Létezett egy bugyuta politikai vicc néhány évtizeddel ezelőtt, melyet a kádári politikai bizottságban – a tagok későbbi elmondása szerint – gyakran mesélgettek egymásnak a pártkorifeusok. "Mi a különbség a kapitalizmus és a szocializmus között? Az égvilágon semmi, mindkettőt a zsidók találták ki, az egyiket (kapitalizmust) maguknak, a másikat (szocializmus) pedig nekünk." És ezen az elvtársak mindannyiszor jót kuncogtak, pedig ha kicsit is belegondoltak volna az egyszerűnek tűnő viccecske mélységeibe, talán nem is találták volna annyira együgyűnek.

Napjaink politikai viszonyait áttekintve néhány jelenség annyira természetesnek, magától értetődőnek tűnik, hogy nem is gondolkodunk a mibenlétén, belső lényegén. Az utóbbi egy-két évtizedben kialakult új nemzetközi szembenállásban a magukat haladó, progresszív irányzatnak nevező globalista erők küzdenek egy új szuperállam megteremtéséért, az egyre erősödőben levő nemzeti, konzervatív (részben keresztény) törekvésekkel.

De  - látszólag - nem volt ez mindig így. A huszadik század nagy részét egy atlanti-kapitalista és egy kommunista tömb szembenállása jellemezte (a 2. világháború rövid szövetségben eltöltött időszakának kivételével), mely több esetben is csaknem nukleáris háborúba torkollott. De hogy alakulhatott ki ez a végzetes szembenállás, amikor elméletileg ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Hiszen nagyrészt igaz a fentebb idézett viccecske, és mindkét társadalmi rendszer ugyanabból a körből származó zsidó ideológusok alkotása, és létrejöttük, megvalósulásuk során is masszívan érzékelhető a zsidó dominancia.

A kapitalizmus kialakulásában játszott zsidó vezető szerep közismert, csak néhány mondatban érintjük. A zsidóság feltőkésítését, vagy ahogy Marx nevezte az „eredeti tőkefelhalmozást” a 16.-18. századi interkontinentális rabszolga-kereskedelemben játszott zsidó vezető szerep alapozta meg. (Nem pedig az ipari forradalom, polgárosodás és egyéb sületlenségek, melyekkel megpróbálják az igazságot elkendőzni.) Ebből származtak azok az irdatlan összegek, melyekkel ki lehetett szabadulni a gettókból, pénzügyi és gyáripari vállalkozásokat létrehozni, földeket felvásárolni, uralkodó dinasztiákat hitelezni stb.. A tőkepiaci túlsúly később pénzügyi monopóliumokhoz, majd a huszadik század utolsó harmadára pénzügyi világuralomhoz vezetett. Ezeket a reálgazdasági folyamatokat mindvégig ideológiai önigazolások, különféle szabadversenyes és egyensúlyi elméletek megalkotása kísérte, melyeknek szerzői nagyrészt zsidó ideológusok voltak. A legutolsó ilyen nagy hatású ideológia Milton Friedman (Magyarországról kivándorolt zsidó közgazdász) monetarista elmélete, amely a teljes pénzügyi liberalizációt alapozta meg a 70-es 80-as években. És valószínűleg ez lesz majd a nyugati világ teljes gazdasági összeomlásának okozója is, de ez egyelőre még a jövő zenéje.

A másik oldal, az utópista-szocialista-kommunista eszmék létrejötte, Marx, Bernstein, Lenin és a többiek származása, tevékenysége annyira lerágott csont, hogy nem hiszem, hogy bármiféle bizonyításra szorulna ebben a zsidóság meghatározó szerepe.

Persze lehet azt mondani, hogy ezek az ideológiai és politikai kulcsfigurák a társadalom eltérő rétegeiből érkeztek, sok mindenben különböztek egymástól, és a barikád különböző oldalain álltak. De ha a későbbi eseményeket megvizsgáljuk, akkor kitűnik, hogy csupán az érem két oldalát adták és remekül kiegészítették volna egymást, ha Oroszországban nem történik egy váratlan esemény... Ehhez azonban egy rövid történelmi visszatekintés szükséges Oroszország "anyácska" múltjából.

