Kuruc.info - Korlátlanul magyar: A neoliberális gazdaságpolitika téveszméi

Mi okozza Magyarország gazdasági gyengeségeit? Hogyan lehetett ilyen rövid idő alatt ennyit visszalépni? Miért következett be a kormányzat drámai hibasorozata? Miért megyünk rossz irányba? A mai helyzet kialakulása mindenki számára ismerős.

Valóban mindenkivel előfordul, hogy ismeretlen cél felé haladva térkép nélkül eltéved, és szidja magát, hogy a tájékozódáshoz nem hozott magával segédeszközt, egy jó térképet. Ilyen esetekben azonban előbb-utóbb csak célba érünk, mert megkérdezzük a jó útirányt, kiigazítjuk a tévedéseket, és még térkép nélkül is – bár nehezebben és több idő alatt, kifáradva és megéhezve – eltalálunk kitűzött célunkhoz. Mennyivel nehezebb azonban annak a helyzete, aki rendelkezik ugyan térképpel, azt követve próbál az ismeretlen helyre odatalálni – csakhogy ez a térkép hibás, minden máshol van rajta, mint a valóságban! Ekkor tényleg nehéz dolgunk lenne, mert bízva a térképben esélyünk sincs a sikerre. A hibás térkép téves jelzéseit használva bizonyosan nem jutunk el célunkhoz, mert a helyes irányba biztosan nem megyünk: a rossz térképhez ragaszkodva mindenhová máshová eljuthatunk, csak éppen kitűzött célunkhoz nem.

Így van ez a neoliberális politikával és gazdasági elmélettel is. Egy olyan térképet ad a jólét és gazdasági fejlettség felé utazóknak, amellyel nem lehet célba érni, mert a térkép hibás: minden máshol van rajta, mint a valóságban. A térkép ugyanis nem egy valóságos világot ír le, hanem egy soha és sehol nem létezett elméleti gazdaságot. A neoliberális elmélet térképe valójában nem egy közös nagy utazáshoz készült térkép, hanem egy ideális nem létező gazdaság tájairól készült leírás. Érdekes módon azonban vannak, akik mégis jól olvasnak erről a térképről: ők a már meggazdagodott befektetők. Ha velük együtt olvassuk a térképet, akkor furcsa mód jól működik, mert a globális befektető könnyedén odatalál a térképen megjelölt kincshez. A neoliberális térkép tehát használhatatlan annak, aki még a gazdagsághoz és fejlettséghez vezető utazás elején tart, tehát az országok és családok döntő többségének, de jól használható azon kevesek számára, akik már révbe értek: akik már korábban meggazdagodva most máshol fektetik be a pénzüket.

A neoliberális politika 10 téves alapelve és az erre épülő politika buktatói:

Első alapelv:

A piaci vállalkozás mindenekfelett áll.

A neoliberális politika lényege a piaci vállalkozás elsősége. A gazdaság legfontosabb szabályozási helye a piac, és ennek legfontosabb szereplője a piaci vállalkozás. Akkor működik jól a gazdaság, ha a piacon jelen lévő minden szereplő a vállalatok logikája szerint működik. Ennek lényege a lehető legkisebb költséggel a lehető legnagyobb nyereség elérése. Ha egy piaci szereplő nem piaci módon működik, tehát jelen van a piacon, de működése nem profit elven alapszik, akkor ezt a szereplőt ki kell szorítani a piacról, mert ott idegen, csak kárt okoz.

A piacon vannak ilyen szereplők. Az állam, mint a legnagyobb piaci szereplő, nem piaci logika szerint működik, mert az egész társadalom jóléte, a rend, a stabilitás, a biztonság, a szabadság, a közjó és az igazságosság értékei vezérlik működésében. Miután az állam nem piaci logika szerint működik, ezért a minél kevesebb és gyengébb állam a kívánatos. A közösségek, önkormányzatok és családok sem piaci logika szerint működnek, tehát piaci jelenlétüket a vállalkozások érdekének kell alárendelni. Nem szabad nekik beleszólást engedni a piac működésébe, érdekeiket és értékeiket mindig és mindenben a vállalatok gazdasági érdekének, tehát a profit érdekének kell alárendelni.

