Miután mindenki fellélegzett, hogy a békésnek és zökkenőmentesnek szánt rendszerváltás békésen és zökkenőmentesen zajlott le, és az utolsó szovjet harci jármű is elhagyta hazánkat, a több évtizedes mesterséges vákuum után frissen kibontakozó plurális (többpárti) demokrácia első kormányát három jobboldali párt adta. A Magyar Demokrata Fórum a szamizdat-értelmiség, vagyis a Kádár-rendszer kvázi tűréshatáron belüli antikommunista, népi-nemzeti hagyományt ápoló polgári, értelmiségi köreit gyűjtötte össze. A Kereszténydemokrata Néppárt, valamint a Független Kisgazda Földmunkás- és Polgári Párt mint két kisebb koalíciós partner pedig a háborút követő és megelőző, a régi Magyarország történelmi folytonosságát lehettek volna hivatva képviselni, nemkülönben pedig eredendően a polgári keresztény értékeket, valamint a kisparaszti, gazdálkodói réteget. Egy szerves, a hagyományokhoz méltó, és az újdonsült demokrácia tömegbázis igényét is kielégítő folytatás lehetősége kecsegtetett a négy évtizedre bolsevik télbe fagyott ország akkori, 1990-es tavaszán.

E három meghatározó, rendszerváltó elsőbbséggel és történelmi hagyatékkal bíró párt pedig egy bő egy emberöltővel később, napjainkban már nem is létezik a mai magyar politikai palettán. Nem véletlenül. Annál meghatározóbbá lettek a rendszerváltó országgyűlés akkori ellenzéki tömörülései, hamarabb és jelentősebben, mint azt gondolta volna bárki is.

A rendszerváltó, első parlamentnek (először és utoljára függetlenként indult, és úgy bejutó képviselőkkel is!) három másik párt adta az ellenzéki részét. Az antikommunista mítoszt teljesen magáénak tudó, urbánus-értelmiségi hálózatból liberális párttá felépült Szabad Demokraták Szövetsége, valamint annak korábbi ifjúsági szervezeti elődje, amely azonban önálló, szuverén pártként indult, Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz) néven, valamint a kommunista állampárt (nem hivatalosan elismert) utódpártja, a Magyar Szocialista Párt.

Tény, hogy az első, demokratikusan megválasztott és 1994-ig regnáló Antall-Boross, nemzeti-jobboldali országvezetés nagyon súlyos mulasztásokkal és mai szemmel szinte megbocsáthatatlan hibákkal terhes kormányzást hozott. A sok lelkes, jóhiszemű lakitelki gondolat mintha nem is lett volna… Nem a történelem lehetőségeként, inkább a csődközeli ország kényszer-váltásos, önbizalomhiányos fejezeteként élte meg a vezetés azt az időszakot. Nem is csoda, hogy külpolitikai mozgásterünket és szomszédpolitikánkat, valamint a magyar kisebbségvédelmi lehetőségeinket alapvetően beszűkítette a szomszédos országokkal gyorsan megkötött alapszerződések rendszere. Emiatt a revízió bárminemű fokozata és akár valós lehetősége is eleve kizárt lett. Az országot sietve és kényszeresen, a nemzetközi jog mezőjében liberalizálták, és becsatornázták a nagy nemzetközi egyezmény-hálózatokba is. Közben elindult a hazai ipari, termelői ágazatok és a hazai szektorok teljes és bármi áron történő állami vezénylésű, korrupt magánosítása, egy privatizációnak nevezett, a trianonival felérő gazdasági országcsonkítást eredményezve, amelynek ráadásul legfőbb haszonélvezője és motorja nem a magyar emberek, vagy a köz lett, hanem az 1994-ben kormányra kerülő MSZP és a vele váratlanul és csalárd módon koalícióra lépő, (és ezzel ősbűnt elkövető) SZDSZ lettek.