A cári Oroszországban a zsidósággal való több évszázados együttélés során sajátos ciklikus szimbiózis alakult ki. A meglehetősen sajátos orosz társadalmi életben a pénzügyi dominanciát újra és újra elérő zsidóság pozícióit rendszeres időközönként brutálisan visszanyesték. Ez történhetett adminisztratív eszközökkel, de nagyon sokszor került sor pogromokra is, ahol néha egész vidékek zsidóságát irtották ki. Az orosz birodalmi nacionalizmus és az ortodox vallás egy olyan szilárd immunitást adott mindenféle beszivárgással és fellazítással szemben, amit pénzügyi eszközökkel nem lehetett lebontani. A masszív antiszemitizmus az ortodoxia által szilárd gyökereket épített ki az orosz parasztságban is, ami szinte lehetetlenné tett bármilyen alulról jövő „spontán elégedetlenség” kirobbantását. A nagyvárosi proletárság megmozdulásai (pld. 1905-ös "forradalom") az ország egészére nem jelentettek komoly instabilitást. Nem csoda, hogy a cári autokrácia, a kozmopolita és szabadkőműves zsidóság első számú céltáblájává vált. Az első világháborús vereség és az életviszonyok drasztikus romlása gyökeresen új helyzetet teremtett.

És itt elérkeztünk az 1917-es évhez, amikor sorsdöntő események történtek a hatalmas ország életében. Megérkezik Lenin elvtárs a híres vonatán német pénzzel kitömve, és Lev Bronstein alias Trockij is, akit Jacob Schiff amerikai zsidó pénzmágnás bízott meg és látott el pénzzel egy oroszországi hatalomátvételre. Az amerikai pénzarisztokráciának - amely egy pár évvel korábban hozta létre a FED-et - egy újabb nagyvadra fájt a foga, és kiválasztva az általuk legtehetségesebbnek tartott forradalmárt, Trockijt küldte harcba Oroszország megszerzésére. Nem volt rossz választás, hiszen a szóba jöhető emberek közül ő volt a legtehetségesebb. (Lenint is beleértve.) Művelt volt, kiváló szónok, kitűnő szervező, és - mint később kiderült - tehetséges hadvezér. Gyakorlatilag az ő operatív vezetésével győzött az államcsíny, Lenin bujdosott, a többiek jelentéktelen szerepet játszottak. Természetesen a bolsevik siker nem a szociális és társadalmi demagógiának volt köszönhető, hiszen akkoriban minden párt ezzel operált, hanem azoknak a jelentős pénzösszegeknek, amivel a bolsevikok rendelkeztek. A koldusszegény, éhező országban az áttörést ez tette lehetővé. Trockij jó érzékkel szervezte meg a kulcsfontosságú katonai alakulatok és kulcspozícióban levő emberek megvásárlását. Megszervezte a párt sajtóját, felállította a központi apparátust és próbált valamiféle közellátást szervezni a bolsevikok ellenőrizte területeken. Már az is nehezen érthető, hogy ezek után nem ő lett a forradalom vezére, hanem egy olyan – a gyakorlathoz semmit sem konyító ideológus – aki válsághelyzetekben mindig elbújt és csak jóval a sorsdöntő események után került elő. Trockij kulcsszerepe a polgárháború időszakában is megmaradt, ő hozta létre a Vörös Hadsereget, ő szervezte meg a termelést és a hadiipart, és a frontokon elért legfontosabb győzelmek is jórészt az ő nevéhez fűződnek. Viszont Trockij hatalomátvételének volt egy rendkívül hátráltató tényezője abban a közegben: messziről felismerhetően zsidó volt, és származása a bolsevikok – de az egyszerű nép előtt is – közismert volt. (Ellentétben Leninnel.) A sok évszázados, birodalmi antiszemitizmus még ebben a felbolydult társadalomban is erősen éreztette hatását. Tevékenységével, személyével szemben – bolsevik érdemei ellenére – nagyon erős ellenérzések bontakoztak ki, főleg a vidéki, orosz származású pártapparátus körében. Ezt a széleskörű, antiszemita ihletettségű elégedetlenséget használta ki Sztálin, és ez volt az a támogatás, aminek segítségével elorozhatta a hatalmat nemcsak Trockij, de a szabadkőműves zsidókkal telepakolt lenini Politikai Bizottág orra elől is. (Zinovjev, Kamenyev, Buharin, Kresztyinszkij stb..) A grúz személyes intellektuális képességei, nemzetközi támogatottsága, "ideológiai felkészültsége" messze elmaradt vetélytársai hasonló képességeitől, lehetőségeitől. Egyetlen esélye az antiszemita közhangulat kihasználása maradt, amit kifogástalanul végre is hajtott. A birodalmi immunitást jelen esetben Sztálin és az ő apparátusa képviselte. Az apparátus antiszemitizmusáról szinte sosem beszéltek, szinte mindig csak Dzsugasvili késő öregkori paranoiás zsidóüldözéseiről, az orvosperekről és egyéb elterelő dolgokról esik szó. Valójában ez az orosz társadalmat átható, és az orosz bolsevikokat is jellemző antiszemitizmus akadályozta meg, hogy a „legtehetségesebb forradalmár” kerüljön hatalomra, és a világ legnagyobb országa a szabadkőművesség kezére kerüljön.

