Régen a sztyeppei legelőket nemzetségenként jelölték ki. A nemzetségek néhány jurtasátorból álltak, a legelőt közösen használták, és két nevezetes vezetőjük volt: a nemzetségfő és a sámán. A sámán az a spirituális, szellemi-lelki vezető, aki a szellemvilággal tartja a kapcsolatot megváltozott tudatállapotban, az úgynevezett révülésen keresztül. A sámán léte az animizmushoz köthető, és szintén a történelem előtti időkből származik.

A sámán szó a tunguzoktól ered (a jelentése: tudó ember), ami egyúttal gyűjtőnév is arra a személyre, akit a türköknél kámnak, a mongoloknál bőnek, a magyaroknál táltosnak hívnak. Hogy mi a sámán feladata, ahhoz nézzük meg az eredetmítoszukat, amelynek története több sztyeppei népnél is megvan.

A burjátok néphite szerint kezdetben csak szellemek éltek. A nyugati szellemek jók, a keletiek gonoszak voltak. A nyugatiak teremtették az embereket, akik eleinte boldogan éltek, nem ismerték a betegségeket és a szomorúságot. Ám a keletiek ezt megirigyelték, s ekkor meghonosodtak a földön a betegségek. A nyugati szellemek segíteni akartak: elhatározták, hogy az embernek sámánt adnak segítségül. A sast küldték le a földre, hogy ő legyen az emberek sámánja. A sas buzgón űzte, kergette az emberekből a rossz szellemeket, tanácsokat azonban nem adhatott, hiszen nem tudott beszélni. Ráadásul az emberek, akiknek fogalmuk sem volt a sas küldetéséről, nyilaikkal gyakran le akarták lőni. A sas minderről beszámolt a nyugati szellemeknek és kérte, hogy vagy emberi nyelven beszélhessen, vagy egy burjátot tegyenek sámánná. A sas ekkor a nyugati szellemek parancsára ismét leszállt a földre, s egy fa tövében meglátott egy alvó asszonyt. Rászállt és teherbe ejtette. A sas nemzette fiú lett az első sámán.

A sztyeppén a mondanák egy másik változata is él, ami szerint az asszony lett az első sámán. Az ősszibériai ketek egyik hagyománya szerint az első sámán a sas volt, a másik szerint a sas tanította meg az embereket a sámánkodásra. Nem véletlen a hasonlóság az Emese álma mondával, ami azt akarta bemutatni, hogy Álmos az égiekkel kapcsolatban lévő táltos fejedelem, tehát szakrális uralkodó. István király egyetlen korabeli ábrázolásán hat ujja van, ami szintén az égiekkel való kapcsolatot, a táltosságot jelképezi.

A fenti mítoszból megtudhatjuk, hogy a sámán eredeti feladata a gyógyítás volt, de ezen túlmenően minden olyan dolog, ami a szellemekhez kapcsolódik: a sikeres vadászat biztosítása, elkóborolt állatok felkutatása, valamilyen természeti csapás esetén az egyensúly helyreállítása, a halott lelkének elvezetése a túlvilágra.

Ha valaki tanulmányozza a sámánizmust, észreveheti, hogy a tevékenységüknek mindig volt racionális oldala is. A sikeres vadászat céljából tartott szertartásnál a sámán dolga volt megmondani, hogy hol lehet vadat találni, vagy sok halat fogni. Ebben a tudásnak is szerepe lehetett, akkor is, ha hivatalosan a szellemek "mondták meg" révülés közben. Ugyanez igaz az elkóborolt állat felkutatására, amiben a helyismeret segíthet. A gyógyítást illetően, a sámán érthetett a törések és egyéb sérülések kezeléshez, a kelésekhez, gyógynövényekhez, előírhatott böjtöt. Vagyis számos betegséget meggyógyíthatott, köztük pszichés eredetűeket is. Holisztikus gyógyítóknak tartják őket, akik a megbomlott egyensúlyt akarták helyreállítani. Például, ha valaki valamiért visszahúzódóvá válik, otthon ül, nem mozog, és emiatt megfájdul a dereka, akkor holisztikus szemléletben az események láncolatát kellene kezelni, nem csak a konkrét betegséget, a derékfájást. A sámán praktikái (gyógyítás, vadászathoz, elkóborolt állatokhoz köthető tanácsok) jól működhettek egy törzsközösségen belül, ahol ismerte az embereket és a környéket. Mindenesetre elmondható, hogy az adott kor szintjén, a lehetőségeihez mérten mindent megtett, hogy a betegeit meggyógyítsa.