A rendszerváltó jobboldali kormány és a hagyományos jobboldali pártok legnagyobb bűne egyébiránt nyilvánvalóan az, hogy nem tudták beteljesíteni eredeti politikai szerepüket, és az, hogy a magyar társadalom rossz első benyomást szerzett ezen jobboldali pártokkal és jobboldaliságukkal kapcsolatosan. Mégis, e pártok bukása korántsem volt szükségszerű, annál inkább törvényszerű – ahogy a régi rendszer haszonélvezőinek feltámadása is sajnálatosan az lett. Az is nyilvánvalóan végzetesnek bizonyult, hogy egy rosszkor, és arra méltatlanok javára gyakorolt méltányos nagyvonalúsággal a magyar rendszerváltók, hallgatólagos társadalmi igénynek is részben engedve, nem számoltatták el a több évtizedes országrabló diktatúra visszamaradt nómenklatúráját. Sőt. Nemcsak az erkölcsi számvetés, hanem az ilyenkor elvárható anyagi és emberi „rendszerleltár” is elmaradt. Nem is annyira a régi szocializmus kívánt volna érdemi zárást, hanem az új demokrácia méltóbb nyitást!

Ide kívánkozik a kérdés: milyen, miféle rendszerváltás az, ahol az előző, deklaráltan bűnös és rabló rendszer bűnös és rabló emberei, nemhogy nem kerülnek elszámoltatásra, de tárgyalóasztali partnerekként aranytálcán kapják a lehetőséget, hogy majd az új rendszer régi étvágyú, „törvényes és tisztességes” – gyurcsányi – rablói lehessenek?

A sok békés, nagyvonalú és a demokratikus, egyetemes emberi jogoknak is megfelelő rendszerváltó folyamatból bizony egyedül a lényege, a centruma, a magja: az erkölcsi szempont maradt ki. Talán éppen ezért is eshetett meg az, hogy az 1990-ben a kormányzás helyett sértett ellenzékiségbe ragadt SZDSZ 4 évvel később elkövethette a huszadik század legnagyobb hazai politikai árulását, és a rendszerváltás legantikommunistábbnak hitt csapata kormánykoalícióra lépett a rendszerváltás tudvalevő legkommunistább csapatával, a posztkádári szocialista elittel. Hogy aztán együtt, kétharmados többséget használva, négy év alatt legalább négy évtizednyi kárt okozzanak a kis híján csődbe is vitt Magyarországnak.

Talán nem is véletlen, hogy a kifosztottságban vergődő kis magyar ország kis magyar népe a régikomcsi-újliberális, de mindig megszorítós tandem helyébe mégis inkább a jobboldali vezérlő elvet kívánta kormányra, és 1998-ban ismét jobboldali kormány alakulhatott. Az újjáépülő MDF, az új lendületet kapott Kisgazdapárt, és fő erőül a két ellenzéki ciklus után a centrumból a jobboldalra megérkező Fidesz – időközben polgári-liberális, konzervatív párttá, kormánypárttá erősödve – adták az első Orbán-kormányt. Fontos fejleménye volt szintén ekkor a magyar jobboldalnak: az első kormány jobboldaliságának romjain megalakult Csurka István drámaíró égisze alatt a Magyar Igazság és Élet Pártja, az első rendszerváltott nemzeti radikális párt. Bár a párt szellemi-ideológiai elődei körvonalazhatók a két háború között magyar politikai mezőben is, az újsütetű, ezredfordulós nemzeti radikalizmus a kor kihívásaira talán nem is mindig megfelelően válaszolva szinte minden fronton gyorsan ellentétbe került az akkori hazai politikummal, illetve kivívta, a „közös ellenség, náci” szerepet. A kilencvenes évektől kezdve amúgy is mindennapos visszhangjává lett a magyar közbeszédnek a fasiszta, náci jelzőkkel történő billogkommunikáció, és a rendszer erkölcstelenségére nincs is jobb bizonyíték, minthogy éppen az emberiség elleni kommunista bűntettek régi tisztviselői támadtak így, új demokratákként mindent, ami „MIÉP-es”. Mindent, ami magyar kultúra. Mindent, ami magyar hagyomány. Mindent, ami nemzeti. Mindent, ami keresztény, mindent, ami konzervatív. A magyar ekkor csak bűnös lehetett, vagy gúnyosan kinevetett... Sokszor a többi jobboldali párt által is.