Első tévedés:

A piacon jelen lévő szereplők, tehát az állam, a vállalkozások, a közösségek és az egyének közül egyik sem mindenható. A nem piaci logika szerint működő gazdasági és piaci szereplők kialakulása nem véletlen hiba, nem történelmi tévedés, hanem a fejlett piac működéséhez elengedhetetlen feltétel. A neoliberális elmélet és politika logikai bukfence, hogy nem ismeri el a profit elvtől eltérő működést a piacon, miközben ott működik fejlett piac, és ott sikeresek a vállalkozások, ahol eredményes az állam és erősek a közösségek. Az egyének és családok is a profit elvtől eltérő módon működnek, ráadásul a piaci vállalkozások számára a legfontosabb piaci szereplők, mert profitot végső soron csak a fogyasztóként fellépő egyénektől és családoktól remélhet a vállalkozás. Minél fejlettebb egy gazdaság, annál erősebbek azok a szereplők, amelyek nem a profit elven működnek, és ez aligha alakulhatott volna így, ha ez káros lenne a piaci vállalkozások számára.

Második alapelv:

A piac önszabályozó.

A piac a kereslet-kínálat törvénye alapján saját magát szabályozza egy „láthatatlan kéz” segítségével, ezért működésébe nem szükséges, sőt nem is szabad kívülről beavatkozni. A piaci vállalkozások versenyeznek egymással az erőforrásokért és a piacokért, a verseny során automatikusan egyensúly jön létre a kereslet és a kínálat között. Ha egy erőforrás – munkaerő, nyersanyag, energia, pénz, tudás – kereslete nagyobb, mint kínálata, akkor megemelkedik az ára, ez csökkenti keresletét és az új beruházások révén nő majd a kínálat: a piac önszabályozó módon beállítja az egyensúlyt az adott erőforrás esetében.

Második tévedés:

A piac csak akkor lehetne önszabályozó, ha a „láthatatlan kéz” mögött egy láthatatlan fej irányítaná, amely képes lenne mindig jó döntéseket hozni. A piacnak nincs ilyen irányító központja, de ha lenne, akkor sem tölthetné be tökéletesen a szerepét, mert a helyes döntésekhez nélkülözhetetlen információk sehol sem állnak rendelkezésre. A piac lényege éppen az utólagos korrekció, ami feltételezi, hogy a piac hajlamos először rossz döntést hozni, majd – ha ennek feltételei fennállnak – kijavítja működését. A kereslet és kínálat soha, egyetlen áru esetében sem esik egybe: nincs tökéletes piaci egyensúly. Egyensúlyi árak sem léteznek, ahogy világpiaci árak sem: a kereslet, kínálat, költségkülönbségek, a humán erőforrás sajátosságai, az állami szabályozás, az adott közösségek értékrendje és egy sor más tényező együtt alakítja az árakat.

A piacnak szüksége van segítségre, ezt az államtól kapja meg: az állami szabályozás nélkül a piac utólagos önkorrekciója pusztító módon, válságok révén történne: ahogy azt a gazdaságtörténet nagy termelési és pénzügyi válságainál láttuk. Minél nagyobbak és fejlettebbek a piacok, annál erősebb és fejlettebb állami eszköztárat kell alkalmazni a piac tökéletlen működésének kiegészítésére.

Harmadik alapelv:

A pénz mindent jól mér.

A vállalkozások döntéseiket árak segítségével hozzák meg. Minden erőforrásnak és árunak olyan lesz az ára a piacon, amely megbízhatóan méri értékét. Ha nem így lenne, akkor a vállalkozások nem lennének képesek jó döntésekre, mert a felhasznált erőforrások vagy a piacra vitt végtermék árának eltérése a valódi értéktől pazarláshoz vezetne. Ez ellentmondana a piac önszabályozás révén történő tökéletes működés elvének.

