Bakay Kornél beszéde Szent László somogyi sírjának feltárásáról
2007-10-01. 20:31
A honfoglaló magyarság állama, kultúrája és az ősi vastermelés VII. c. konferencia Somogyfajszon került megrendezésre 2003. május 30-31-én. Az alábbiakban Bakay tanár úr ott elhangzott beszédének kézirata olvasható.
A szöveget én vittem gépre, eddig sehol nem jelent meg így, ebben a formában ez a beszéd. A kéziratot kiadta számunkra: Dunaferr Somogyország Archeometallurgiai Alapítvány, Dunaújváros, 2003, P. 3-25.
Éri Ildikó
Szent László király oltalmazza Somogyvárt!
Pontosan harminc évvel ezelőtt sikerült megtalálnom Szent László sírhelyét a somogyvári templom főhajójának közepén, így ez az évforduló igazán méltó alkalom arra, hogy áttekintsük ennek a helynek a legújabb kori kutatástörténetét.
Józan ésszel azt gondolhatnánk, nincs természetesebb annál, minthogy a magyar királyság egykor oly fontos és kiemelkedő jelentőségű helyének bemutatására, feldolgozására minden tudományos fórumon azt a kutatót kérik fel, aki ezt a lelőhelyet 15 évi munkával feltárta, aki ennek a nagyszabású régészeti ásatásnak a kedvéért elhagyta a fővárost, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetét, feladta az egyetemi oktatási lehetőségeket, a nemzetközi kapcsolatait, és leköltözött Kaposvárra, felvállalva a Somogy megyei Múzeumi Szervezet 1972 előtt rendkívül elmaradott voltából adódó hatalmas terhet, miután elvállalta a megyei múzeumigazgatói munkakört.
Ám erre a lehetőségre, jószerével 1977 óta, szinte senki nem gondolt. Minden bizonnyal közrejátszott ebben az a körülmény, hogy ötévi somogyi munkálkodás után, hiába volt bennem megalkuvó alkalmazkodási igyekezet, a somogyi kommunista vezetők rövid úton eltávolítottak igazgatói székemből, sőt évekre kitiltottak Somogy megyéből, megakadályozva a somogyvári ásatások folytatását is. Így, amikor 1980 után, immáron vendégként, lehetővé tették a feltárások folytatását, mind a műemléki munkák vonatkozásában, mind a feldolgozás előkészítése vonatkozásában, teljesen mellőztek. 1977 és 1980 között az akkor még Országos Műemléki Felügyelőség nevet viselő intézmény munkatársai, élükön Koppány Tiborral, Levárdy Ferenccel s annak leányával, egy olyan kerengő rekonstrukciót „terveztek”, amely a somogyi királyi apátság legkésőbbi (hanyatló) periódusának (XVI. század) romjaira „alapozott”, s ráadásul a lábazati falazatot „úsztatott betonba” ágyazott mezőtúri piros téglából készítették el! Közben persze „állagmegóvták” a hatalmas méretű templom megmaradt falait is, a helyszínen betonból (!) öntött „korhű” (XI. századot idéző!) építőelemekkel. Ugyanilyen szakértelemmel „egészítették ki” a nyugati főkapu kapubéllet maradványait is, valamint kitalált járószinteket „töltöttek fel”.
1980 nyarán, visszatérésemkor megdöbbentő kép tárult elém! A háromhektáros kapuvárhegyi romterület teljesen elhanyagolt állapotban volt, az épületmaradványokat mindenütt felverte a gaz, az oda telepített munkások pedig álmatag lassúsággal „betonoztak”, és rendkívüli rosszindulattal igyekeztek gátolni az újraindított ásatásokat. Szinte naponta követtek el valamiféle galádságot ellenünk.
1981-től megindítottam a küzdelmet a szörnyszülött kiegészítések és rekonstrukciók elbontása érdekében, amely küzdelmemben jó harcostársam volt Lőrinczné Szabó Tünde, kaposvári műemléki szakmérnök és somogyi főépítész, aki 1984-ben el is készített egy hiteles és helyes műemléki tervet.