A néphit szerint a természet előre megjelöli azt, akiből sámán vagy táltos lesz: foggal születik, hat ujja van, burokban születik, belecsap a villám, a korához képest rendkívül erős stb. De valójában abból lesz sámán, akit elhívnak a szellemek. A sámánkodáshoz olyan adottság szükséges, amely által az illető képes a révülésre¹.

A sámán elsődleges képessége ugyanis a révülés, ami megváltozott tudatállapotot, transzot jelent. Az etimológiai szótár szerint a révülés a hanti "reu" szóból ered, ami meleget, forróságot jelent. Az ómagyar ré- alapszóból keletkezett a réül (forrósodik, hevül), ami révülre változott. A hevüléshez van köze a reggel, a regöl, és a részeg szavunknak is. A hanti és manysi hiedelem szerint a sámánt az istenség lehellete hevíti, amitől révületbe esik.

Hogy miért pont a sztyeppén és a tajgaövön alakult ki, hogy a törzs spirituális vezetője képes a révülésre, azt Diószegi Vilmos, a sámánizmus elismert kutatója a környezeti hatással indokolja. Ezen az éghajlaton, a végtelen sztyeppén ugyanis az élet igencsak kemény, Szibériában folyamatosan hideg van, északon fél évig homály, bizonyos vitaminok állandóan hiányoznak, a táplálkozás egyoldalú, az állatok húsát eszik és a tejét isszák. Ez a környezet a test mellett a pszichét is megterheli, gyakori a depresszió és a hangulatváltozás. Az érzékenyebbeknél, akik hajlamosak a hallucinációra, megtörténhet, hogy valaki transzba esik. Különös félálomba kerül, álmában beszél, de később nem emlékszik semmire, vagy elvonul az erdőbe, napokig ott van, és így nyeri el a révülés képességét.

Más vallásban az aszkézis hozhat elő hasonló jelenséget. Gondoljunk csak a buddhizmusra, hinduizmusra, vagy a biblia prófétáira, akikre jellemző volt, hogy elvonultak, böjtöltek, imádkoztak, énekeltek, ez pedig előhozhat különleges látomásokat. Mózes IV. könyve 12:6: "Az Úr így szólt: „Halljátok szavamat! Ha valaki próféta köztetek, általában látomásban jelenek meg neki vagy álmában szólok hozzá."

Egyes vallásfilozófusok szerint a révülés nem is vallási, hanem misztikus élmény. Mindenesetre feltételezhetjük, hogy ha a mostani átlagember vonulna el pár nap magányra és böjtölésre, sokaknak szintén felerősödnének az álmai, és valakinek víziói is lennének. Az is igaz, hogy a sámánok gyakran pszichés problémákkal küzdenek. De még esetükben is elmondhatjuk, hogy csak abból lesz sámán, aki megtanulja kontrollálni a betegségét, és mesterségesen előidézni a transz állapotát, amit a közösségért érzett felelősségből sámánkodásra használ.

A néphit szerint nem csak hat ujjú emberből lesz sámán, hanem olyan valakiből is, aki csendes, magábaforduló, a többiektől elkülönülő. A manysik szerint élesebb felfogóképességű, érzékenyebb, a csukcsok azt mondják megismerszik a tekintetéből, mintha olyan dolgokat látna, amit mások nem. A sámán esetén két dolog ötvöződik: egyrészt szellemi vezető, amihez értelem szükséges, tudó embernek hívják, tanácsot ad, másrészt révül, amihez egyfajta érzékenység vagy képesség kell, hogy a szellemekhez fordulhasson. Egy mai táltost nem úgy kellene elképzelnünk, mint mondjuk egy asztrológust, hanem inkább mintha Bogár László a közösségért érzett felelősség és tudás mellett a révülés képességével is rendelkezne.

A sámánszertartásnak minden eleme a transz eléréséről szól. A szertartás ennek a képletes, utazásként történő elbeszélése. Éjszaka van, a sámán ételt dob és italt önt a tűzre, száll az áldozati füst. Magára ölti a különleges sámánruhát, iszik a kumiszból, és elkezd ütemesen dobolni, kántálni. Táncol, énekel, mindennek az a célja, hogy a tiszta tudatállapotból a transz állapotába kerüljön, ami fokozatosan történik, ahogyan egyre jobban hevül, átlényegül.

A sámánruha lényege is az átszellemülés. Amikor madárra hasonlító tollas ruhát visel, az az égbeszállást szimbolizálja. A rénszarvasra hasonlító viselet, az agancsos fejdísszel, ugyanezt szimbolizálja: a rénszarvas a sámán segítőszelleme, amivel megjárja a világokat. Szertartás közben általában szemléletesen előadja, hogy merre jár, milyen vidékeken halad át, ahogy közeledik az alsó vagy a felső világhoz, vagy ahogy felfelé mászik az égigérő fán. De ez az utazás az elméjében történik.