Magyarországon ez új jelenség volt. Sem a törökjárás, sem az osztrák igazgatás, de még a szovjet megszállás alatt sem törtek ilyen gyilkos módon a magyarságra, nem éppen fizikai valójában, hanem éppenséggel mindarra a lelki, spirituális, kulturális tartalomra, ami a nemzetfogalmunkba tartozik. Ezt korábban csak a csonka hazán kívül rekedt magyar testvéreink élhették meg, köszönhetően a román, szerb, szlovák kisantant-sovinizmusának, amely Trianon után mind megsemmisíteni akarta a magyart. (És jórészt akarja ma is.) A magyargyűlölet rendszerváltás utáni közbeszédbe, sőt politikai közbeszédbe való belhoni ültetése egyébként érdekes módon, kezdetben az SZDSZ-en kívül leginkább a Fidesz felelőssége volt. Ekképp, és nem pártok mentén, ellenben szinte világháborút újra idéző dinamikájú ellenségeskedés mentén hasadt ketté, a ma jól ismert két alaptáborra az ezredfordulós, eredendően békés, de mindenképpen a huszadik században bőven megfáradt magyar politikai valóság.

A balliberális (vagyis a régi kommunista, az újmarxista és a liberális-globalista sajátos elegye) oldal a politikai gyakorlatban a világpolgári, progresszív (vagyis haladónak beállított), nyugatosan felvilágosult és toleráns típusú címkék mentén támadta a nemzeti jobboldalt (vagyis keresztény-konzervatív, hagyományőrző, értékvédő, markánsan nemzeti, honpolgári artikuláció mentén alakított kurzust). Valójában míg a jobboldal valóban a jobboldaliság értékfrontján igyekezett mindig felsorakozni, addig a balliberális oldal csak az önigazoló önmeghatározásokig és a világtrendiségből vett kommunikációs technikákig jutott el – jellemzően a szabadság, a felvilágosultság, modernség és nyitottság fogalmi köreiből merítve.

A baloldaliságot és a neoliberalizmust leginkább a jobboldalhoz képest igyekezett beállítani egy kívánatosabb, helyénvalóbb és korszerűbb attitűdnek a baloldal, amivel egyetlen fontos célja az volt, hogy a nemzeti, jobboldali politikát, gondolkodást és értékrendet cikinek, avíttnak, meghaladottnak, hovatovább nevetséges és gátló anakronizmusnak állíthassa be. A ballib politikusokat is megszégyenítő eredményességgel dolgozott ezen az akkori hazai sajtó túlnyomó többsége, és a szocialista maradványkultúrából kinővő (kortárs) művészi, kulturális elit, valamint a sajátosan posztkádári minőségében vergődő baloldali értelmiség (azokra gondolok elsősorban, akik baloldali értékhitvallások mentén élve az előző rendszerben nem voltak eléggé elkötelezett kommunisták, az új rendszerben pedig túlságosan is elkötelezett kommunistáknak látszódtak).

Hogyan is nézett ki ez azokban az időkben? Az emberi (közösségi) értékek közül például fogták és piedesztálra emelték a toleranciát – amely alapvető emberi minősége például az európai keresztény civilizáció emberének. Ezzel a liberális rendező elv mesterségesen kiragadta, és a társadalom fölé helyezte hazánkban a cigányságot, valamint a cigány életmód jelentette kihívást, sikeresen relativizálva és csúsztatva az ezzel kapcsolatos, őserejű igazságokat és tapasztalatokat is. Sőt. Diszkriminációs és egyéb eszközökkel, valamint hamis eredményességet hazudva, integrációs módszerekkel vegyítve ráadásul még súlyosbítottak is a cigánysággal kapcsolatos probléma-együttesen. Ugyanígy, a gyűlöletbeszéd és a polkorrektség stigmáit és azok nyomán a kettős mércén alapuló, mindig a többségi társadalmat hibáztató, vádló, rasszistázó közbeszédet is a hazai balliberális oldal tartotta napirenden. Korántsem azért, hogy netán a baloldaliságból fakadó empátiát, vagy akár a liberális-világpolgárosult elfogadást szolgálják, hanem hogy ezekkel revolverezhessék a jobboldaliakat. Akik aztán természetesen, mint ahogy általában az ártatlanul gyalázott és rágalmazott emberek, a folytonos felháborodás hangján voltak folyamatosan védekezésre kényszerítve.