Amikor 1982/83-ban napvilágra kerültek az egykori ispáni vár hatalmas (3,2-3,6 m szélességű) falainak első maradványai, nyomban kéréssel fordultam a műemlékesekhez: mentsék meg a jelenlegi Magyarországon egyedülálló Árpád-kori védműveket, hiszen hasonló csak a Kolozsvár melletti Dobokáról ismert. A kiküldött szakbizottság azonban, élén Valter Ilonával és Koppány Tiborral, az Árpád-kori várfalakat újkori kocsiút (!) maradványainak „határozták meg”, amellyel természetszerűleg nem kell foglalkozni. 1987-ben fejeztük be a várfal-kutatásokat, amikorra a szakértők módosították álláspontjukat, mondván „legjobb esetben is legfeljebb XV. századi falmaradványok”, amelyek megóvásáról azonban szó sem lehet. Nem is érdemes arra. A várfalak javarésze 1988-ra elpusztult és eltűnt, egy 22 m hosszú „lebetonozott” kis darab kivételével, amely a dombtető északnyugati szélén húzódik.
Verejtékes küzdelem árán sikerült elérnem, hogy a későközépkori nyomvonalra betonozott piros téglás térdfalat (az árkádívek lábazata) elbontsák (1987), s az Árpád- és Anjou-kori, nagyméretű kerengő lábazatát állítsák vissza.
1988-ban végleges döntés született arról, hogy a somogyvár-kapuvárhegyi romterületet 1991-ben nemzeti emlékhellyé nyilváníttatják, tehát a régészeti kutatásokat 1989 őszén be kell fejezni. A feltárt keleti építményeket (jégverem, hatalmas vízelvezető árokrendszer, műhelyek) vissza kellett temetnünk, nehogy azokat is elporlassza az idő.
1992-ben, Szent László király szentté avatásának 800. évfordulójára egy emlékkötet kiadását terveztük. 1995-re pedig, a nagy lovagkirály halálának 900. évfordulójára, egy Somogyvár-monográfia megjelenését reméltük. Egyik sem valósult meg. A hivatalos és mérvadó szakemberek a leadott ásatási anyagaim alapján, megkérdezésem és részvételem nélkül, hozzáláttak a „kiértékeléshez”. Különösen etikátlanul járt el Tóth Melinda, aki 1981-ben gátlástalan arroganciával „feldolgozta” az ásatásom addigi anyagát.
A somogyvári Kapuvárhegy romjai sokkal többet jelentenek a magyar emberek számára, mint turistalátványosság. Koppány herceg egykori vára és Szent László király apátsága nemzeti jelkép, s a lovagkirály megtalált sírja okán valóságos magyar szent hely! Nemzeti mitológiánk egyik megmaradt szent helye, ahol valóságos történelmi emlékek között bolyongva boronghatunk „nemzeti nagylétünk” emlékein.
Félezer évvel ezelőttig a somogyvári Kapuvárhegyen, egy félezer esztendős erős várban egy hatalmas bazilika és egy monumentális bencés kolostor épülettömege magasodott az ég felé. Amikor a vár első védműveit Koppány herceg megépíttette, a római katolikus kereszténység papjai még nem térítettek a Magyar Nagyfejedelemség földjén, noha Koppány herceg (István király unokatestvére!) keresztény volt, a keleti kereszténység jelét vette magára. A hercegi, majd későbbi ispáni vár hatalmas falai sokáig megvoltak, de a XIX. századi szétbontásuk és elhordásuk után is számottevő falmaradványokat rejtett még a szőlővel beültetett dombtető, amelyek maradványai 1982-1987 között napvilágra kerültek.
Somogyvár, annak ellenére, hogy számos értékes maradványt nem mentett meg a magyar műemlékvédelem, az egész Kárpát-medence 1100 esztendős históriáját őrzi, s talán hívebben és hitelesebben, mint az első számú nemzeti emlékhelyünk, mint: Pusztaszer. Miért? Azért, mert Koppány népe és a környéken megmaradt avarság (Somogyvámos, Öreglak) római előzmények nélkül kezdett építkezni, kazár módra, ahogy keleten megtanulta. A széles várfalaknak nem építettek fundamentumot, közvetlenül a földre „alapoztak”, amint ez a kazáriai Szarkel esetében is történt. Sajnos, 1972-1989 között nem bukkantunk korai magyar temető nyomaira, noha a tágabb környéken szép honfoglalás kori temetőink vannak, Vörösön, Fonyódon, Balatonszemesen, Tengődön. De nem messze esik ide Somogyfajsz és Bő, ahol X. századi vasolvasztó kohók nagy csoportja került felszínre. Somogyfajszon egy gyönyörű múzeumi épületet is emeltek a kohó maradványok fölé, amely olyan, mint egy fenséges ősmagyar templom.
Koppány herceget legyőzte István nagyfejedelem, idegen lovagok segítségével. Miért csaptak össze? Ma már tudjuk, nem azért, mert Koppány „pogánykodott”, nem azért, mert „barbár törzsfőnök” volt, nem azért, mert - állítólag - feleségül akarta venni Géza nagyfejedelem özvegyét, Saroltot, hanem azért, mert útját akarta állni a római judeo-keresztény papok behatolásának. Több jel utal arra, hogy talán nem is harcmezőn esett el, amint századok óta tanítják.
