140 éve született vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója (II. rész)
2008-06-23. 08:16
 Hazánk teljes külpolitikai elszigeteltsége és kiszolgáltatottsága ellenére a kormányzó nem mondott le egyetlen pillanatra sem a revízióról, az elrabolt országrészek visszaszerzésének lehetőségéről. Horthy azonban tisztában volt azzal, hogy hazánknak ehhez ki kell várnia a megfelelő történelmi pillanatot. Előbb belpolitikai konszolidációra volt szükség. A kormányzó képes volt kivezetni az irányítására bízott országot az 1918-19-es felfordulás okozta anarchiából. Ez úton a két legfontosabb kezdeti lépés: 1918-19 bűnöseinek felelősségre vonása és méltó megbüntetése, valamint a normális jogrend helyreállítása volt.
Kapcsolódó: 140 éve született vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója (I. rész)
Hazánk 1526 óta első alkalommal nyerte vissza teljes állami szuverenitását 1920-ban, ám iszonyatos árat fizetett érte: elveszítette korábbi államterületének 71%-át, lakosságának 64%-át, s mintegy 3 és fél millió magyar került idegen állam uralma alá. Ennek a szuverén államnak választotta meg államfőjévé az akkori nemzetgyűlés Horthy Miklóst.
Kormányzót a magyar történelemben mindenkor ideiglenes jelleggel választott az országgyűlés, a király kiskorúsága, akadályoztatása vagy interregnum (királynélküliség) esetén. Közismert, korábbi nagy kormányzói a magyar múltnak Hunyadi János és Kossuth Lajos voltak. A hazánkat vezető politikai elit a kormányzóságot ideiglenes jellegű jogintézménynek szánta 1920-ban is, úgy gondolva – s éppen ezért már ekkor visszaállította a királyság államformáját –, hogy Magyarországon előbb-utóbb ismét király fog uralkodni. Nézetkülönbség csupán abban volt, hogy a Habsburg-dinasztiát hívják majd vissza a magyar trónra, vagy nemzeti uralkodót válasszanak. Akkor még senki nem sejtette, hogy az ideiglenes állapot csaknem negyed századot fog jelenteni, s az újonnan megválasztott kormányzó egy egész történelmi korszak névadójává válik a későbbiekben.
Horthynak felelős magyar államférfiként – bár tudjuk, emberileg ez fájdalmas volt neki – az ország érdekében vállalnia kellett, hogy szeretett uralkodója, Ferenc József utódjának, az utolsó magyar királynak – az azóta a katolikus egyház által boldoggá avatott – , IV. Károlynak (1916-18) két visszatérési kísérletét is meghiúsítsa 1921-ben. Ezek voltak az ún. királypuccsok. A kormányzó azért kényszerült – Budaörsnél a szemben álló felek között még fegyveres összecsapássá is fajuló – kemény fellépésre IV. Károly puccskísérleteivel szemben, mert a háborúban győztes antant, elsősorban Franciaország, továbbá szomszédos államok, az ún. kisantant – mindenekelőtt a délszláv állam és Csehszlovákia – azt a leghatározottabban ellenezték, s háborúval fenyegették meg hazánkat. Mi több, Benes és a szerb Sándor király mozgósított, s hadseregeik felvonultak az ország északi és déli határain. A kormányzónak ebben a helyzetben nem maradt választási lehetősége: el kellett hárítania a királypuccsokat.
Bő esztendővel Trianon után Csonka-Magyarországnak katonai értelemben esélye sem lett volna a Franciaország diplomáciai és katonai támogatását maga mellett tudó szomszédaival szemben. Ne feledjük: a trianoni diktátum katonai rendelkezése szerint hazánk mindössze 35000 fős, zsoldosokból álló hadsereget tarthatott fenn. (Igaz, egy ilyen létszámú hazánk földjére törő ellenséges ármádia ma jelentős, kb. háromszoros túlerőben lenne a mai Szekeres-féle operetthadsereggel szemben!). Továbbá az általános hadkötelezettséget megtiltották, a modern hadviselésben nélkülözhetetlen tankokat, hadihajókat és harci repülőgépeket Magyarország sem nem gyárthatott, sem nem vásárolhatott. A dunai flottillát át kellett adnunk az ellenségnek. Összehasonlításképpen: a csehszlovák hadsereg hivatalos létszáma ekkoriban 150 ezer fő volt (60 harckocsival), és nagyjából ennyire becsülhető a délszláv haderő összlétszáma is. Ezen túl az ország Trianon következtében – elveszítvén a Kárpátok természetes védővonalát – földrajzi értelemben védhetetlenné vált. A csehszlovák határ mindössze 70 km-re került az ország fővárosától (!), a délszláv-, illetve román-magyar határt pedig az Alföldön húzták meg, tehát Magyarországnak semmilyen természetes védővonala nem lévén, az akkor jóval erősebb, délszláv és román hadsereg a megalázott, kifosztott és lefegyverzett országot játszi könnyedséggel lerohanhatta volna napok alatt.