A jobboldal vezérlő pártja tehát egy eredendően a legkevésbé sem jobboldali párt, az 1998-ban kormányra is kerülő Fidesz lett. Egy évtized alatt a Fidesz pedig nemcsak a legnagyobb, de az egyetlen, jobboldali politikai erő státuszára is többször, jó eséllyel pályázhatott. Tény, hogy az „egy a tábor, egy a zászló” valójában nem a technikája, még csak nem is a jelszava volt a választások megnyerésének, hanem megmagyarázása és hitelesítése annak, ahogy a többi jobboldali párt elvesztette korábbi önmagát – méghozzá a Fidesznek köszönhetően. Ha úgy tetszik, a Fidesz-néppártosodás, és az „egy a tábor, egy a zászló” tulajdonképpen a hivatalos verziója, eufemizmusa annak a nagyon is nyilvánvaló jelenségnek, ahogy a Fidesz-gömböc hízása eltüntette a rendszerváltó jobboldali pártokat. Igaz, a Fidesz polgári szövetségébe cserébe bekerült néhány idős kisgazda politikus a szétesett kisgazda pártból. És a mai napig igaz az is, a kereszténydemokrata gondolat kiemelt jelzéssel lett fideszes (Fidesz-KDNP). Az MDF pedig megint kettéoszlott, szégyenteljesebbik fele az MSZP közelében olvadozott el, a többi pedig a Fideszben felolvadva zárta le ekképp az első demokratikus kormánypárt – nem túl hosszú – történetét.

A MIÉP, az eredetileg markánsan különutas, kérlelhetetlenül nemzeti, módszereiben radikális, stílusában pedig szókimondó párt, utolsó kísérletként 2006-ban harmadik utas megoldást csillantott fel, szövetségben a nemzeti radikalizmus korszerűbb képviseletére bejelentkező Jobbikkal, mielőtt jobblétre szenderült. Azzal a Jobbikkal, amely mára szintén megsemmisült mint jobboldali csapat, vagy mint önálló párt (a sorban immár az ötödikként). A Jobbikkal, amely a MIÉP nyomdokain jött létre, a MIÉP helyébe lépve és onnan kiindulva komoly alternatívát készült a Fidesszel szemben nyújtani. Senki végképp nem is sejthette ehhez képest, hogy pont a Jobbik haladja meg és lép szintet ahhoz az áruláshoz képest, amit az SZDSZ a kilencvenes évek elején követett el, méghozzá a szemünk előtt. A Jobbik előbb megszűnt jobboldalinak lenni, majd immár megszűnt önálló párt lenni, azért, hogy a legaljasabb hazaárulás legundorítóbb bizonyítékaként, egy legalja balliberális szövetségbe tömörüljön, a választási túlélésének leggyávább latolgatása mellett. Ez egyszer nem a Fidesz semmisített meg egy jobboldali, nemzeti önálló pártot, hanem az emberi hitványság, a kisszerűség, és a legpitibb mohósággal helyzetbe hozott csinovnyiki káder-középszer. Úgy tűnik, a hazaárulásnak is vannak szintjei, a Jobbik vezetői pedig a hazaárulók legalantasabb kasztjáról tettek és tesznek tanúbizonyságot.

