A Szovjetunió összeomlását követően a nyugati világot irányító pénzügyi elit számára elérkezett a kivételes történelmi pillanat: az egész világra kiterjedő globális birodalom megteremtésének lehetősége. Az USA ugyanis egyedüli szuperhatalomként maradt a nemzetközi porondon. 1990 körül egyetlen más állam sem vehette fel vele a versenyt. A rendkívüli, soha vissza nem térő lehetőségek azonban a történelemben is hamar elúszhatnak. Számítani lehetett ugyanis arra, hogy néhány évtizeden belül Amerika mellé felnőnek az egyelőre még nála jóval gyengébb versenytársak: Kína, esetleg India, valamint az újra magára találó Oroszország. 1990 körül nem lehetett kizárni annak az esélyét sem, hogy valamelyik arab állam (Irak, Egyiptom, Szíria, Líbia) vezetésével létrejön egyfajta iszlám egység, és a kommunista fenyegetés rémétől megszabaduló Európai Unió is egy önálló nagyhatalommá válik.

A haditerv alighanem a 90-es évtized végére készen állt. A 2001. szeptember 11-i önmerényletek révén megteremtették a bevallottan több évtizedre tervezett háborúskodás (amit a „terrorellenes háború” néven igyekeznek eladni a becsapott közvéleménynek) indokát, illetve ideológiai-mitológiai alapját. A milliókat megtévesztő propaganda röviden a következőképpen foglalható össze: „a világ tele van a Nyugat elpusztítására törő (elsősorban iszlám) terroristákkal, akiknek a megsemmisítése érdekében minden eszköz megengedett”. A valóságos cél pedig az, hogy – a rendkívüli történelmi helyzetet, vagyis a rivális szuperhatalom összeomlását és más hatalmak gyengeségét kihasználva – megteremtsék az egész földgolyóra kiterjedő „új világrendet”. A nagy cél érdekében – az előre elkészített forgatókönyv alapján – 2001. szeptember 11-ét követően az USA és csatlósai hozzákezdtek a hegemóniájuk kiterjesztésével leginkább szemben álló rezsimek erőszakos megdöntéséhez. (A célkeresztbe került államok mindegyike a Közel- és a Közép-Keleten, illetve Észak-Afrikában található, amit részben a kiemelt fontosságú Izrael közelsége, részben az energiaforrások bősége magyaráz.) Az izraeli-amerikai hódítással dacoló kisebb-nagyobb államok legázolása persze csak a nagy történelmi dráma első felvonása: a második felvonásban a lehetséges szövetségeseitől és a közel-keleti energiaforrásoktól megfosztott Oroszország és Kína végleges térdre kényszerítését remélik „bemutatni” a véres színjáték rendezői.

A globális birodalom 2001. szeptember 11. óta az alábbi, emberiségellenes bűntettekkel felérő akciókat hajtotta végre a Föld népeinek teljes alávetése érdekében:

1. 2001-ben az Egyesült Államok és csatlósai megtámadják és (a pastukkal szemben álló erők, az ún. Északi Szövetség erőinek segítségével) megszállják Afganisztánt. A közép-keleti állam részben stratégiai szempontból kulcsfontosságú (közel vannak a potenciális veszélyforrásnak tekintett hatalmak, vagyis Kína, Oroszország, továbbá Irán és a Közel-Kelet más olajban gazdag országai), részben pedig azért, mert a világ energiaellátása szempontjából nélkülözhetetlen csővezetékek haladhatnának rajta keresztül. Az afgán iszlamista rendszer megdöntése ugyan sikerült, de a tálibokat az amerikai haderő nem volt képes térdre kényszeríteni, sőt az iszlám radikális mozgalom az ország jelentős területeit visszafoglalta. Afganisztán teljes leigázását tehát a tálibok ellenállása megakadályozta, azonban a közép-keleti országban létrehozott NATO-támaszpontok mégis fontos szerepet játszhatnak Kína, Oroszország, Irán, illetve a közép-ázsiai és közel-keleti arab államok megfigyelésében, sőt sakkban tartásában.