Furcsa dolog történt tehát: a zsidóság által létrehozott ideológia vezére, és a hatalom birtokosa a nagy országban egy nemzeti, sőt orosz nacionalista érzelmekkel bíró, kifejezetten, sőt kirívóan antiszemita grúz pártapparátcsik, bizonyos Dzsugasvili lett. Hatalmának megszilárdítása után Sztálin módszeresen kigyomlálta, a főleg Trockij követői között található szabadkőműves zsidóságot, de a "jóságos" Lenin követői között is aratott a halál. Rendkívül hamis az a beállítás, hogy csak életének hanyatló, paranoiás utolsó korszakában fordult a zsidóság ellen, valójában őket tartotta hatalmára legveszélyesebbnek, és irtásuk az első pillanattól kezdve, az utolsóig, változatlan lendülettel folyt, a trockisták elleni kampány soha nem lankadt.

Az eredmény jól látható: a hatalom közelében – néhány súlytalan díszzsidó túszon kivül (Litvinov, Kaganovics stb..) – nemcsak a szabadkőművességnek, de a teljes zsidóságnak is alig maradtak képviselői. Sztálin irtóhadjárata olyan "evolúciós pusztulást" eredményezett soraikban, hogy befolyásuk később sem állt helyre, egészen Jelcin hatalomra kerüléséig. De az már egy másik történet. 

A létrejövő, látszólag internacionalista-szocialista világhatalom életében a kommunista eszme csupán egy ideológiai máz volt. Sztálin és a bolsevik elit tudatát és cselekedeteit a mélységekben valójában orosz nemzeti és birodalmi törekvések hatották át. Ennek, és a kozmopolita zsidóság kiirtásának következtében az új hatalom hamar szembekerült a szabadkőművésség által irányított Nyugattal.

Európában tehát a múlt század harmincas éveire két hatalmi centrum jött létre. Egy nemzeti radikális és nyiltan szabadkőművesség-ellenes, új világgazdasági szisztémát bevezető nemzetiszocialista Németország, és egy felszínen kommunista, de rejtve valójában agresszív birodalomépítő, és még a hitlerinél is jóval antiszemitább és Nyugat-ellenes Szovjetunió. A látszólagos antagonizmus a két centrum között valójában nem is olyan feloldhatatlan, ezt szövetségkötésük is bizonyítja. (Kevéssé reklámozzák, de a megnemtámadási szerződés után egy hónappal 1939. szeptember 28-án a két ország barátsági szerződést is kötött egymással.) Ennek a szövetségnek a felbomlása, és a Szovjetunió nyugatra orientálódása volt a második világháború mindent eldöntő tényezője, aminek részleteit nagyrészt ma is homály fedi.

A huszadik század második felében tapasztalható egyre éleződő ellentétek és a hidegháború valódi oka nem a kapitalista és szocialista ideológia közötti eltérésekben, vagy a politikai-gazdasági berendezkedés közötti különbözőségben keresendő. A valódi ok az volt, hogy a közös ideológiai gyökerek ellenére az egyikben a kialakulás során megszüntették a globalista zsidóság befolyását (lásd Trockij és a leninizmus bukása) és a Szovjetunió rejtett antiszemita és nyílt birodalmi politikája világszinten megtorpanásra, sőt sokszor defenzívába kényszerítette a szabadkőműves zsidóság által vezérelt Nyugatot.  Az ebből generált ideológiai háború több esetben (pld. kubai válság és 1983) majdnem világégéshez vezetett.

Ezek után feltehetjük a kérdést: valóban új-e napjaink legfőbb nemzetközi szembenállása a globalista-kozmopolita és a nemzeti törekvések között? Valóban csak az elmúlt 20 évben alakult ki ez a szembenállás? A válasz egyértelműen nem. A cionista hegemón törekvések és az annak ellenálló válaszreakciók sok-sok évszázadra vetíthetők vissza a történelemben. Sok konzervatív történész egyenesen a história egyik, a Bibliától eredeztetett vezérfonalának tartja ezeket a küzdelmeket. Ezt mindenki magában döntse el.

Napjainkban Putyin rendszere ugyanolyan dühödt kirohanásokat vált ki a Nyugatból, mint annak idején a Szovjetunió. Pedig hát azóta ott is kapitalizmus van, és (papíron legalábbis) valamiféle demokrácia, választásokkal. Ja, hogy ott jelenleg is birodalomépítés folyik, és rejtett, de nagyon erős az antiszemitizmus?

Ugye, hogy nincs új a nap alatt?! 

Szende Péter - Kuruc.info