Továbbá ez arra is rámutat, hogy Hunyadi János óta ugyan volt hagyománya a tisztségnek, de nem sokszor és nem szívesen nyúlt hozzá az ország elitje. Hunyadi és Horthy mellett a harmadik kormányzó (az ő esetében pontosabban kormányzó-elnök), akit érdemes még megemlíteni, az maga Kossuth Lajos volt a szabadságharc végóráiban, ugyanakkor, amikor egyúttal megtörtént a Habsburg-ház trónfosztása is. Ezt a példát azért hoztam fel, hogy mindenki lássa egy konkrét eseten keresztül, hogy a tisztséget tényleg csak abban az esetben „élesztették” fel és töltötték be, ha valami nagy fenyegetés, sokkhatás, vagy óriási mérföldkő tűnt fel a magyar történelemben.

Minden kétséget kizáróan az I. világháborús vereségünk, a Tanácsköztársaság, majd a trianoni békeparancs ilyen eseménynek számítanak. Az összeszabdalt és megalázott országba nem térhettek vissza a Habsburgok (Károly akármennyire szeretett volna, akkor sem), melynek belpolitikai és külpolitikai okai egyaránt voltak, kezdve azzal a nyomós indokkal, hogy Habsburg restauráció esetén a komplett kisantant hadat üzen nekünk. Ilyen körülmények között emelkedett ki a szegedi ellenforradalom szervezői közül Horthy Miklós korábbi tengerésztiszt, ellentengernagy, akit 1920. március 1-jétől a Magyar Királyság kormányzójának választottak.

Horthy 1868. június 18-án látta meg a napvilágot Kenderesen egy régi magyar, református köznemesi család sarjaként. Születésnapja alkalmából írom le róla a következő jellemrajzot és gondolatokat.

Ahogyan azt Milotay István Horthy életéről foglalkozó könyvében találóan leírja, az igazán nagy kezdeményezők, reformátorok, szabadságharcosok élete (példának hozva többek között Cavourt, Mussolinit, vagy éppen Széchenyit) csupa szenvedés és küzdelem, míg a fényből, a révbe érésből mindig kevesebb adatott meg nekik, semmint küzdelemből. „Horthy Miklós nem ezek közül az áldozók vagy áldozatok közül való. Az ő élete nem ilyen küzdelmek sorozata. Ő kiválasztott kegyence vagy kedvence volt a sorsnak, szinte kora-ifjuságától kezdve. Azt mondják, hogy burokban született – ami a magyar közhit és közmondás szerint a szerencsés, boldog életet, a sikert és szerencsét igéri a csecsemő számára.” – folytatja tovább Milotay. Ennél pontosabb jellemzést talán keresve sem találhattunk volna a későbbi kormányzóról, hiszen a gondtalan ifjúság és fényes pályafutás, egy szeretettel végzett hivatás és kalandokkal kecsegtető jövő várt a fiatal Horthyra. Ezt követően pedig 24 év a hatalom élén, melyet nem több éves, vagy akár több évtizedes kemény munka és szenvedés árán szerzett meg. Természetesen távol álljon tőlem, hogy akár Milotay akár én azt állítanánk, hogy ennek a hosszú életnek ne lettek volna döntő pillanatai vagy éles helyzetei, de a sors dobókockája valahogy mindig kedvezett Horthynak (hiszen még a „német megszállást” követően is hivatalban maradt), egészen addig a pillanatig, amíg öregen és megfáradtan el nem tervezte a II. világháborúból való kiugrást 1944 októberében.

Meglátásom szerint, aki Horthy Miklóst és ténykedéseit egy szemszögből, kizárólag politikai oldalról szemléli, tévúton jár. Egy ízig-vérig katonaember számára sokszor nem áll jól sem a politizálás, sem az államfői tisztség. A kormányzó is ilyen volt, hiszen olyan embertípust testesített meg az Új Európa időszakában, ami akkor már egy letűnt, az egyre távolibb múltba vesző típusnak számított. Az ő lelke valahol a végtelen szabadságot jelentő tengereken, esetleg Ferenc József társaságában ragadt, aki mellett a szárnysegédként töltött évek (1909-1914) Horthy életének egyik legmeghatározóbb szegmense maradt egészen halála napjáig. Az új korok kihívásai, különösen a ’30-as évektől kezdve nem egy olyan embernek voltak kitalálva, mint Horthy Miklós. Így lett a kiváló katonaemberből és tengerésztisztből – akit még háborús ellenfelei is tiszteltek – egy olyan államférfi, akit szinte regnálásának elejétől fogva tartott a ravasz Bethlen István és újfeudális köre. Ennek a befolyásolhatóságnak köszönhetően kaszált el olyan újító szándékú, ugyanakkor ízig-vérig magyar kiválóságokat, mint például Gömbös Gyula, akivel annak idején még Szegeden is együtt szervezkedett. Ez a befolyásolhatóság persze nem menti fel az eziránt való felelősség alól.

Horthy Miklós személyét a nemzeti oldalon mind a mai napig nagy kultusz övezi, amelyek részben valós érdemekre, részben pedig történelmi tévedésekre, esetleg olyan eseményekre vezethetőek vissza, amelyeket a jelenkor hibásan értelmez. Jellemző, hogy a kultusz fő forrásai a politikai ténykedéseiből származnak, pedig a tengerésztiszt, majd szárnysegéd Horthy jobban megérdemelné azt. A Horthy-korszak egyébként jelen sorok írójának is kedvenc történelmi korszaka, de ez sokkal jobban köszönhető a korszellemnek, az ebből fakadó atmoszférának és a nemzeti intellektus virágzásának, semmint magának Horthy személyének, annak ellenére, hogy a korszak az ő nevével van fémjelezve. A tiszteletreméltó katonát és szárnysegédet ugyanis lehetetlen összeegyeztetni azzal az emberrel, aki ’44 októberében, cserbenhagyva szövetségeseit, a románokhoz hasonlóan kiugrott volna a világháborúból egy olyan illúzió kedvéért, hogy a győztes hatalmak (már amennyiben győznek, persze) majd méltányolni fogják ezt a cselekedetet. Ezen a ponton már egy idős, fáradt és ijedt Horthyt láthatunk, aki egyértelműen nem illett bele egy olyan világnézeti háború kellős közepébe, amelynek tétje akkora volt, hogy mind a mai napig befolyásolja jelenünket és jövőnket.

Horthy Miklós az emigráció okozta minden lehetséges keserűségtől sújtva végül 1957. február 9-én halt meg Estorilban, Portugáliában, nem sokkal az ’56-os szabadságharc leverését követően. Öreg korától és a méltóságteljes visszavonulás hiányától leszámítva a sors kegyeltje volt ő. Egy 19. századi ember a 20. század őrlő malmai között. Családi öröksége, saját tapasztalatai, a nagybetűs konzervativizmust megtestesítő Ferenc József mellett töltött évei lehetetlenné tették, hogy az 1920-as évek derekától lépést tudjon tartani a formálódó Új Európával és annak eszmeiségével. Ez egyszerre volt a nemzet és a saját tragédiája, anélkül, hogy hosszú ideig szembesült volna vele. Talán azt hitte, hogy az idő megállt, és a kormányzói székben töltött évek örökké tartanak. Talán Bethlen István, Keresztes-Fischer Ferenc és a többi fejlődést és felzárkózást szándékosan elgáncsoló, állandó jelleggel Horthynál házaló politikus hitette el vele, hogy így van. Talán mindkettő egyszerre.

Ábrahám Barnabás - Kuruc.info

Kapcsolódó: A Horthy-kultusz veszélyei jobboldali szemszögből