Harmadik tévedés:

A pénz a legfontosabb erőforrásokat nem, vagy rosszul méri. A természeti kincseket nem a piac, nem a vállalkozások hozták létre, hanem készen és ingyen állnak rendelkezésre. A levegő, a tiszta víz, a természeti környezet vagy az ásványkincsek és energiahordozók nem piaci működés következtében állnak rendelkezésre, hanem „adottságok”. Ezek árát a vállalkozások és a piac nem képes mérni, mert a kalkuláció nem épülhet a költségek, tehát a létrehozásukhoz szükséges tőke és munka beszámítására, hiszen ilyen költségek nem léptek fel. Ezeknek az „adottságoknak” a piac szempontjából nincsenek költségei, tehát áruk sincs. A társadalom szempontjából már van ára annak, ha a levegő, talaj, élőhely szennyezetté válik, ha elfogynak a természeti kincsek, vagy, ha szűkössé válnak a vízkészletek. A társadalom nevében fellépő állam már kalkulációt végez a vállalkozások által „adottságként” felhasznált erőforrásokra, és árat rendel hozzájuk. Ezek nem piaci, hanem társadalmi árak: az adott természeti erőforrás társadalmi megújítása, illetve megvédése az ár legfontosabb költségtényezője.

A piaci vállalkozások az emberi erőforrásokat is „adottságként” kezelik, ezek árát pénzben mérik, annak ellenére, hogy előállításukhoz nem járultak hozzá. Egy gazdaság munkaerejének minőségét a keresetek szintje fejezi ki, ezt a piac állítja be, de a munkaerő minőségét meghatározó beruházásokat a piac már nem vállalja magára. A gyermekvállalás, a nevelés, az értékminták átadása, a szorgalom, erkölcs és megbízhatóság, a tudás és szakértelem nem piaci vállalkozások keretei között alakul ki, hanem döntő mértékben családi keretek között. A család működése nem a profit elven, nem piaci alapelveken nyugszik, hanem a szeretet és összetartozás érzésein. A piac tehát olyan erőforrásokat is használ, amelyeknél nem merülnek fel költségek, de pénzben méri értéküket. Ha a tőke és a munka jövedelemből való részesedését kell beállítani, akkor a piaci vállalkozás érdeke az lesz, hogy azt a tényezőt jutalmazza, amelyik neki pénzbe került. A tőke költsége teljes mértékben a vállalkozás költsége, de a munka teljes költsége közül csak a munkabér. A családok, közösségek és az állam költségeit a vállalkozás már igyekszik nem beszámítani. Ezeknek a költségeknek a fedezésére a vállalkozások adót fizetnek, de ez csak a költségek kisebb részét fedezi, például a családok nem piacelvű működését egyáltalában nem téríti meg. Ha az állam nem szorítja rá a vállalkozásokat a teljes humán költség megfizetésére a munkabérben, akkor a piaci vállalkozás oldalán luxusprofit, a társadalmi közösségek oldalán hiány keletkezik.

A neoliberalizmus elvein nyugvó kormányzás nem ismeri el ezeket a költségeket, elfogadja a piaci vállalkozások luxusprofitját, ezzel a közösségeknél és családoknál hiányokat halmoz fel. Ennek következménye a magyar társadalom közös intézményei elleni azon támadás, amely minden neoliberális politika azonnal felismerhető jellemzője.

Negyedik alapelv:

A magántulajdon mindenhol jobb, mint a közösségi tulajdon.

A gazdasági döntéseket közvetlenül vagy közvetve a tulajdonosok hozzák, ezért ha egy gazdaság hatékonyan kíván működni – verseny esetén automatikusan erre kényszerül –, akkor minden erőforrás és árutermelés felett magántulajdonosoknak kell rendelkezniük. Az állam, az önkormányzat vagy a többi közösség azért nem lehetnek tulajdonosok, mert nem képesek jó döntésekre. Erre azért nem képesek, mert nem profit elven működnek.

