A magyar eredetmítoszt ismerjük, ez a csodaszarvasmonda. A mondából megtudjuk, hogy a magyarok két testvértől, Hunortól és Magortól származnak, akik feleségül veszik az alán fejedelem lányait. Az alánok egy szkíta nép, ők az ászik, vagyis a jászok. A Magyarságkutató Intézet nemrég igazolta a hun-magyar-szkíta közös eredetet, ezért tudhatjuk, hogy a csodaszarvasmonda igaz. Hunor és Magor a hun és magyar törzseket jelképezik, az, hogy ők veszik feleségül az alán király lányait valószínűleg azt szimbolizálja, hogy az alánok kevesebben voltak vagy katonailag gyengébbek voltak.

Hunor és Magor apja a Gesta Hungarorum szerint Ménrót, olyan mitikus állati ős (a Ménrót az etimológia szerint vörös lovat jelent), mint a turul dinasztia turulmadara. Nimródnak nincs köze Ménróthoz, Nimród keresztény kísérlet lehetett a magyar eredetmítosz és az ószövetségi teremtéstörténet egybeolvasztására. Kézai Simon szerint Ménrót Noé fiának, Jáfetnek az utódja, míg a bibliai Nimród Noé másik fiának, Kámnak az unokája, tehát a kettő nem egyeztethető össze.

A monda szerint a csodaszarvas vezeti a magyarokat a Kárpát-medencébe. A tengrizmusban Tengri állatokat küldhet a nép segítségére, útmutatására. A csodaszarvas nálunk sem egyszerű erdei vad, hanem az Isten küldötte, ahogyan az „Ahol keletkezik...” című archaikus regösénekből is kiderül:

Vagyis az Isten vezette a magyarokat a Kárpát-medencébe, ezért ugyanolyan hivatkozási alapunk van erre a földre, mint például a zsidóságnak Izraelre.

A magyar teremtésmítosztról nem maradt fenn forrás vagy írásos emlék, de a türköknek köszönhetően a tengrizmus teremtésmítoszát ismerjük. Eszerint Tengri fehér vadlúd képében száll a végtelen vizek felett, ami az időt szimbolizálja. A víz szelleme (vízanya) azt mondja (kéri): „Teremts!”. Tengri erre megteremti a földet és az ismert világot. Mivel a víz előbb volt, mint a föld, így vízanya a földanya nővére. Tengri pedig azért repül vadlúd képében, mivel a vadlúd mind a három világban járatos: képes repülni a felső világban, járni a középsőben és a víz alá merülni az alsó világba.

Nézzük a magyarság szimbólumait a régészeti leletek alapján. A IV. részben már érintettük, hogy a magyaroknál nem volt emberábrázolás. Az állatábrázolás is igen ritka, és inkább csak nők tárgyain, hajfonatkorongokon jelenik meg. A tárgyak általában elmosódott szellemállatokat ábrázolnak, összefolyva az életfa ágaival (ibrányi, gálospetri, balatonújlaki hajfonatkorong).

Ezzel összefügg, hogy a közrendű magyarok sírjaiban gyakran találhatóak átfúrt állatcsontok, a szibériai ongon kultusszal párhuzamba állítható amulettek. A csontok sokfélék, az állat lényegét kifejező jellegzetes darabok, például vadlúd vagy ölyv szárnycsontja, nyúl lábcsontja, farkasfog vagy medveagyar, amiket nyakba függesztve vagy övre akasztva viseltek¹.

Ezeknek óvó-védő-segítő szerepük volt. Úgy gondolták, hogy az ártó szellemeket (mint a betegségek szellemei), a farkas vagy medve szelleme széttépheti, a nyúl csontja pedig valószínűleg a termékenységhez vagy könnyű szüléshez köthető. Az ongonok nők és gyermekek sírjaiban voltak leginkább megtalálhatók, feltételezhető, hogy a nők babonásabbak voltak². A hajfonatkorongon lévő szellemállatoknak ugyanez lehetett a szerepük, de ilyennel csak az előkelőbbek rendelkeztek.