2. 2003-ban az USA lerohanja Irakot, amely az izraeli-amerikai világhatalom terjeszkedésének egyik legfőbb akadálya volt a Közel-Keleten. A hódítók itt is - miként Afganisztánban - igyekeztek kihasználni, sőt a végletekig fokozni a belső vallási, etnikai ellentéteket, és bizonyos helyi, iszlamista erőket is harcba vetettek saját céljaik elérése érdekében. Még az uralkodó oligarchiához kötődő politikusok és médiumok köreiben is hallható az a vélemény, mely szerint úgy az afganisztáni, mint az iraki „kaland” inkább kudarcnak tekinthető. Igen ám, csakhogy a jelek szerint minden nyugati beavatkozás során létezik egy idealista A- és egy realista B-terv: az A-terv alapján a megdöntött rendszer romjain a cionista világhódítók érdekeit minden téren kiszolgáló „demokráciát” építenének fel, míg a B-terv lényegében a belső káosz és a polgárháborús állapotok eluralkodását szentesíti. Megjegyzendő itt, hogy eddig minden egyes esetben a B-terv valósult meg, vagyis működő, demokratikus intézményeket még egyik lerombolt országban sem tudtak létrehozni a nyugati agresszorok. Ami persze annyira azért nem zavarja őket, mert a lényeg mégis csak az, hogy egy szétesett, belső káoszba fulladó ország semmiképpen sem képes ellenállni a világhódítóknak.

A 21. század eleji viharos gyorsaságú cionista terjeszkedésnek két tipikus jellemzője van. Az egyik, hogy a célkeresztbe került ország bizonyos etnikai, vallási, ideológiai kisebbségeit felfegyverzik, és az ellenségesnek nyilvánított rezsimek elleni küzdelemre felhasználják. A másik pedig, hogy valójában sehol sem a demokráciát terjesztik, hanem a zűrzavart, a polgárháborút és az erőszakot.

3. 2011 februárjában fegyveres felkelésbe torkollnak a Líbiában kibontakozó tüntetések. A NATO erői ösztönzik, és felfegyverzik az ellenálló csoportokat, sőt egy ENSZ-határozatra hivatkozva az észak-atlanti szövetség folyamatosan bombázza a kormánycsapatok állásait. Líbia „bűne” az, hogy támogatta a palesztin ellenállást (habár egyre csökkenő lelkesedéssel és hatékonysággal), illetve segített más, az izraeli-amerikai hegemóniával szembeszegülő mozgalmakat a Közel-Keleten és Afrikában. 2011 októberében – az erőteljes nyugati támogatásnak köszönhetően – a felkelők megdöntik a rendszert, és meggyilkolják a cionistákkal dacoló (habár az utóbbi években megegyezésekre egyre inkább hajló) diktátort, és a rezsim számos vezető tisztségviselőjét.

A líbiai, a szíriai polgárháború, sőt az úgynevezett „arab tavasz” kezdete korántsem véletlenül esik 2011-re: ennek az esztendőnek a végén fejeződik be ugyanis az amerikai csapatok kivonása a romba döntött Irakból. Ami ismét csak az előre eltervezett forgatókönyv létezésére utal: a birodalom terjeszkedésének lépéseit meghatározó stratégák ugyanis addig nem kezdhettek bele a kockázatos líbiai és a szíriai játszmába, amíg az amerikai haderő jelentős része Irakban volt lekötve.

4. 2011 tavaszán erőszakba fulladnak a Szíriában zajló demonstrációk, majd pedig kirobban a polgárháború. Teljesen nyilvánvaló, hogy Szíria is a világhódítók útjában áll: a damaszkuszi rezsim jó ideje támogatta az izraeli terjeszkedést eredményesen feltartóztató libanoni Hezbollahot, a palesztin Hamászt, továbbá együttműködött a globális birodalom egyik fő ellenségévé nyilvánított Iráni Iszlám Köztársasággal. Csakhogy Aszad elnök rendszere egyrészt sokkal erősebbnek és stabilabbnak mutatkozott, mint Moamer Kadhafi rezsimje, másrészt Szíria mellett immár határozottan kiállt Irán és Oroszország (valamint óvatosan Kína) is. Részben az iráni, de legfőképpen az orosz katonai és politikai fellépés eredményeképpen sikerült elhárítani az Egyesült Államok közvetlen fegyveres beavatkozását. Talán ekkor történt a módosítás a világhódítás forgatókönyvében, mivel kiderült: Oroszország immár van annyira erős és magabiztos, hogy képes jelentősen megnehezíteni, sőt talán meg is akadályozni a nyugati birodalom terjeszkedését bizonyos kulcsfontosságúnak ítélt régiókban. Magyarán: Szíria és Irán térdre kényszerítése vállalhatatlan kockázatokat jelent a Nyugat számára Oroszország és Kína ellenlépései miatt. Valószínűleg ezért került most napirendre az Oroszország meggyengítésére irányuló (de eredetileg Szíria és Irán meghódítása után esedékes) terv megvalósítása, melyet a cionisták Ukrajna bekebelezése révén kívánnak végrehajtani.

