A honvédség jelenlegi állapota mindenki előtt ismert. A légierő fejlesztésén kívül a fegyverzetben az elmúlt évtizedekben nem történt előrelépés. A szárazföldi erők eszközei mind mennyiségben, mind minőségben elégtelenek, elavultak, „hála” a szocioliberális kormányzatok nagyarányú leépítésének (mert, bár minőségben már akkor sem álltunk jól, de legalább mennyiség volt még).

Fejleszteni tehát kell mind a légierő, mind a szárazföldi erők tekintetében. Azonban modern, gépesített háború megvívására alkalmas hadsereg kiépítése már a szárazföldi erők tekintetében is akkora gazdasági terhet jelentene, amit rövid távon nem tud az ország kigazdálkodni. Ha pedig a légierő szükségleteit is figyelembe vesszük, jelen gazdasági helyzetünkben a feladat még hosszú távon is teljesen kilátástalan. (Pl. egy amerikai páncélos dandár mozgatásának költsége egy mérföldre (1.61 km) kb. 19 millió forintba kerül, 160 km esetében pedig 1.9 milliárd forintot tenne ki, és ebben nincs benne a gyakorlatok lőszerigénye, nem beszélve az egység felszerelésének a költségéről!)

Szerencsére korunkban nem sok hadsereg képes a kor technikai színvonalán álló gépesített hadsereg felszerelésére és fenntartására, pláne huzamosabb ideig való üzemeltetésére harctéri körülmények között. Az elmúlt három évtized háborúi megmutatták, hogy egy ország sikeres védelméhez nincs is szükség méretében egy a Varsói Szerződés korát idéző gépesített hadsereg fenntartására. Korunk háborúi néhány kivételtől eltekintve városokért és a hozzájuk vezető útvonalak birtoklásáért folytak. Vukovár, Groznij, Bagdad, Bint Jbeil, Tskhinvali, Aleppo - és a sort még lehetne folytatni - mind heves utcai harcok színtere volt, amelyeket az adott városért vívtak. Ráadásul Bagdad kivételével mind remek példa arra, hogy egy gépesített, jól felszerelt hadsereg hadművelete hogyan torpan meg a beépített városi környezetben.

Ezekben a harcokban a támadó fél szinte kivétel nélkül jelentős mennyiségi és minőségi fölénnyel rendelkezett, s még ha győzött is, és bevette az adott várost, azt csak súlyos veszteségek árán sikerült elérnie. A fenti konfliktusok közül is kiemelkedik a 2006-os libanoni háború, ahol a látszólag minden téren abszolút fölényben lévő izraeli hadsereg, mely technikai színvonalát tekintve a világ élvonalában volt, képtelen volt vereséget mérni a Hezbollahra, melynek jól kiképzett harcosai ügyesen használták ki a páncéltörő rakéták és a helyismeret adta lehetőségeket. A sikeres védelemhez tehát nincs szükség több száz harckocsira, több ezer gyalogsági harcjárműre, ágyúra stb. Persze jó, ha van, de ha a gazdasági lehetőségek nem engedik meg a gépesítést, egy a gerilla hadviselés jellemzőit mutató, és ehhez felszerelt hadsereg is képes megállítani a támadót, és vereséget mérni rá.

Ha hazánk helyzetét vesszük, az autópályákat, alsóbbrendű utakat kihasználva bármely lehetséges ellenfelünk órák alatt eljuthat Budapestig. Ám mit ér vele, ha azt elszánt és jól felszerelt, kiképzett csapatok védik? Megnyúlt utánpótlási vonalai mentén kisebb-nagyobb városok helyezkednek el, amelyek biztosítására jelentős erőket kellene hátrahagynia, nem is beszélve ezek esetleges elfoglalásáról. Az ellenség támadó csapatai Budapest felé haladva már harc nélkül is jelentősen meggyengülnének. Olyan minőségű és mennyiségű haditechnikai eszközzel pedig a közeljövőben senki nem fog rendelkezni szomszédjaink közül, amelynek birtokában a siker reményével kísérelhetné meg a főváros elfoglalását, feltéve, ha a fővárost védő csapataink elegendő fegyveressel és fegyverzettel rendelkeznek.

