzik.

3./ Felvetődött egy hozzászólóban, hogy számára nehezen hihető az a koncepció, hogy a németek nem elsősorban az olajért, hanem az utánpótlás elvágása miatt mentek a Kaukázus felé. Az utánpótlást a vízi utak lezárásával is meg lehetett volna oldani.

A német hadvezetés tisztában volt azzal, hogy a Szovjetunió csak külső segítséggel tudja elkerülni a vereséget, ezért a külső segítségnyújtás megakadályozása elsőrendű német érdek volt. Ez már látszott, a kezdetben az északi vizeken át Murmanszkba irányuló angolszász szállítások elleni heves német támadásokon is, melynek következtében – a magas veszteségek miatt – ezzel az angolszászok fel is hagytak. Távol-Szibéria és a Jeges tenger felől lehetetlen volt a szállítás, nem maradt más hátra, mint a Közép-Kelet, amelyen keresztül a segítségnyújtás több variációban is lehetséges volt. Véleményem szerint az „A” hadseregcsoport ezt az egész közép-keleti irányt akarta valahogy lezárni, hogy miképpen, arról később döntöttek volna. A kitermelhetetlen és elszállíthatatlan olajért szerintem egy ilyen óriási seregtestet nem vontak volna ki a fő irányokból.