A fentiek is mind abba az irányba mutattak, ezért az „egy a tábor, egy a zászló” sulykolása annál is jobban felerősödött a kétezres években, mert a Fidesz sehogyan sem tudta elérni, hogy bármekkorára is nőjön, bárkikkel egészüljön is ki, de végre egyedül maradhasson a magyar politikai jobboldalon, egy táborban, egy zászló alatt. Napjainkig sem. A Fidesz ugyanis talán soha nem fogja belátni: lehetetlent kíván akkor, amikor a magyar jobboldalt egy pártban akarja képviselni. Ha valaminek szervesen van hagyománya hazánkban ugyanis, akkor az a jobboldali, nemzeti, keresztény alapú politizálás, méghozzá főleg ellenzéki/alattvalói minőségben. És ez a szerves hagyomány a maga természetességében áll több lábon. A magyar nemzeti ellenállás, a megmaradásért vívott mindennemű harc mintegy fél évezredes, igen jellegzetes nyomott hagyott a magyar politikumban. Ezt a Fidesz és Orbán Viktor ugyan helyesen ismerte fel, de azt azonban nem, hogy ez az ötszáz éves örökség a nemzeti politikai tábort sokkal színesebbé, összetettebbé és több osztatúvá tette, semmint, hogy egyetlen párt képviselhesse az egészét.

Egyszerűbben és tényszerűen fogalmazva: Mátyás halála óta nem volt olyan a magyar történelemben, hogy a magyar akárcsak egy pillanatra is, de egy táborban, egy zászló alatt lett volna!

Arról nem is beszélve, hogy pont a Fidesz erre a magyar nemzeti egységképviseletre még annál is alkalmatlanabb: ne felejtsük el, hogy eredendően a Fidesz esetében nem jobboldali pártról, hanem egy radikális liberális, világi-antikommunista kezdeményezésről volt szó. A kereszténység, vagy éppen Horthy Miklós emlékének kilencvenes évekbeli, fideszes gyalázása élénken élhet az emlékezetünkben, ahogy azt sem ildomos elfelednünk, hogy a most illiberális kormányfő 2001-ben még a Liberális Internacionálé alelnöke volt. A Fidesz csak megérkezett a nemzeti politika oldalára, nem ott született.

1990-től 2020-ig az MDF, a KDNP, a kisgazdák, a nemzeti radikálisok két kísérlete is megsemmisült, öt jobboldali párt elveszett egy generáció alatt, helyüket pedig a Nemzeti Együttműködés Rendszerét fenntartó, immár „néppárti” Fidesz-szövetség foglalta el. Fontos megjegyzés: az említett öt jobboldali párt mindegyike egyébként valóban méltán végezte a süllyesztőben, miközben a Fidesz metamorfózisánál a legkevésbé sem tekinthetjük akár taktikus szempontból, de érdemnek azt a körülményt is, hogy az említett pártok, a Fidesz miatt is e süllyesztő áldozatai lettek.

Miközben a hazai politikai élet gyalázatosan leegyszerűsödött a politikusok emberi, erkölcsi, vagy akár tehetségbéli minősége tekintetében, a politikai kommunikáció napjainkra minden idők legméltatlanabbika lett, és ahogy mintha két primitív táborra látszana egyszerűsödni hazánk jövőjének sorsa is, a magyar nemzeti jobboldal páratlan ösztönnel életre hívta az emblematikus Toroczkai László vezetésével Ásotthalmon a Mi Hazánk Mozgalmat. A Fidesz hatókörén kívül eső, a MIÉP keményvonalas kommunikációját és lényeglátását, valamint a Jobbik dinamizmusát és korszerűségét ötvöző, ígéretes és természetes új párt a jövő jobboldaliságának hírét hozza, ezt igazolják legalábbis a friss alakulat eddigi választási eredményei és dinamikus építkezése is.

Ráadásul Magyarország kihívásai, illiberális kormányzás ide, néppárti EU-s lét oda, nőttön-nőnek. A balliberális célok megvalósultak: NATO, EU-tagok vagyunk, liberális demokratikus jogrendünkben nincs halálbüntetés, és még az extrém szexualitások rajongói is vonulhatnak hazánkban nyilvánosan. De ezek a célok valódi célok voltak? Ezek megvalósulásától vajon jobban boldogulunk-e? A jelenleg jobboldalként regnáló kormánypártok legnagyobb bűne, hogy részt vesznek abban a generációs hazugságban, amely a nemzetköziség balliberális, transznacionalista, globális, tőkekiszolgáló keretébe szorítja az ország jövőképét. A keleti szovjetek nemzetközi uniós létéből mindösszesen a nyugati kapitalisták nemzetközi uniós létébe „rendszerváltottuk” magunkat.

