Mi az LSD? Egy színtelen, kristályos, jellemzően, de csak enyhén keserű ízű, kristályos, porszerű, nem feltűnő anyag. Érzékeny az oxidációra, a klórra és az UV fényre, így napfényen elbomlik. Színe a bomlástermékek miatt lehet piszkoszöld, barnássárga, agyagbarna is. Száraz, sötét helyen, hűvösben azonban gyakorlatilag igen hosszú ideig eltartható. Szaga nincs, bázisként vízben alig oldódik, sói vízben oldhatóak. Alkohol, éter, aceton is oldja. Szerkezete:

A gyakorlatban elsősorban nem hidrokloridját vagy szulfátját használják, mint a legtöbb alkaloidnak vagy félszintetikus alkaloid-származéknak, mert azok rosszul kristályosodnak és nedvszívóak, bomlékonyak, hanem a gyógyászati gyakorlatban, mint az ergot-alkalodioknak is, borkősavas sóját. A kábítószerüzérek gyakran citrátját, malonátját is terjesztik, de a legtöbb feketepiaci termék igen szennyezett „tisztán” is csak 5-10% LSD-t tartalmaznak. A tiszta LSD-tartarát fehér, jól kristályosodó anyag, éles, 198-200 Co-os olvadásponttal. Vízben, alkoholban és glicerinben jól oldódik.

Az LSD 1943 óta ismeretes, miután Albert Hofmann 1938-ban Svájcban szintetizálta. Kezdetben nem tulajdonítottak neki jelentőséget, de Hofmann 43’-ban csak vétlen mérgezést szenvedett tőle, furcsa tüneteket észlelt magán, és arra gyanakodott, hogy véletlenül felpipettázott egy kis mennyiséget az LSD-25 azonosító számon szintetizált vegyület oldalából. (A gyógyszerkutató laboratóriumokban az új molekulák „rendszámot”, egy betű-számkódot kapnak, és a vegyületnek „neve” csak akkor lesz, ha kezdenek is vele valamit. Az LSD tök véletlenül lett LSD, pontosabban LSD-25.) Ezt később egy 0,25 mg-os adaggal megismételte: ezt biztonságosan alacsony adagnak tartotta, nem is sejtve, hogy ez LSD-ből „lórúgás”. A hatás brutális volt. Hofmann ekkor ugyanis a régről ismert anyarozst tanulmányozta.

Az anyarozs, vagy más néven varjúköröm, (Secale cornutum) egy rozskalászon élősködő gombaféle, a Claviceps purpurea, régről ismert mérges drog. Már az ókori perzsák, görögök is ismerték és veszélyessége miatt tisztelték, a rómaiak nem is termesztettek rozst, mert az mérgező lehet. A középkorban feledésbe ment a tudás, így nem csoda, hogy igen sokszor okozott tömegmérgezéseket. A középkorban „ignis saccer”-nek, azaz szent tűznek, illetve Szent Antal tüzének nevezték, mivel egyes vidékeken – főleg a szegény nép körében, akik rossz, romlott rozst ettek, nem fehér kenyeret, búzából – tömegesen jelentkezett. A betegség onnan kapta a nevét, hogy mindig a végtagokban jelentkező égő érzéssel kezdődött (érszűkület okozta érzés, és vérellátási zavar), majd delírium, hallucinációk és epileptiform görcsök léptek fel. Sokan belehaltak, másoknak csak a végtagjai haltak el, koldusbotra jutottak, pontosabban koldusmankóra, vagy tolókocsira. Az 1089-es járvány a franciaországi Dauphinében különösen súlyos volt, egy gazdag nemes, Gaston de la Valloide, akinek a fia betegedett meg, Motte-au-Bois-ba utazott, az ottani szent Antal ereklyéhez. Álmában megjelent neki Szent Antal, és azt mondta, hogy egy tau betű formájú botot dugjon a földbe, és az abból kihajtó virágzó fa alá gyűjtse a betegeket. Ez után alapította a Szent Antal Rendet, ahol a kolostorokban Szent Antal jele alatt sikerrel gyógyították a betegséget – jó, tiszta búzakenyérrel. A barátok Krisztus testét – búzakenyeret – adtak a betegeknek. Nem csoda, hogy így elmúlt. Thuillier francia orvos a XVII. században állatkísérletekkel bizonyította be, hogy amit addig járványos betegségnek hittek… nem más, mint valójában élelmiszer-tömegmérgezés. És ezt a rozson élősködő gomba okozza. Nem ez az egyetlen mérges gomba, az aflatoxint termelő Aspergillusoktól a gyilkos galócáig több van, mint migráns.