Negyedik tévedés:

Az erőforrások jelentős része, ráadásul a legfontosabb része olyan közösségek keretei között jön létre, amelyek nem profit elven működnek. Ha itt a profit elvet követnék, akkor a piacgazdaság legfontosabb erőforrása, a munkára és együttműködésre képes, képzett és motivált munkaerő nem állna rendelkezésre. A képzett és motivált munkaerő a modern piacgazdaság szűk keresztmetszete, ezért egyre fontosabb a közösségek működése. Ezen alapul a társadalmi köztulajdon egyre nagyobb súlya a fejlett piacgazdaságokban. Az amerikai nyugdíjpénztárak és nyugdíjbiztosítók ma az amerikai gazdaság legnagyobb tulajdonosai, ezek nem magántulajdonban, hanem közösségi tulajdonban állnak. Az oktatás és egészségügy intézményrendszerének legnagyobb része köztulajdonban van az Európai Unió fejlett országaiban. Ez nem véletlen, hanem annak felismerése, hogy a köztulajdonra épülő közösségi intézmény nem kényszerül olyan működésre, ami a profit elven alapszik.

A profit elven alapuló működés a rövid távú, kizárólag pénzben kifejezhető haszonra irányul, a nem profit elvű, hanem közösségi érdeket kifejező működés a hosszú távú társadalmi hasznot célozza.

A piaci vállalkozások azért kísérlik megszerezni ezeket a közösségi intézményeket, mert a társadalom egyre több pénzt bocsát ezek rendelkezésére, de ezt éppen azért teszi, mert nem profit elven, hanem a társadalmi haszon hosszú távú elvén alapszik működésük. A piaci vállalkozások nem azért akarják megszerezni a társadalmi közintézményeket, mert azokat jobban tudják működtetni, hanem azért, mert rosszabbul, tehát több pénzt tud belőlük kivenni.

Ötödik alapelv:

A piaci versenyben mindig a jobb győz.

A neoliberális politika a versenyen alapul. A profit elven alapuló gazdasági szereplők versenyben állnak egymással, a verseny során mindenki legjobb tudása szerint a legjobb döntéseket hozza meg, és végül az győz, aki a jobb döntéseket hozta, tehát, aki a legjobb volt. Verseny és piac összetartoznak, ha piac van, akkor verseny is van, tehát a piac mindig a legjobbat jutalmazza. Ebből következik, ha egy vállalkozás sikeres, akkor az csak a piaci versenyben elért eredményes működése alapján lehetett sikeres, így mindenki megérdemli gazdagságát, aki gazdag, és mindenki megérdemli szegénységét, aki szegény. Ettől csak akkor van eltérés, ha egy külső tényező beavatkozik a piac önszabályozó működésébe. Ilyen beavatkozásra csak az állam kezében vannak eszközök, tehát meg kell akadályozni, hogy az állam megerősödjön, illetve el kell venni az államtól azokat az eszközöket, amelyekkel piaci beavatkozásra képes.

Ötödik tévedés:

A neoliberális felfogás automatikusan adottnak veszi a versenyt, és azt is feltételezi, hogy a verseny mindig tökéletesen működik. Ha így lenne, akkor igaz lenne a tétel, de ez hamis feltételezés. A piaci vállalkozás profit elven nyugvó működése azt jelenti, hogy érdeke a korlátlan bővülés, tehát a korlátlan terjeszkedés. A működés alapelve a mohóság és a hódítás, tehát a korlátlan piacszerzés. Ebből ered, hogy kivétel nélkül minden piaci vállalkozás ellensége a versenynek, mert adott piacon teljes befolyás megszerzésére törekszik. Minden piaci vállalkozás születésétől fogva monopólium szeretne lenni, és ennek érdekében minden lehetséges eszközt megragad. A monopólium, és egy piac egyedüli vagy megállapodás alapján felosztott birtoklása azonban ellentétes a piac versenyre épülő működésével.