5. Izrael és az általa irányított nyugati világ az iszlám forradalom 1979-ben történt diadala óta meg kívánja dönteni az iráni rendszert, éspedig azért, mert az energiaforrásokban rendkívül gazdag, kiemelkedően fontos stratégiai helyen fekvő, hatalmas állam a forradalom nyomán kivonta magát a cionista birodalom befolyási övezetéből, és saját, önálló útját járja. A nem létező iráni atomfegyverkezési program ürügyén az iszlám köztársaság ellen bevezetett szankciók, valamint a hosszú évek óta tartó háborús fenyegetőzések következményeképpen Irán ugyan nem hódolt be a cionistáknak (pl. továbbra is támogatja Szíriát, a Hezbollahot, a Hamászt), Haszán Roháni elnökké választása óta mégis mérsékeltebb irányvonalat követ, és a korábbiaknál több engedményt is hajlandó tenni az agresszíven terjeszkedő globális birodalomnak. Irán meghódolásra kényszerítésének ügyében alighanem a nyugati háttérhatalom legbelső köreiben sincsen teljes egyetértés: a militánsabb cionista erők az iszlám köztársaság megtámadását szorgalmazzák (köztük pl. Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök), az óvatosabbak a szankciók és a belső bomlasztás eszközeit tartják célravezetőbbnek. Nem lehet tudni, végül melyik álláspont kerekedik felül, miként azt sem, hogy amennyiben sikerül Oroszországot belekényszeríteni az ukrajnai „mocsárba”, vajon Izrael és az USA nem szánja-e rá magát mégis a katonai agresszióra az Oroszország támogatásában immár kevésbé reménykedő Irán ellen?

6. A tavaly ősszel elkezdődött kijevi demonstrációk kezdete előtt aligha gondolta volna bárki is, hogy Afganisztán, Irak, Líbia és Szíria után Ukrajna lesz a globális szörnyállam újabb áldozata. Csakhogy a birodalom valójában Oroszországot kívánja meggyengíteni, illetve behódolásra kényszeríteni a tudatosan szított ukrajnai válság nyomán érvénybe léptetett szankciók és egy újabb hidegháború révén. A Nyugat valószínűleg a belső orosz etnikai, vallási és ideológiai feszültségek felszításával is próbálkozik. Nincsen kizárva az sem, hogy a végső cél Putyin rendszerének megdöntése és a cionisták parancsainak engedelmeskedő bábkormány hatalomra juttatása. De a Nyugat minden bizonnyal azzal is elégedett lenne, ha Oroszország a belső zűrzavar fokozódása következményeképpen úgy meggyengülne, hogy képtelen lenne fellépni a nyugati birodalom hódító törekvéseivel szemben a világ különböző pontjain.

7. Kína sem fogja elkerülni a sorsát: a hatalmas országban létező belső ellentétek (Tibet, ujgurok stb.) fokozása révén Kínát is súlyos próbatételek elé lehet állítani. (Íme, a magyarázat arra a kérdésre, miért igyekszik fenntartani a diktatórikus jellegű kormányzást és az egypártrendszert a kommunista párt, és miért nem vezeti be a demokráciát: egy „demokratikus” Kínát ugyanis sokkal könnyebben szét lehetne belülről bomlasztani.) Ne feledjük továbbá, hogy 2011-ben – amikor az USA iraki csapatkivonása végbement – vette kezdetét a Kína erőteljesebb ellenőrzésére irányuló amerikai katonapolitika. Azóta újabb amerikai erőket vezényeltek a Kína közelében található USA-támaszpontokra, melynek nyomán fokozódott a feszültség a Kelet-Kínai-tenger térségében, és Kínának több szomszédjával (Japán, Dél-Korea, Fülöp-szigetek, Vietnam stb.) is konfliktusai támadtak.

8. Mivel a gyors ütemű terjeszkedés és az újabb és újabb háborúk hatalmas összegeket emésztenek fel, ezért a világhódítás forgatókönyve egészen bizonyosan számol az egyre fokozódó szegénységgel, melyet elkerülhetetlen sorscsapásnak, azaz „válságnak” igyekszik beállítani a cionista lakájmédia.

9. A szegénység, a munkanélküliség, a növekvő társadalmi különbségek pedig elkerülhetetlenül növelik az elégedetlenséget, ami viszont a globális birodalommal szembeni ellenállás erősödéséhez vezet. Azonban az ellenállás letörésére is megvan a recept: az etnikai keveredés erőltetése, sőt felgyorsítása (mely lehetővé teszi az egyes etnikai, vallási csoportok, bevándorlók és bennszülöttek egymás elleni kijátszását és a legveszedelmesebbnek látszó, leginkább öntudatos őshonos népek sakkban tartását), a liberális, holokausztos, multikulti agymosás fokozása, valamint a demokratikus szabadságjogok további korlátozása.

Perge Ottó - Kuruc.info