A rakamazi hajfonatkorongon a turulmadár szerepel. Szájában az életfa egy ága, a karmaiban két sasfióka, ami a gyermekáldást szimbolizálja. A türk mitológiában a megszületésre (vagy újjászületésre) váró lelkek az életfa ágain ülnek madárfióka képében, akiket a mitikus sas hoz le a középső világba. A turul vagy sas, mint jótevő, a felső világgal kapcsolatban álló, a rossz szellemeket elűző táltos madár jelenik meg a kultúránkban. Így van ez az eurázsiai sztyeppén is, a jakutoknál például gyermekáldásért a sashoz fohászkodtak.

A legfontosabb és leggyakoribb szimbólumunk viszont egyértelműen a világfa és annak ágai, virágai. Minden honfoglalás kori tárgyunkon ez szerepel, hajfonatkorongon, övcsaton, tarsolyon, ruhákon, az alföldi pásztorok még a 20. században is ezt faragták egyes tárgyaikra. Ha valahol csak virágminta van, az is az életfához kötődik. A virágminták növénytanilag nem meghatározhatók, ami jelzi, hogy ábrázolásuk szimbolikus. A későbbi népművészetünkben is így van, a virágminták tulipánra vagy liliomra hasonlítanak, de növénytanilag nem meghatározhatók, a népművészet az ősi hagyomány folytatása.

A magyar címeren szintén a világfa bújik meg a kettős kereszt mögött. Erre több részlet is utal: a hosszú, vízszintes kereszt lentebb van, mint a római verzión, a vízszintes és függőleges keresztfák végei kiszélesednek, arányuk egy fa arányait utánozza. Zsolna címerén a keresztnek gyökere van és csillagok között ábrázolják. Fára utal, hogy a kereszt egy dombon áll, és meglepő módon a fehér szín is, aminek a tengrizmusban szakrális jellege van. A régiek fehér lovat áldoztak, a szertartásoknál használt kumisz vagy tej fehér, a teremtésmítoszban Tengri fehér vadlúd képében száll a vizek fölött. A mongoloknál a felső világhoz kötődő sámánok a fehér sámánok, és fehér kérgű nyírfán kell felmászni az ég felé a sámán avatásakor. A magyar királyok koronázási és temetkezési helyét sem véletlenül nevezik Székesfehérvárnak³.

Medgyesegyháza, Magyarföld, Kismányok, Diósförgepatony címerén ezüstös törzsű világfa van, és ha valaki a címertanban járatos, még sok hasonló példát tudna találni.

Az ősvallást követő régi magyarokról az ember óhatatlanul is elgondolkodik: kik voltak ezek az emberek és hogyan gondolkodtak? Nézzük meg az alábbi archaikus ráolvasást, ami a gyermekfolklórba lesüllyedve élt tovább a mai napig:

A fenti népdal az életről és a termékenységről szól, ahogyan a rakamazi hajfonatkorong is, a turullal és a fiókákkal; a viselőjének ez volt a fontos. Az Isten éltető erő, a Boldogasszony a termékenység védnöke. Az ősökre sok generáción át emlékeztek, olyan lehetett, mintha közöttük éltek volna. A természet szellemei körbevették őket: vízanya, aki megtisztít és a szomjat oltja, tűzatya, aki fényt áraszt és melegít, szellőanya, aki hűsít a nyári melegben. Minden az életről, a közösségről és a családról szólt, a tárgyak nem uralták az életüket. Az élet körforgása, a család folytonossága, a hagyomány tisztelete jut kifejezésre a ránk maradt emlékekben, szimbólumokban és leletekben.

A magyaroknak Anonymus szerint 108 nemzetsége volt a vérszerződéskor, bár a vérszerződést a hét fővezér kötötte meg. A 108 nemzetség között voltak Iránhoz köthető népcsoportok: jászok, jazigok, szarmaták, akik zoroasztriánus hagyományt őrizhettek. Ez néhány dologban felfedezhető, mint az Ármány nevű ártó szellem vagy a lelkiismeret szavunk, de a zoroasztrianizmus nem volt számottevő hatással az ősvallásunkra.