A piacon erős és gyenge szereplők versenyeznek, az erősek jobb helyzetben vannak a monopol szerep megszerzésére, mint a gyengébbek. A piaci működés során mindig létrejönnek ilyen piacot irányító, és a versenyt korlátozó, vagy egyenesen kizáró helyzetek, mert az erős piaci szereplők rendre legyőzik a gyengébbeket. Egyetlen gazdasági szereplőnek van ereje arra, hogy meggátolja az ilyen versenyt korlátozó és kizáró helyzetek kialakulását, és ez az állam, a kormányzat. Azonban, ha egy kormány nem védi a piaci versenyt, akkor ott automatikusan monopol helyzetek jönnek létre. Nem a verseny a piac természetes állapota, hanem a verseny hiánya, mert minden piaci szereplő a verseny kizárására törekszik. A legnagyobb és legbiztosabb profitot nem a hatékony vállalati működéssel lehet elérni, hanem a verseny és a versenytársak kizárásával.

A versenyben tehát csak akkor győz a jobb, ha valóban van verseny, ha ezt sikerül korlátozni vagy kizárni, akkor nem a jobb, hanem az erősebb győz. Ez azonban sem a piacnak, sem az államnak nem jó, és egyaránt rossz a gazdaságnak és a társadalomnak.

Hatodik alapelv:

Az infláció és a munkanélküliség között fordított összefüggés áll fenn.

A neoliberális közgazdasági felfogás szerint a munkanélküliség csökkenése esetén a fogyasztói árak emelkedése gyorsul, mert a több munkahely miatt megnő a kereslet, és ez megbontja a kereslet-kínálat egyensúlyát. Ezért, ha a korábbinál gyorsabban nőnek az árak, akkor szűkíteni kell a pénzkínálatot, ezzel hűteni kell a gazdaságot, mert ez növeli a munkanélküliséget, és így helyreáll az egyensúly. Hasonló a helyzet akkor, amikor a korábbihoz képest magasabb a bérek és keresetek emelkedése egy gazdaságban, mert ez növeli a keresletet, így inflációs nyomást hoz, ennek következtében gyorsítja az árak emelkedését. Ennek az elvnek finomított változata, hogy egy gazdaságban a bérek nem nőhetnek gyorsabban, mint az adott időszakban a termelékenység növekedése.

Hatodik tévedés:

A fejlett piacgazdaságokban az elmúlt évtizedben sorra dőltek meg a neoliberális közgazdasági felfogás tételei: ez a tétel is elbukott. Az infláció nem nőtt, amikor nőtt a foglalkoztatás, csökkent a munkanélküliség vagy emelkedtek bérek, mert az importverseny letörte az árakat. Nőtt ellenben az infláció akkor, amikor nőtt a munkanélküliség, csökkent a foglalkoztatás, és akkor is, amikor csökkentek a reálkeresetek. Egy sor fejlett piacgazdaságban a gazdasági visszaesés egyszerre hozott magasabb árakat és magasabb munkanélküliséget.

A finomított tétel sem állja meg a helyét, mert a keresetek emelkedésének sem szükséges adott évben a termelékenység növekedésével lépést tartani. Ennek oka az, hogy nem csupán az éves növekedési ütemeket, de az induló szinteket is figyelembe kell venni. Magyarországon például az egy főre eső GDP terén az uniós átlag 60 százaléka körül vagyunk, de az egy főre eső reálkeresetben csak 40 százalékon: ez egy pozitív termelékenységi tartalékra utal, tehát a reálkeresetek emelkedése még sokáig jogosan haladná meg a termelékenységi szint növekedését.

A kormány azonban egy hibás neoliberális tétel alapján mindent megtesz a reálkeresetek csökkentésére, ahelyett, hogy az életszínvonal emeléséért tenne meg mindent.