Ahogy a sámán egyre közelebb ér a transzhoz, egyre jobban felélénkül, ilyenkor különleges dolgok történnek. Képes a tíz-tizenöt kilónál is nehezebb ruhában hatalmasat ugrani, parázson járni, vagy tüzes vasat megfogni. Diószegi Vilmos beszámol róla, hogy az evenki sámánok önkívületi állapotban olyan nyelveken beszélnek, amelyeket józanul sohasem használnak. Ezek a nyelvek csak olyanok lehetnek, amelyeket valamikor, esetleg gyermekkorában, volt alkalma ösztönösen úgy elsajátítani, hogy amit tanult, arra tudatos állapotban nem is emlékezik.

Amikor a sámán eléri a transz állapotát elterül a földön, és jönnek a víziók: az égbe szállás, a felső vagy alsó világ bejárása. Később elmeséli, hogy mit tudott meg a szellemektől. Így diagnosztizál betegséget, megállapítja, hol lesz sikeres a vadászat, hova kóborolt egy állat, vagy visszahozza az elkóborolt lelket, amit valamilyen betegség ártó szelleme elrabolt.

A sámán transzot Mircea Eliade eredeti jelenségnek nevezi, vagyis olyan jelenségnek, amely minden kultúrában megjelenik, akkor is, ha ezek a kultúrák nem érintkeztek egymással². Az izlandi Snorri Sturlusson (1178-1241) által lejegyzett Ynglinga saga például Ódin azon képességéről szól, hogy kedve szerint tud alakot változtatni: „teste úgy hever, mintha aludnék vagy meghalt volna, de madárrá vagy vadállattá, hallá vagy sárkánnyá változik, s egy szempillantás alatt messzi-messzi földekre utazik."

Itt egyértelműen a transz állapotában történő sámánisztikus utazást látunk, ráadásul Ódint igen nagyhatalmú sámánnak mutatja be, ha abból indulunk ki, hogy négy segítőszelleme is van.

Mivel a sámánt a szellemek hívják el (nem egy másik ember avatja be), és a révülés eredeti jelenség, így a táltosok is visszatérhetnek egyszer, ha eljön az ideje. Mongóliában a kommunizmus 70 évi rombolása után 1992 környékére nagyjából 10 sámán maradt. Akkoriban úgy tartották: régen élt, nagyhatalmú sámán szellemek várják a sámánizmus visszatérését, hogy átadhassák a tudásukat. Mára több mint húszezer sámán van Mongóliában³. Nagyhatalmú táltos őseink nekünk is vannak, elég csak az égre nézni, a Göncölszekeret éppen az egyikről nevezték el.

Ami a magyar táltost illeti, nálunk a révülés és rejtőzködés kifejezését vegyesen használták az ország különböző részein⁴. A rejtőzködés is azt fejezi ki, hogy a táltos fizikailag jelen van, de lélekben máshol jár. A Diószegi Vilmos által végzett néprajzi kutatás alapján eredetileg a táltosnak is volt dobja, különleges ruhája, amiben szertartást végzett, és voltak táltos énekek. Ezek a sámánénekekhez hasonlóan rögtönzések, de a refrén mindig állandó, ami nálunk a "haj, regö rejtem". Az üldözések miatt a külsőségeket el kellett hagyniuk, és a huszadik század elején már az volt a jellemző, hogy ha valaki egy betegséggel vagy tanácsért megkereste őket, akkor a belső szobában jutottak el a révülés állapotába, és utána adtak tanácsot.

A táltos szavunk egyébként vagy a török talt szóból ered, ami révülést jelent, vagy a tát szóból (régiesen tátosnak hívták), ami szintén valamilyen kitágult tudatállapotra utal. Amikor a táltos révül, képletesen felmászik a tetejetlen fára, vagy segítőszelleme, a táltos ló segítségével járja be a világokat. "Hogyan menjünk, édes gazdám, mint a szél, vagy mint a gondolat?" - kérdezi a táltos ló a mesében, de ez is egy belső utazás képletes megfogalmazása. Ha egy futóversenyen valaki hirtelen különös erőre tesz szert és elhúz a mezőnytől, arra azt mondjuk: megtáltosodott. Ez a kifejezés is a táltos különleges képességéhez kötődik, talán éppen ahhoz, amikor a szertartás során a révülés közeledtével felélénkül, és képes meglepő dolgokat produkálni.