Kutatásaink szerint Koppány azonos lehet a forrásainkban emlegetett Szár Lászlóval (Calvus Ladislaus), akinek az apja Tar Szörénd (Calvus Zirindus), aki a kereszténységben a Mihály nevet kapta, s aki édestestvére volt Géza fejedelemnek. Vagyis Koppány és Vajk-István első unokatestvérek voltak, nagyapjuk pedig Taksony fejedelem volt. Úgy véljük, Szár László fiai voltak András, Béla, Levente, míg Béla király gyermekei: Géza, László és Lampert. Miért választotta tehát Szent László király temetkezési helyéül a somogyvári templomot? Azért, mert nagyapja, a megölt és meggyalázott Koppány várának földjében kívánt nyugodni. Elhunyt 1095. július 29-én, illetve e napon temették el (depositio Sancti Ladislai). Később, minden bizonnyal 1192. évi szentté avatása előtti évtizedekben vitték át szent testét Váradra, ahol a sírjánál a csodák csak 1208 után kezdődtek el.
László herceg 1040 táján született, atyja I. Béla, édesanyja a lengyel Rikéza, ám a magyar szót hamar elsajátította. Tanítómestere volt a francia Leodvin püspök, akitől nemcsak a latin műveltséget, de diplomáciát is tanult. A délceg, 190 cm feletti testmagasságú, szép arcú ifjú, ragyogó jelenség, nem alaptalanul nevezték király korában rex elegantissimus-nak. Ugyanakkor kiváló katona, vakmerő és bátor, megfontolt és kemény. Herceg korában történt, hogy 1071-ben András király özvegye, az orosz Eufrozina, a király kincstárából az Atilla- szablyát elajándékozta a magyarok ellen sereget vezető Nordheimi Ottónak, s ez fájhatott a fiatal hercegnek, aki egész életében a magyar nemzeteszmét tekintette a legszentebb iránymutatónak. Ezért is fordult szembe magával a pápával, VII. Gergellyel is. Meg is intette a pápa a feleségén, Adelheiden keresztül: „a királyné azon igyekezzék, hogy a király úr lelkét Isten félelmére szorítsa. „Miért mondta ezt Szent Péter utóda? Hiszen Szent László a Haza bajnoka, athleta patriae volt, aki nem tűrte, hogy országát barbár földnek (terra barbarica) nevezzék.
Hunniának szent királya
Vagy te, László – és csodája!
Mivel koronás királya volt az országnak Salamon személyében, László nem tetette fejére a Szent Koronát, hanem maga előtt vitette, és csak 1087 után koronáztatta meg magát, amikor Salamon király már nem élt.
Hasonló helyzetbe került 1172-ben III. Béla király, aki ugyancsak koronázatlanul ült a trónuson egy esztendeig, s nyilván ez is komoly szerepet játszott abban, hogy ő küzdötte ki végül is nagy elődjének szentté avatását 1192-ben. De egy évszázadig ellenálltak a pápák újabb magyar király szent teremtésének!
Szent László volt ugyanis, aki Szent Istvánt, Szent Imrét, Gellértet, Zoárdot és Benedeket szentté avattatta 1083-ban, mégpedig azért, hogy magyarföldi szenteket is tisztelhessen az ország népe. Felkarolta a sabariai születésű Szent Márton kultuszát is. Az ősök örökségét ápolta és hirdette. Ismét megjelent a csodaszarvas a váci templom-alapítás előtt. Élt azonban ez a somogyi nép körében is, amint Ignácz Rózsa által feljegyzett történet mutatja:
„Eccer is, ez mán életének végefelé vót, vadászik a Kegyes László egy szépséges erdőben. Megpillant egy bakszarvast, de lehetett annak mán tíz-tíz ág is egy-egy szarván, olyan szép szarva vót annak, mint az oltári karosgyertyatartó. Kapja Kegyes László a puskáját, meg akarja lőni a szarvast, de megszólal a szarvas, de akkor mán kiejtette a keziből a puskát, úgy nézett rá, s aszongya: Ne lőjj meg engem, Kegyes László! Nem vagyok én szarvas állat, angyal vagyok ám, mi urunk Jézustól tehozzád követ a mennyeknek országából. Nézi László a szarvast, s hát Uram Isten egybe tiszta fehérré változik az, a két szarva tíz-tíz ágán kigyullad tíz szép fejér angyalszárny. Térdre esik László, aszongya: Mi az én Uram, Jézus Krisztusom parancsolatja? Aszongya az angyallá vált szarvas: Építs ezen a helyen szent templomot, hogy legyen miben imádjanak a népek! Osztán ha felépült a templom, hát hóttod után abba legyen a te testednek csendes nyugodalma.”