Hetedik alapelv:

Az egészségügyet, oktatást és a kultúrát is piaci elvre kell helyezni. A neoliberális felfogás szerint áru és áru között nincs különbség a piac szempontjából. Ami csere keretében egyik szereplőtől a másikhoz kerül, az nem önellátás, hanem piaci kereskedelmi ügylet. Ez az egészségügyre, oktatásra és a kultúrára egyaránt igaz. Ha nem önmagát gyógyítja, oktatja vagy szórakoztatja valaki, és külső költségek lépnek fel, akkor ennek a piaci kereskedelem és verseny alapján kell történni. A verseny ezeknek a szolgáltatásoknak az esetében is a kereslet-kínálat törvényén keresztül eléri a költségekkel való hatékony gazdálkodást, még abban az esetben is, ha a profit elv nem, vagy csak részlegesen működik. Ebből kiindulva ezeket a társadalmi szolgáltatásokat piacosítani kell.

Hetedik tévedés:

Az egészségügy, az oktatás és a kultúra más minőségű áru, mint a fogkefe vagy a szappan. Nem minden áru egyforma, tehát nem szabad minden áru előállítását célzó tevékenységet piacosítani. Vannak olyan közszolgáltatások, amelyeknél nem a fogyasztó választ és dönt, hanem az eladó: ilyen az egészségügy, az oktatás és a kultúra. Az orvos dönt egy egészségügyi szolgáltatás szükségességéről, és nem a beteg, annak ellenére, hogy a beteg fordul orvoshoz, és a beteg dönt arról, hogy az orvos által szükségesnek tartott beavatkozást igénybe veszi-e vagy sem. Ez nem fordul elő a többi valóban piaci áru esetében, ott a fogyasztó dönt arról, hogy mire van szüksége, és arról is, hogy vásárol-e vagy sem. Ha ez a két döntés elválik egymástól – az igényre és a vásárlásra vonatkozó döntés –, akkor már nincs szó piaci döntésről, mert a kereslet és a kínálat, az eladó és a vásárló szerepei keverednek egymással. Az orvos nem a profit elv alapján hozza meg a döntését, és a beteg sem nyereséget kíván elérni, tehát a kiindulópontban sem lehet piaci működést feltételezni. Az oktatás és a kultúra jelentős részére is hasonló összefüggések állnak fenn.

A kormány piacosítani kívánja ezeket a közszolgáltatásokat, ezzel a profit elvre, a versenyre és a kereslet-kínálat törvényére kívánja bízni ezeknek a közjavaknak az elosztását. Az egészség, a képzettség és a kulturális szint azonban olyan közjavak, amelyek elosztásában vétek a piaci elveket követni, mert sem előállításuk, sem elfogyasztásuk nem követi a piaci logikát.

Nyolcadik alapelv:

A fejlődésbeli különbségeket a politikának nem kell figyelembe vennie.

A neoliberális nézetrendszer minden helyzetre egyetlen megoldást talál jónak: a piacot, a profit elven való működést. A fejletlen és fejlett gazdaságra, a kezdő kisvállalkozóra és a globális cégre, a családra és az üzleti vállalkozásra, az egészségügyre és a bankszektorra azonos politikát javasol. Ennek lényege, hogy az állam tartsa magát távol a gazdaságtól, és azt bízza a piac működésére. Az állam annak ellenére ne avatkozzon be a gazdaságba, hogy a gazdasági szereplők különböző fejlettségi szinten állnak. Ne védje a gyengébbet az erősebbel szemben, és ne támogassa a kicsit a naggyal szemben, mert a piaci verseny majd a legjobbat hozza ki győztesnek. A neoliberális felfogás nem ismeri el jogosnak és helyesnek azt az állami beavatkozást sem, amelyet a fejletlenebb piacgazdaságok kormányai végeznek a hazai gazdasági szereplők megerősítésére.

Nyolcadik tévedés:

A mai fejlett piacgazdaságok úgy alakultak ki, hogy a korabeli államok jelentős segítséget nyújtottak a piaci vállalkozások megerősödéséhez. Ez történt az angolszász országokban és a fejlett európai piacgazdaságok esetében. Történelmileg és erkölcsileg helytelen a fenti álláspont, mert nem ismeri el az időbeli és fejlettségbeli különbségeket. Kettős mércével mér, mert elfelejti, hogyan lett gazdag, de felrója másoknak azokat az állami támogatási politikákat, amelyeket ma már nem alkalmaz, mert nincs már rá szüksége.