Ezt követően pedig a nemzetgyűlés – az 1707-es ónodi és az 1849-es debreceni után – immáron harmadszor is kimondta a Habsburg-ház trónfosztását.
Bármilyen tragikus is volt tehát nemzetünk számára, tudomásul kellett vennünk – s Horthy reálpolitikusként tudomásul is vette, és nem vitte őrült fegyveres kalandokba – országunk teljes külpolitikai elszigeteltségét és kiszolgáltatottságát az 1920-as évek nagy részében. Ettől függetlenül a kormányzó és Bethlen István miniszterelnök (1921-31) nem mondtak le egyetlen pillanatra sem a revízióról, az elrabolt országrészek visszaszerzésének lehetőségéről. Horthy azonban tisztában volt azzal, hogy hazánknak ehhez ki kell várnia a megfelelő történelmi pillanatot.
A fent említett eseményekkel párhuzamosan megkezdődött Magyarországon a belpolitikai konszolidáció. A kormányzó – miniszterelnökeivel összhangban – képes volt kivezetni az irányítására bízott országot az 1918-19-es felfordulás okozta anarchiából. Ez úton a két legfontosabb kezdeti lépés: 1918-19 bűnöseinek felelősségre vonása és méltó megbüntetése, valamint a normális jogrend helyreállítása volt.
Ami az elsőt illeti, Horthy Miklós már kormányzóvá történő megválasztása előtt, a nemzeti hadsereg főparancsnokaként, 1919. november 16-ai budapesti bevonulásakor egy fajta a jövőre vonatkozó elvi programként kifejtette: „A magyar nemzet szerette Budapestet és el is kényeztette, mégis az utóbbi időben ez a város lett a veszte.(Akárcsak az elmúlt 18 esztendő Demszky-érájában!) Most, itt a Duna partján, tetemre hívom a magyar fővárost. Ez a város megtagadta ezer éves történelmét, ez a város porba rántotta a Szent Koronát meg a nemzet színeit, és vörös rongyokba öltözött. A nemzet legjobbjait börtönbe vetette, vagy kiüldözte őket hazájukból. (…) Katonáim – miután learatták és begyűjtötték földjeik termését – fegyvert fogtak, hogy az országban a rendet helyreállítsák. Az ő kezük immár készen áll a testvéri kézfogásra, de – ha elkerülhetetlen lenne – felkészült büntető ökölcsapásra is”.
Már 1919-bevevezették az ún. gyorsított bűnvádi eljárásokat a perrendtartásban (akárcsak 2006 őszén a hazafiak, sőt, az utcán a Gergényi-huszárok által összefogdosott, békés járókelők ellenében, azzal a különbséggel,hogy 1919-ben valóban bűnözők ellen alkalmazták azokat.). Eszerint a „szocializálások” és rekvirálások – nagyon helyesen – lopásnak és rablásnak minősültek, a „forradalmi törvényszékek” halálos ítéletei pedig gyilkosságra való felbujtásnak. Az 1919-20 folyamán meghozott halálos ítéletek száma mintegy száz, a ténylegesen kivégzetteké pedig 74 volt. Ezek főként a vörös terroristák, vagyis a Lenin-fiúk és a vörös őrök közül kerültek ki. (Az 1957 utáni Munkásőrség 1919-es elődszervezete és ekkori megfelelője.)
Látható tehát, hogy a kommunisták későbbi, szokásos,hazug állításaival ellentétben a Horthy-korszak nem valami vérfürdővel kezdődött, sőt, a törvényszékek meglehetősen elnézőek voltak, hiszen az 1919-es bolsevik rémuralom alatt elkövetett rémségekhez képest nagyon kevés számú halálos ítélet született, s ezeknek is csupán háromnegyedét hajtották végre. Ezzel szemben a Váry Albert koronaügyész-helyettes által a korszak elején megjelentetett könyvben 590 kétségbevonhatatlan gyilkosságot dokumentál, melyet a vörös terrorista bűnelkövetők hajtottak végre. A történelmet azonban miden korban a győztesek írják és magyarázzák, minden emberbaráti és nemes cselekedetet maguknak, s minden bűntettet és szörnyűséget ellenségeiknek tulajdonítva…
Lipusz Zsolt
(Folytatjuk) |