Egy a terepet jól ismerő, páncéltörő rakétákkal és aknavetőkkel jól felszerelt, gerillahadviselést folytató ellenfél bármikor csapást mérhet egy gépesített konvojra, amennyiben a támadónak nem sikerül kivívnia a teljes légifölényt. De akkor is komoly pusztításra képesek az „üsd és fuss” taktikát alkalmazva, ha az ellenség már megszerezte a légifölényt, vagy akár a korlátlan légi uralmat. Minden autópályának a fel- és lehajtója, felüljárója kiváló lehetőség a csapásmérésre. Minden bokor, mélyedés, hasadék, csatornanyílás, épület potenciális veszélyforrást jelent a támadóra. Ellenségeinknek ezek biztosítására, a terep átfésülésére mindenhol erőket kell visszahagynia. Lásd például a 2003-as Iraki Szabadság hadműveletet vagy az izraeli erők 2006-os libanoni offenzíváját.

Ahhoz azonban, hogy az ellenség Budapest vagy bármely más városunk felé támadó erőit lekössük, megosszuk, és veszteségeket okozzunk nekik, ember és fegyver kell!

Csak összehasonlításként:

Mivel az ország katonaföldrajzi szempontból nagyrészt nyitott, így a sikeres védelemhez minden jelentősebb várost védenünk kell, hogy annak elfoglalásával az ellenség ne tudjon nyomást gyakorolni az aktuális kormányzatunkra. (Erre vonatkozóan lásd a civilek által is megvásárolható Katonaföldrajzi kézikönyvet, Zrínyi Kiadó, Budapest, 1993.)

Jelenleg hadseregünk létszáma és fegyverzete azonban ezt nem teszi lehetővé (a szárazföldi erők kb. 11 000 főt számlálnak, de ebből is csak 4-5 000 fő a harcoló alakulatok létszáma). Sőt, a kérdés a mostani erőink esetében nem az, hogy hol alakítsunk ki védelmi vonalat, mely területeket adjuk fel esetleg időlegesen, hanem az, hogy Budapest mely kerületeit próbáljuk meg védeni... Az erőink oly mértékben elégtelenek, hogy az ellenség a réseket kihasználva könnyűszerrel a védők oldalába és hátába kerülhet, s így állásaik elhagyására kényszerítheti csapatainkat, vagy bekerítheti őket.

Helyesen ismerte fel a jelenlegi kormány, hogy a honvédség ereje semmire sem elegendő. Ezért jelentősen növelni kell a létszámot. Az önkéntes tartalékosok bevonásával ez meg is valósulhat, ám nem valószínű, hogy ezzel a módszerrel össze lehet szedni a szükséges létszámot. A tartalékosokkal kiegészített honvédségnek ugyan már több esélye volna a sikeres védelemre, de még ekkor is az ország jelentős területeit lennénk kénytelenek feladni.

Egy sikeres védelmi háborúhoz tehát fegyver és katona kell. 120 000 jól kiképzett ember már azt jelentené, hogy területi alapon a főváros védelmére legkevesebb 22 000 harcost lehet számítani, ez pedig a támadó részéről legalább 100 000 fő felvonultatását teszi szükségessé. De egy 100 000-es város védelmére is rendelkezésre állna kb. 1200 fő.

Ha a jól felszerelt, területi alapon szerveződő sorkatonákból álló egységek városokra támaszkodó, a gerillahadviselés jellemzőit mutató harcát a hivatásos állomány tartalékosokkal feltöltött gépesített egységei támogatják, nehezen elképzelhető olyan ellenséges támadás (Oroszországot és az USA-t leszámítva), amely a siker reményében kísérelhetné meg az ország akár csak egy részének elfoglalását és megtartását.

Mert míg a sorállomány védelmi harcával lassítja, tizedeli, erőinek megosztására kényszeríti, és végül megállítja az ellenséges támadást, a hivatásos erők gépesített alakulatai ellencsapásokat mérhetnek, megerősíthetik a veszélyeztetett helyek védelmét, és, ha a helyzet kedvezően alakul, kiűzhetik az ország területéről az ellenséget.

Összeségében megállapítható, hogy Magyarország sikeres védelméhez már a katonai földrajzi adottságokból adódóan is elengedhetetlen a nagy létszámú, jól felszerelt és kiképzett sorállomány, melyeknek harcát a hivatásos erők szintén jól felszerelt erőinek kell támogatniuk. Egy ilyen méretű hadsereg kiépítése természetesen nem megy egyik napról a másikra, a hivatásos erők fejlesztése mellett, azonban a Mi Hazánk Mozgalom kezdeményezésének megfelelően meg kellene kezdeni a sorkatonai szolgálat újbóli bevezetésének előkészületeit, ha az országot valóban megvédeni képes hadsereget szeretnénk. Másként a honvédelemre költött milliárdok feleslegesen kidobott összeget jelentenek, hiszen egy olyan hadseregre költjük a pénzt, amely nem tudja az ország területi épségét és lakóinak biztonságát garantálni.

(Kuruc.info)