Tudatosan vállalta Atilla hun nagykirály és Lél vezér szent hagyományát is. Nyilvánvalóan ezért fordult a magyar múlt felé (a hun-magyar csodaszarvas-történet), ezért választotta jelvényéül a vérszerződés szent ereklyéjét az ún. Lehel-kürt ezüstből készült változatát, amely hermájának nyakában függött egészen az újkorig.
A választott és nemes király (rex electus et nobilis ) egyben lovagkirály , a lovagság jelképe, a magyarországi nőkultusz megteremtője. Nem véletlen, hogy szépséges lánya, Piroska a bizánci János császár felesége lett Iréné néven, akit később szentté avattak!
Szent László király a magyar királyságot (regnum) birodalommá (archiregnum) bővítette, amikor 1091-ben elfoglalta a horvát tengerpartot és Dalmáciát, s ezzel tengerhez juttatta a magyar királyságot, amely állapot fennállott egészen 1918-ig.
1972 előtt sem volt ismeretlen Somogyvár neve a magyar történettudományban és művészettörténeti szakmunkákban, ám megkülönböztetett jelentőségre mégis csak azután tett szert, hogy a somogyvári emlékeket sikerült feltárnunk. Elvégre ezzel a hazai hatvanhét vagy nyolcvan Árpád-kori bencés monostor legnagyobbikát sikerült megismerni közel 130 ezer lelet és közel kétezer kőfaragvány révén.
A feltárás ásatási dokumentációját mind a kaposvári múzeum adattárában, mind a központi régészeti adattárban elhelyeztük, a feltárt leletanyag a balatonszárszói József Attila Emlékmúzeum hátsó raktári szárnyában kapott helyet, míg a kőemlékek zöme a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum átmeneti garázsraktárába lett felhalmozva. 1989 után a legértékesebb kőemlékeket különböző helyekre (Kaposvár, Budapest) kikölcsönözték. Az általam feltárt anyag és ásatás minden eredménye – elvileg – védett, és hozzájárulásom nélkül nem használható fel, sőt a feltárt anyag sem tanulmányozható, a már általam közölteken kívül. Mindenesetre azonban – különös módon – 15 éve egyáltalán nem ügyelnek.
1980-ban jelent meg az Athleta Patriae c. kötet, Mezey László szerkesztésében, amely kötetben Marosi Ernő kapta meg a lehetőséget Somogyvár rövid bemutatására. Az azóta akadémikussá avanzsált műítész semmiképpen nem kívánt belenyugodni abba, hogy Somogyvár Cluny III., Moissac, Toulouse és Modena egyenrangú társa. Nyakatekert „elemzéssel” azt izzadja ki, hogy a korábban Szent Egyed miséjének meghatározott faragvány (amely valójában a Barbárok megtérése témakörű!) XII. századi, tehát szó sem lehet korai magyar templomi művészetről.
1992-ben a Kaposvári Múzeum munkatársa, Magyar Kálmán szerkesztésében jelent meg egy tanulmánykötet, Szent László és Somogyvár címmel. Ez már valóságos arculcsapása volt a feltáró régésznek és másfél évtizedes munkájának, hiszen a 14 szerző közé nem hívták meg a feltáró régészt, az ásatás eredményeit azonban vidáman felhasználták, saját nevük alatt. Különösen etikátlanul járt el Magyar Kálmán, Tóth Melinda és Levárdy Ferenc. Magyar Kálmán kedvelt módszere a compilatio (jelentése: lopogatás), azaz mások eredményeinek felhasználása, olykor eltulajdonítása. Semmi sem indokolta, hogy 1992-ben Somogyvár történetét ne a feltáró régész írja meg.
A tudálékos Tóth Melinda a lopkodásban oly messzire ment, hogy a mi elmző grafikáinkat Mihalik Tamás fotójaként (!) közölte (id. mű 224. oldal 2. ábra), a fényképfelvételeinket (46 fotóról van szó!) pedig sajátjaként mutatta be, a szerző jóváhagyó válogatása mellett. Az ásatási jelentésünket minden további nélkül, azaz: hivatkozás nélkül használta fel. Többnyire teljesen alaptalan kijelentéseinek részletezésére itt nem kerítünk sort.