A néprajz szerint a táltos kunyhója előtt bot vagy karó volt a földbe szúrva, amelyen madár ült⁵. „Oda küldte a madarat, ahová mennie kellett". Nézzük meg az alábbi képet:

A híres lascaux-i barlangfestményen egy karón ülő madár látható, ami az égbeszállást jelképezi, ahogyan a madárfejjel ábrázolt ember is, akinél a földön fekvés azt jelenti, hogy elérte a révülés állapotát. Ez a barlangfestmény nagyjából 17 000 éves, ami azt mutatja, hogy mennyire régi hagyományt, tudást, szertartást őrzött a magyar táltos.

Az 1725. évi debreceni táltosperben úgynevezett Balási Erzsébetet, akkoriban híres táltost megvádolták, hogy boszorkány. A bíró felszólította, hogy magyarázza el, mi a táltos dolga az életben. Azt válaszolta, hogy a táltos gyógyít, szabad szemmel meglát eltemetett kincseket a földben, és az égben viaskodik Magyarországért.

A gyógyítást már ismerjük. Az, hogy meglátja a kincset a földben, arra vonatkozik, hogy a korábbi háborús időszakban sokan ástak el pénzt, olyan településeken is, amik később elnéptelenedtek. Voltak, akik ezeket keresték, egyes táltosoknak pedig különleges érzéke volt a megtalálásához, ami lehetett gyakorlat vagy emberismeret is. Az, hogy Magyarországért viaskodik az égben, a szellemi küzdelemre utal. Úgy tűnik, hogy a táltosok között megvolt annak a hagyománynak a tudata, hogy ők a közösség spirituális védelmezői.

Egy fontos dolgot mindenesetre elárul Balási Erzsébet vallomása, amikor arról beszél, hogy a táltos Magyarországért viaskodik. Nincs ugyanis még egy olyan vallás vagy felekezet, aminek a képviselője ezt mondaná. A táltosnak viszont mindig a teljes magyarság a sajátja, akkor is ha valaki katolikus vagy ateista, egy a magyarsággal.

Általánosságban a szertartásokról elmondható, hogy olyan jelképes cselekvéssorozatok, amelyek célja mindig valamilyen szellemi dolog megjelenítése a fizikai valóságban. A szertartás olyan dologhoz kapcsolódik, ami az ember számára jelentőséggel bír. Ahhoz, hogy valaki leérettségizzen, nincs szükség ballagásra, az együttéléshez nincs szükség esküvőre, de az ember ezeknek az eseményeknek a jelentőségét éppen a hozzájuk kötődő szertartásokon keresztül éli meg.

A legrégebbi vallási szertartásforma az áldozat. A bibliában láthatjuk, hogy már Káin és Ábel is áldozatot mutat be, de az imádkozás a teológusok szerint először csak Ábrahámnál jelenik meg, amikor Istennel Szodoma és Gomorra elpusztításáról vitatkozik. Érdemes figyelembe venni azt a gondolati hátteret is, hogy a mindenható Istennek nincs szüksége arra, hogy feláldozzanak neki például egy kost, inkább az embernek van szüksége a tisztelet kifejezésére. Tehát, mivel a felajánlás jelképes, ezért nem a mennyiség, hanem a szándék a fontos.

A tengrizmusban a leggyakoribb szertartásforma a felajánlás, áldozat bemutatása a tisztelet kifejezésére, vagy valamilyen kérés megfogalmazása mellett.

A hálaadó áldozatra példa Anonymus Gesta Hungaroruma, ahol annak örömére, hogy jó földet találtak, Ond, Ketel és Tarcal vezér "pogány szokás szerint, egy kövér lovat ölve le, nagy áldomást csapott" Tarcal hegyén. A kérést megfogalmazó áldozatra pedig példa, amikor a Thuróczi-krónikában Árpád vezér a Duna vizét ajánlja fel Istennek, és kéri, hogy azt a földet örökre nekik adja.

A közösségi szertartást a nemzetségfő végezte (nem a táltos), a sztyeppei népeknél az oltár rögtönzött volt, az áldozat bemutatásához általában egy magaslaton (mint Tarcal hegye) raktak tüzet, és rögtönzött szöveget mondtak.

A tengrizmusban létezik elő áldozat, amikor állat kerül feláldozásra, például ló, birka, szarvasmarha, és van felajánlás, ami legtöbbször étel vagy ital, kumisz, tej, kenyér, bor. Amikor állatot áldoznak, utána elfogyasztják, nincs szükségtelen pazarlás, ezt magyar forrásokból is láthatjuk, például fentebb Anonymusnál vagy Vatánál. A felajánlásnál is jelképes mennyiségről van szó, Mongóliában például a mai napig szokás, hogy a sámán reggel kijön a jurtából, és a négy égtáj irányába, az ég felé egy kiskanál tejet hajít.