A magyar kormány is ezt a neoliberális alapelvet követi, amikor nem tartja jogosnak a hazai tulajdonú kisvállalkozások feltőkésítési igényét, vagy akkor, amikor nem tartja szükségesnek a közbeszerzéseknél a kisebb hazai tulajdonú cégek pozitív megkülönböztetését. Ezzel szemben az Európai Unió éppen azért ad vissza nem térítendő pénzügyi támogatást fejletlenebb tagjainak, hogy gyorsítsa felzárkózásukat.

Kilencedik alapelv:

A tőke az olcsó munkaerőt keresi.

A neoliberális felfogás szerint a tőke megy a munkához, és a tőkebefektetések egyik országból döntően azért mennek másik országba, mert ott alacsonyabbak a költségek, közöttük is elsősorban a bérköltségek. Ebből kiindulva minél hosszabb ideig fenn kell tartani egy fejlődő vagy felzárkózó ország alacsony bérszintjét, mert ezzel lehet a legtöbb külföldi tőkebefektetésre szert tenni.

Kilencedik tévedés:

A tőke valóban a piacok és erőforrások felé áramlik, de döntően nem az olcsó bérköltségű munkaerőt keresi, hanem a magas termelékenységgel dolgozó, képzett és ezért magas bérű munkaerőt. A globális tőkeáramlás háromnegyed része a legfejlettebb országok között kerül befektetésre, alapvetően a fejlett humán és fizikai infrastruktúra vonzza, az erős kereslet, tehát a minőségi tényezők. A tőke az utóbbi két évtizedben zömében már a magas bérű munkaerőt keresi, mert az a jó munkaerő, illetve az ilyen piac kereslete bővül gyorsan, és ad átlagon felüli megtérülést. Hibás tehát minden olyan kormányzati politika, amely az alacsony magyar bérszint fenntartásával kíván több külföldi tőkét vonzani. A gyorsan emelkedő életszínvonal és a gyorsan bővülő belső piac kedvez a tőkevonzásnak, természetesen csak akkor, ha ez nem adósságnövekedésből, hanem valódi teljesítménytöbbletből ered.

Tizedik alapelv:

Minél nyitottabb egy gazdaság, annál jobb.

Egy gazdaság nyitottságát az jelzi, hogy gazdasági teljesítményéből mennyi megy külső és mennyi a belső piacra. A neoliberális nézetrendszer szerint a gazdasági nyitottság önmagában érték, minél nyitottabb egy gazdaság, annál fejlettebb. Nagy országoknál természetesen nem lehet azonos a nyitottság, mint a kisebbeknél, de hasonló nagyságnál a nyitottabb a jobb.

Tizedik tévedés:

Egy ország külkereskedelmének gazdasági teljesítményhez mért nagysága nem jelzi a fejlettség magas vagy alacsony szintjét. Magas lehet a nyitottság egy fejletlen ország esetében, és kicsi lehet az export aránya fejlett piacgazdaságnál. A gazdaság nyitottságát két tényező határozza meg: a belső piac fejlettsége és az export nagysága. Magyarország az egyik legnyitottabb EUgazdaság, de ez nem azért van így, mert versenytársaihoz képest nagy az export, hanem azért, mert kicsi a belső piac. A nyitottság nálunk nem a fejlettség, hanem a félig fejlettség jele. Jellemző ennek a neoliberális tételnek az érvénytelenségére, hogy az új EU-tagállamok közül Szlovénia a legzártabb, a legkevésbé nyitott gazdaság, mégis egyedül Szlovénia volt képes csatlakozni az eurózónához. Szlovéniában a legmagasabb az életszínvonal, ott a legnagyobb az egy főre eső gazdasági teljesítmény, tehát ott a legerősebb a belső piac.

(Matolcsy György - Polgári Szemle)