A Szent Antal tüze azonban évszázadokon át pusztított, mivel a betegség okáról mit sem tudtak, így a pestis után a második leghalálosabb „járványos” betegségnek számított. Terjedését nagymértékben elősegítette a klímaváltozás (ami ugye nincs is, de ha mégis, akkor is természetes, így semmiféle bajt nem okozhat, legalábbis laposföldén…), hiszen a hűvös, esős nyarak kedveztek annak, hogy egyáltalán rozst termesszenek, és ha termesztik, azt meglepje a gomba. Az 1691-es amerikai történelembe beíródott salemi boszorkánypereket is anyarozsmérgezés váltotta ki, de természetesen a nagyeszű jenkik akkor is meg voltak róla győződve, hogy a hallucináló, őrjöngő személyeket megbabonázták, megszállta az ördög, az, hogy esetleg hatóanyag is van a dologban, fel se merült.

Mivel a gabonaféléket gyakran fertőzi, még a huszadik században is előfordultak ilyen mérgezések, így 1929-ben Írországban, vagy pl. 1953-ban Franciaországban. Tulajdonképpen a modern élelmiszerlánc-biztonsági előírások megteremtésének egyik alapját képezte az anyarozsmérgezés. Érdekes, hogy a boszorkánypraktikákban, azaz a népi javasasszonyok gyógytudományában (a vasorrú bábák…) is komoly szereppel bírt. Ez főleg erős méhizom-összehúzó hatásával magyarázható, sok szülő nő életét mentette meg. Méhvérzés csillapítására hivatalosan 1582 óta használják az anyarozskivonatot, de kelta druidák vélhetőleg már az ókorban ismerték, mert füveskönyvük, a Lacugna is említi. Az anyarozs is rendelkezik hallucinogén hatással, mérgezése során sokszor leírták, másik jellegzetesség az egyes alkaloidok erős érszűkítő (vérzéscsillapító) hatása miatti gangrénák kialakulása. Hidrogénezve azonban az ergotoxint, kiváló vérnyomáscsökkentő gyógyszer (redergam) is nyerhető. 

Az anyarozs, maga a drog (drog jelentése: természetes hatóanyag természetes előfordulásában, kivonatlanul) 1-4 cm hosszú, 2-5 mm vastag fekete, sötétbíbor színű, orsó formájú, kissé görbölt képlet. Elsősorban a nedvesebb éghajlat alatt érzi jól magát, Magyarországon nem is túl gyakori, mert a nedves nyarakat kedveli. Az érett anyarozs a kalászról lehullik, aratás után a talajon marad, és a felnyílt termőtest a szél segítségével teríti a spóráit. A gabonafélén megtelepedő gomba a magházat elroncsolja, aratáskor a szemtermésbe, majd a lisztbe kerülve könnyen veszélyessé válhat. A drogot minden évben frissen kell szedni, mert hatóanyagai bomlékonyak, hatása egy év alatt kb. a felére csökken. Dédanyám azt vallotta, hogy májusban kell szedni, árnyékban szárítani, marhafaggyúval légmentesre zárt üvegben kell tartani. Mintegy harmincféle alkaloidot tartalmaz, ezek főleg a lisergsav aminosavval képzett vegyületei. Alkaloid-tartalma 0,05-1%. Alkaloidáit három csoportba sorolják: savamidok, peptidalkaloidok és klavinalkaloidok. Az anyarozst ma már termesztik is, számos félszintetikus származékuk nagy gyógyászati fontossággal bír. A rozstáblák mesterséges megfertőzésének technikáját a világon elsőként Békési Miklós dolgozta ki a harmincas években. Találmányát első ízben a Chinoinnak ajánlotta fel, de végül a Richter kezdte el ez alapján az anyarozs-termesztetést, de már csak a háború után, az ötvenes években, mikor a gyárt vezetősége meg tudta győzni a Rákosi-korszak teljhatalmú gazdasági vezetőjét, Vas (Weinberger) Zoltánt az eljárás népgazdasági jelentőségéről. Az első anyarozs-alkaloidot, az ergotamint 1918-ban izolálták tisztán, A. Stoll állította elő. A szerkezetét is megállapította, hogy lisergsavból és aminosavból, illetve piroszőlősavból áll. A harmincas években ezért kezdték meg a Sandoz kutatói a félszintetikus derivátumok előállítását. A húszas-harmincas években az ergotamin-készítmények valóságos slágercikkek lettek. Az ötvenes években izolálták a méhfalösszehúzó szerként alkalmazott ergometrint (maleinsavas sója formájában) és vezették be ezt is a gyakorlatba. A Richter kutatói oldották meg 1965-re az ergotoxin (ergokrisztin-ergokorin-ergokriptin keverék) ergokorin-ergokriptin elegy fermentációját mesterségesen, aminek módszerét a Sanolfi vásárolta meg.