1990 óta pedig már számos jobboldali politikus megfogalmazta, mire volna valójában szüksége az országnak. Önfenntartásra kell törekedni, saját termelőágazatokkal, mint például a mezőgazdaság – ehhez képest egy cukorgyárunk sem maradt. Vállalkozni, gyarapodni lehessen kiszámítható módon – ehhez képest a legtöbb szerződéssel felvett hitel törlesztője például megduplázódott (persze anélkül, hogy a folyósított hitelösszeg megduplázódott volna). És biztonságban, békében lehessen élni együtt például a cigányokkal, akik létüknél és torz szocializációjuknál fogva a rendszerváltás utáni magyar kihívások közül nemcsak a legsúlyosabbat, hanem a legfenyegetőbbet is jelentik. Tervezhetőség, gyarapodás, biztonság és némi harmónia – és tegyük hozzá, ezek miatt a minimumok miatt ne kelljen már máshol hazát keresni a magyarnak… ezekre a legégetőbb kihívásokra ma egyedül a Mi Hazánk reagál.

A rendszerváltás idején sok bajt láttunk és sok mindent reméltünk. Most, 2021-ben pedig nem nagyon van már mit remélni, miközben még több és súlyosabb bajok záporoznak ránk. A rendszerváltás, rendszerváltozás rendszere már a születésekor megbukott, és azok, akik harminc éve a magyar politikai elit megkerülhetetlen aktorai, szintén megbuktak. Azok is, akik tavaly lenyűgöző, rátarti gátlástalansággal ünnepelték harminc éves parlamenter létüket, vagyis, hogy éppen harminc éve eredményesen hazudnak arról, kik ők és arról is, hogy mit csinálnak. Sorsszerű azonban, hogy hiába a harminc év tapasztalatú, profi néppárti kétharmad és a nemzet együttműködése nevében létrehozott rendszer: lám, elég egyetlen brüsszeli éjszaka, egy belga ereszcsatorna és a valóság, az igazság elementáris erővel robban az arcunkba. S ahogy akkor Őszöd leleplezte a Gyurcsány-baloldalt, Brüsszel most az Orbán-jobboldalt leplezte le, minthogy lám, az alkotmányozó, Fidesz-alapító is bizonyosan „hazudott reggel, éjjel, meg este” ... Megjegyzendő itt azonban, hogy míg Gyurcsány őszödi beszéde az államférfi lebukása volt, és súlyos országrontást jelentett, Szájer brüsszeli le-eresz-kedése a magánember csúfos lelepleződéseként az országnak nem, „csak” magának és politikai közösségének okozott jelentős kárt.

Az ügy tanulsága kell hogy legyen mindannyiunk számára, hogy életveszélyes hazardírozás egy táborban bízni, nem lehet egy a zászló. És még egy terpeszkedő, „néppárti” egy fenékkel sem lehet ennyi lovat egyszerre megülni. A hiteles, valódi, nemzeti mozgalmi jobboldaliságra szükség van, és ilyen nem terem a Fidesz közelében. 2022 kulcsa a jobboldalon a több lábon állás, a választáson a kettőnél több választás minimum egy harmadik utas alternatívája, valamint ennek az alternatívának a feltétlen és sziklaszilárd tisztessége. Különben az elmúlt harminc évben valójában nem csináltunk mást, mint, hogy újraépítettük a pártállami Kádár-rendszert, Kádárostul…!

Ha lesz harmadik út, ha a Mi Hazánk megmarad a tisztes politizálás, kérlelhetetlen szókimondás, és a magyar érdekérvényesítés modern nemzeti radikális útján, akkor Orbán távozása után, egy posztfideszes korszak hiteles jobboldali politikája akkor is garantált lesz. Mert ne feledjük: a Fidesz, meg a fideszségek ahogy jöttek, úgy mennek is. Mindegy, hányszor, hányan szavaznak rájuk, vagy az, hogy éppen hány napja bír rekorder hosszúságú hivatali idővel egy népszerű miniszterelnök.

Mennek.

Mi maradunk!

Jónás Levente - Magyar Jelen