A két áldozati formát (élőáldozat és felajánlás) Szent László törvényeiben is látjuk: "Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek."

Az ősök tiszteletére történő felajánlás az étel tűzbe vetése, és az ős nevének kimondása (Al-Bakrí: "kenyere és étele legjavát megragadva a tűzbe veti, legkedveltebb patrónusai nevét mondva"). A tengrizmusban italt ugyanúgy lehet a tűzbe önteni, a pára felszáll az égbe, illetve a földre is, amikor a föld alatti vizeken keresztül eljut az életfa gyökeréhez, és így az ősökhöz.

Van tisztító szertartás, aminek emlékét megőrizte az a mondásunk, hogy "fél, mint ördög a tömjénfüsttől". Ennek ugyanis nincs köze a bibliához, ami szerint a füst az ima Istenhez való felszállását jelképezi (Zsoltárok 141:2). A sztyeppén az ártó szellemek elűzésére használták a füstöt (szimbolikusan), mivel a szellemek is légneműek. A tengrizmusban forrásvízet és borókaágat használnak a tisztító szertartáshoz. Ha sámán végzi, akkor háromszor körbejárja a személyt úgy, hogy a boróka levelek füstje befogja, a forrásvízből pedig az arcába hint. A füst a szellem, a víz a test megtisztulásának szimbóluma, a fontos viszont az ember szándéka, mivel önmagában a szertartás csak szimbólum.

A sámánnak, táltosnak megvannak a maga áldozattal egybekötött szertartásai, de ezek a saját, szellemekkel kapcsolatos tevékenységéhez köthetők. A sámán nem volt pap, nem tartott hetente istentiszteletet, vagy esküvői ceremóniát. A honfoglaló magyaroknál a házasság nem is volt vallási vagy jogi aktus, ha két fiatal összeköltözött, a család, a nemzetség egyszerűen tudomásul vette. Ha az együttélés nem sikerült, különváltak, a lány visszakerült a szüleihez, de a korábbi kapcsolat nem vont le az értékéből. Itt megint jelentős különbség van az ábrahámi vallások követelményei, és az ősvallásunk természetességre törekvése között.

Voltak közösségi ünnepek a két napfordulóhoz és napéjegyenlőséghez kapcsolódóan, ami a sztyeppei népeknél a legelőváltáshoz köthető. A tavaszi napéjegyenlőség a termékenység ünnepe, a nyári napforduló az év leghosszabb napját, az élet teljességét ünnepli, az őszi napéjegyenlőség a hálaadás ideje, a téli napforduló a megújulás, a fény visszatérése, ahogyan a napok ismét egyre hosszabbak lesznek. Érdekesség, hogy az augusztusi telihold volt régen a Boldogasszony napja. A néprajz szerint a vérszerződést a Boldogasszony másnapján kötötték, így ez lehet a magyarság születésnapja.

A hétköznapi embert illetően, az Istennel való kapcsolathoz nincs szükség közvetítőre, maga is tehet felajánlást, mutathat be áldozatot, vagy végezhet például tisztító szertartást.

Szent László törvényeinél látjuk, hogy a szertartás a természetben történik. Létezik arról egy téves elképzelés, hogy a magyarok valamilyen szent fákat vagy köveket tiszteltek volna. Ennek nincs valós alapja, a tengrizmusban sem látunk ilyesmit. Ahogy a kereszténységben mindegy, hogy ki milyen templomban imádkozik, de a tisztelet kifejezésére katedrálisokat építettek, úgy a tengrizmusnak is az egész természet a temploma, de egy több száz éves fa vagy egy boróka liget a természet katedrálisai, a forrás pedig szakrális hely, ahonnan az életet adó víz ered. Ilyen szakrális helyeink ma is vannak, a természeti képződmények mellett például a Holdvilágárok, Árpád vezér tölgyfája, vagy az Attila halom Ószalján ide tartozik.

(A szerző olvasónk.)

¹Diószegi Vilmos: Sámánizmus (Budapest, 1962)
²Mircea Eliade: Sámánizmus - Az extázis ősi technikái (1951)
³Kevin Turner: Sky shamans of Mongolia (2016)
⁴Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága (Budapest, 1967)
⁵Róheim Géza: A magyar sámánizmus (1925)

Az előző rész: A magyarok ősvallása V.