A hetvenes évektől a gombát már biotechnológiával, laborkörülmények között, mesterséges táptalajon szaporítják, így sokkal jobb, egyenletesebb alkaloid-tartalmú drogot kapnak. Erre a célra jobban bevált a Cl. purprea egyik rokon faja, a fűféléken élősködő Cl. paspali, amely nagyobb hozamban és könnyebben kinyerhetően biztosít ergot-alkaloidokat, ezt debreceni kutatók genetikailag módosították (Kozák, 2018).

A különböző természetes ergotalkaloidok hatásával már a harmincas években sem voltak teljesen elégedettek a farmakológusok, ezért jelentős félszintetikus termékeket kívántak kidolgozni. És pontosan ezért jött létre az LSD-25 kódnéven előállított vegyület, melynek a Sandoz laboratóriumában kezdetben nem tulajdonítottak nagy jelentőséget, amíg 1943. április 16-a be nem lépett a történetbe: Hofmann, mint már említettük, különös hallucinációkat érzett, mert a szájába vett egy pipettát. Feltételezte, hogy az ismeretlen vegyület hat rá, ezért hajtotta végre másnap a már nevezett 0,25 mg-os önkísérletét.

A bevétel után 40 perccel Hofmann súlyos tüneteket produkált: megpróbálta írásba foglalni a véleményét, de az írást hamarosan nem tudta folytatni. Szédült, képtelen volt koncentrálni, ha behunyta a szemét, megjelentek az égő víziók: torz arcok, ijesztő állatok, hörgő hangok, mozgó tér. Szájában fémes ízt érzett, testétől elszakítva, kívülről szemlélte magát. Torka kiszáradt. A tárgyak arányai, színei megváltoztak. Bárgyú nevetésben tört ki, kollégái megállapították: a tehetséges fiatal vegyész megbolondult. Hazakísérték, az elsötétítés (háború volt, ha nem is Svájcban) miatti rossz úton olyan sebességgel kerékpározott, hogy autóval nem bírtak a nyomában maradni. Hazaérve aggódó hozzátartozóinak arca torz maszkként jelentek meg neki, a szoba falai dűlöngéltek, a padló hullámozott, tagjai ólomsúlyúakká váltak, tér-, és időérzéke elveszett, rettenetes halálfélelem vett rajta erőt, úgy érezte, megfulladhat, orra, testrészei megnőnek, üvöltő hangokat hallott, melyek szuggessztiósan szóltak. E rémálma 8 órán át tartott, majd mindenki megdöbbenve tapasztalta, hogy a megbolondultnak hitt Hofmann másnap teljesen éberen, bár nagyon fáradtan tért magához. Skizofréniája átmenetinek bizonyult, de ő volt az első „normális”, aki az LSD segítségével beletekinthetett az elmebetegek szomorú világába.

A háború alatt az LSD még alig volt ismert, félelmetes hatékonysága azonban már a negyvenes években felkeltette a pszichiáterek figyelmét. Mátéfi festőművész 1952-ben – orvosi ellenőrzés mellett – elsők között próbálta ki tudatmódosító hatását. Az ötvenes években modell-pszichózis létrehozására rendszeresen használták, 1966-ig, amíg ilyen irányú alkalmazását be nem tiltották. Mátéfi könnyen tehette, a Rákosi-rezsim mit se tudott az LSD-ről.

Az 1930-as években Huxley és Orwell írásai, nem kevés részben Orson Wells fantáziaregényei alapján a stratégiai kutatók az emberek kémiai manipulálásának témaköre felé fordultak. Az angol királyi külügyi intézet (RIIA) Aldous Huxley-t, aki már ekkor híres író volt, Hollywoodba irányította, hogy keressen alkalmas személyeket, akikkel később majd létre lehet hozni egy speciális szubkultúrát, amely megfelel a pénzkapitalizmus és vezetői irányítói igényeinek. Huxley ugyan nem volt egyetemi tanár, de írásaival kellően tudta befolyásolni az egyetemek oktatóinak és hallgatóinak gondolkodásmódját, és a hatvanas évekre egyfajta rock-drug-sex ellenkultúrát hozott létre.

(A szerző olvasónk. Folytatása következik.)