Levárdy Ferenc sem átallotta 15 éves munkánk anyagait „átvenni”, különös tekintettel összesítő alaprajzunkra és fényképfelvételeinkre. Etikátlan volt Lantos Miklós fényképeink közzététele is az ásató szerző engedélye nélkül, ugyanis a fényképek elkészítésére annak idején, mint megyei múzeumigazgató, én adtam megbízást a fotóművésznek!
Különösen fájó számunkra, hogy a Pannonhalmán 2001-ben megjelentetett hatalmas mű (Paradisum plantavait, Bencés monostorok a középkori Magyarországon) kiadójának, Várszegi Asztrik főapátnak és a szerkesztőnek, Takács Imrének sem jutott eszébe a Somogyvárt feltáró régésznek a felkérése, holott e nagy munkában az egyik legrangosabb és legterjedelmesebb helyet éppen Somogyvár foglalja el. Ugyanakkor Tóth Sándor leírja, hogy „Somogyvár esetében elfogadható záróközlemény nem született”(id. mű 237. oldal). Erre már igen nehéz magyarázatot találni. Kivált, ha figyelembe vesszük, hogy az ugyancsak hosszú időn át (13 év) végzett Esztergom szigeti apácakolostort természetesen az ásató, Solt Pálné Lovag Zsuzsa készíthette el (id. mű 347–350. oldal), ki-kitérve egy-egy somogyvári szépséges leletre is, mint például a Krisztus-korpusz avagy a címertartó angyal, amelyet képen is közöltem, de ő közöletlenként mutatja be (id. mű 189.). Arra meg végképp lehetetlen választ adni, hogy Papp Szilárd, Kiss Etele, Tóth Melinda miképpen kaphatott engedélyt a kaposvári leletanyagok (és faragott kövek) tanulmányozására 1999-ben? Papp Szilárd közli: a kaposvári kőraktárba volt betekintése (id. mű 313.oldal), de Király István Szabolcs kaposvári múzeumigazgató miért adott erre engedélyt a hozzájárulásom nélkül? Papp Szilárd, akárcsak Tóth Melinda szemrebbenés nélkül használja fel méréseimet (azokat Koppány Tibor munkájának tulajdonítva, aki az ásatáson soha nem vett részt, sem 1972-1976, sem 1980-1989 között, s aki tőlem sohasem kapott engedélyt az anyagaim közzétételére!) és fényképfelvételeimet az OMVH Tervtárra hivatkozva, ahova azokat én kötelező jelentéseim részeként adtam le. Míg másutt csaknem általános az ásatóra való hivatkozás (Cs. Sós Ágnes, Juhász Irén, Magyar Kálmán etc.), az én szerzői jogaimat többnyire semmibe veszik. Noha az irodalomjegyzékben 200. évi kiadványok is szerepelnek, az én újabb könyveimet természetesen nem idézik. Sőt az erkölcstelenségben Tóth Melinda odáig megy, hogy az ún. Szent Egyed miséjének nevezett fehér márvány kőfaragvány új és helyes értelmezését nem nekem, hanem Tóth Sándornak tulajdonítja (id. mű 422. oldal). Vajon ki bízhatta meg ezt a Tóth Melinda nevű hölgyet azzal, hogy az én ásatási anyagaimat 1981-ben „összefoglalja” (vö. id. mű 740. oldal)?
L. Szabó Tünde által 1984-ben elkészített tervben is szerepelt egy kilátó felépítése, amely 2003-ra el is készült. Mostmár a csodálatos panorámában is gyönyörködhetnek a látogatók, amely ellensúlyozza a csúf és hihetetlen kerengő rekonstrukció fémvázas-üvegtetős rémségét, ahováa a szaktudósok döntése alapján az eredeti kőanyag (!) egy részét is befalazták az újkori másolatok közé, aminek következtében a 8-900 éves pótolhatatlan faragványok szétmállanak.
Szükség van tehát továbbra is az alapító szent király oltalmára. Zengjük hát mi is a régi éneket:
Idvezlégy kegyelmes szent László kerály
Magyarországnak édes oltalma,
Szent kerályok közt drágalátos gyöngy,
Csillagok között fényességes csillag.
Dícsérjük, magyarok, szent László kerályt!
S ha most a somogyvári királysír előtt fejet s térdet hajtunk, kérjük, oltalmazza e szent helyet s e jobb sorsra érdemes nemzetet:
Keresztes hadaknak daliás vezére,
Mi árva nemzetünk ékessége, fénye,
Az Isten tégedet csodákkal megáldott,
Óh tekintsd mennyégből e nyomorúságot!
Dr. Bakay Kornél
(Kuruc.info) |