Az utóbbi időben terjed az az elképzelés, ami szerint a magyarok már a honfoglaláskor is keresztények voltak, mivel egyes sírokban bizánci kereszteket találtak. Ennek a terjesztői valószínűleg nem tudják, hogy kétféle bizánci kereszt létezik mint szórványlelet: az egyik a normál zarándokkereszt, a másik az ereklyetartó mellkereszt. Utóbbiban szentek hajszálát, vagy Jézus (feltételezett) keresztfájából származó szálkát tartottak. Révész Éva Zarándokkeresztek a X-XI. századi sírokban című tanulmánya szerint 129 ilyen leletet találtak a Kárpát-medencében, elterjedésükre három elfogadott magyarázat létezik. Az első szerint bizánci hittérítők hozták magukkal őket, a második szerint a kereszténységtől független ékszerként viselték, a harmadik szerint jeruzsálemi zarándoklatokhoz köthetők⁴.

Ami a magyar ősvallás és a kereszténység viszonyát illeti, a tengrizmus nem térítő és nem kizárólagosságot követelő vallás, ezért konfliktus nélkül képes létezni más vallások mellett. Piligrim passaui püspök 974-es levelében ezt írja a keresztény térítéssel kapcsolatban a pápának:

Konfliktus később is csak az erőszakos térítés miatt alakult ki, de nem a magyarok között, hanem a külföldről behozott térítőkkel. Ennek történetét egy korábbi cikkben már bemutattam. Ami Koppány vezért illeti, minden téves híresztelés ellenére nem létezik olyan forrás, ami szerint megkeresztelkedett volna. Joggal vált a külső befolyással való szembenállás szimbólumává, az ősvallásnak nála hitelesebb követőjét aligha találhatunk. Végig az ősi hagyományt követi (szeniorátus, levirátus), a pogányok őt támogatják, apjáról, az Árpád-házi Tar Szerindről pedig már a neve is jelzi, hogy pogány volt.

Hogy az ősvallásunktól távol állt az ábrahámi vallásokra jellemző erőszakosság, annak tökéletes példája a tiszabezdédi tarsolylemez.

Ezen három hiedelemvilág szimbóluma keveredik: az életfa, középen bizánci kereszt, felül pedig két szenmurv (szárnyas oroszlán, szasszanida mitológiai alak). A tulajdonosa mindhárom jelkép védelmére igényt tartott, valamilyen egyéni elképzelés alapján. Ezt pedig nyugodtan megtehetett anélkül, hogy vallási dogmákat próbáltak volna rákényszeríteni. A pusztai népek szabadságszeretete nem csak fizikai, hanem szellemi szabadságot is jelentett.

A történelem során a magyarok az összes világvallással találkoztak még a honfoglalás előtt, az egymás utáni nemzedékek mégis az ősökre tekintettek, őket követték kívülről jövő, új dolgok helyett. Ennek „titka” a természetvallások erős hagyománytisztelete, és az az elképzelés, hogy ha valaki letér a helyes útról, az előbb-utóbb úgyis visszaüt rá. A magyar ősvallás ereje éppen abban mutatkozik meg, hogy a nyitottsága ellenére önként maradtunk egy olyan úton, amelynek eredete messze a történelem előtti időkbe nyúlik vissza.

(A szerző olvasónk.)

Hivatkozások:

¹Dienes István: Honfoglaló magyarok (1972, 47–56. o.)
²Fodor István: A magyarok ősi vallásáról (Budapest, 2004)
³A honfoglalók műveltsége (MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoport, 2018, 53. o.)
⁴Révész Éva: Zarándokkeresztek a X-XI századi sírokban (Szeged, 2009)

Az előző rész: A magyarok ősvallása IV.