Két fő probléma van ezzel az érveléssel: egyrészt Svédországban valójában volt jelentős zsidó részvétel a multikulturalizmushoz való hozzáállásban, másrészt Svédország nem egy független, a külső hatásoktól teljesen elszigetelt ország.

Esettanulmány III. – Integráció a nemzetközi folyamatokba: Svédország

Göran Rosenberg (2020, 153. o.) megjegyzi, hogy a svédek csupán egy évszázaddal ezelőtt még viszonylag etnikai és nacionalista beállítottságúak voltak:


Rosenberg (2013, 11–12. o.) felidézi, hogy a két világháború közötti svéd szociáldemokraták „intenzíven foglalkoztak a svéd nemzeti jelleg sajátos és egyedi vonásainak megvitatásával és meghatározásával”, és elméletben a folkhemmet, a népiesség „minden svéd számára nyitottnak kellett volna lennie, de a gyakorlatban a belépésnek volt egy feltétele: egy sajátos »svéd életmódhoz« való ragaszkodás”. Egy 1942-es brosúra szerint ez a svéd életforma „évszázadok, sőt évezredek alatt formálódott, homogén népet alkotva, közös történelemmel, közös vallással és közös nemzeti karakterrel ... A svédség hazai tulajdonság volt, és nagyon kevéssé vagy egyáltalán nem volt köszönhető külföldi hatásoknak és »importnak«”. (I. m., 12. o.)

 

 

Rosenberg példaként hoz egy történetet: „Amikor 1938-ban tíz (!) német-zsidó orvos menedékjogért folyamodott Svédországban, a svéd diákszervezetek tömegesen tiltakoztak, arra hivatkozva, hogy a külföldiek összeegyeztethetetlenek a svédséggel, és veszélyt jelentenek a kiváló svéd fajra (folkstam).” (I. m., 15–16. o.) Az etnikai egyediségről és kizárólagosságról szóló viták és az erre alapozott aktivizmus ezért Svédországban a fősodrat része volt, amit ma már nehéz elképzelni. Rosenberg megjegyzi, hogy bár a második világháború után volt egy külföldi munkáshullám, ez „formálisan az 1970-es évek végén megállt”, de aztán „hamarosan felváltotta a menedékkérők és végül a nagycsaládosok befogadásának viszonylag nagyvonalú politikája. Ez drámaian megváltoztatta Svédország demográfiai összetételét, ahol a lakosság 15 százaléka, azaz 1,4 millió ember ma már külföldön született (2010-ben). Egyes városi területeken a külföldi hátterű lakosok aránya megközelíti a 90 százalékot”. (I. m., 20. o.)

Lars-Erik Hansen akadémikus a Svédország multikulturálissá válásáról szóló átfogó tanulmányában azt is megjegyzi, hogy bár Svédország részt vett a zsidók megmentésében az üldöztetés intenzívebb időszakában, „ezek a megmentések viszonylag szerények voltak, és az állami hatóságok túlnyomórészt viszonylag passzívak voltak. [Steven] Koblik [történelemprofesszor] szerint az uralkodó svéd nézet az volt, hogy Svédországnak nem volt kötelessége befogadni az országban menedéket kereső menekülteket”. (Hansen, 2022, 2. rész, xxx. o.) Ahogy Hansen összefoglalja: „Sok svédországi hatalmon lévő ember is hitt az örökletes faji különbségekben, és ezért nem ösztönözték az »idegen« fajok bevándorlását és a fajkeveredést. Gyakran arra a következtetésre jutottak, hogy egy másfajta politika, egy másfajta hozzáállás csalhatatlanul fokozott társadalmi problémákat eredményezne”. (I. m., 2. rész: xxx–xxxi. o.) Paul Levine svéd diplomáciáról szóló dolgozatára hivatkozva Hansen megjegyzi, hogy „ebben az időben kevesen kételkedtek abban, hogy léteznek mélyebb faji különbségek”, és hogy „a zsidó bevándorlással szembeni korlátozó álláspont mögött a zsidó bevándorlás egyik fő motívuma a fajok megosztása és osztályozása volt”. (I. m., 2. rész: xxxi. o.) Másutt Hansen hangsúlyozza, hogy „számos vitában az északi fajt minden más fajjal szemben felsőbbrendűként, a svéd népet pedig fajilag homogénként emelték ki. A nép és a faj fogalma egybeforrt, ez a megközelítés a közbeszédben és a politikában akkoriban általános volt”. (I. m., 3. rész: viii. o.) A kérdés tehát az, hogyan jutott Svédország oda, ahol most van.

A két világháború közötti időszakot és a második világháború befejezését követően viszonylagos csend uralkodott Svédországban, legalábbis a bevándorlás témájában (i. m., 6. rész, iv. o.). Ez a csend a zsidó David Schwarz által kezdeményezett, a multikulturalizmusról szóló, 1964–1968 közötti befolyásos újságvitákkal tört meg. Roger F. Devlin (2017) így foglalja össze ezt az időszakot: „Ha más zsidó hozzászólásokat is hozzáadunk, akkor azt találjuk, hogy ez a Svédországban letelepedett legkisebb kisebbségi csoport 46 cikkért, vagyis az összes cikk 39%-áért volt felelős, annak ellenére, hogy az ország lakosságának kevesebb mint 1%-át tette ki. A zsidó hozzászólók mindegyike a multikulturalista álláspontot támogatta”. A témáról Jonas Nilsson (2021) svéd dokumentumfilmes is ezt a következtetést vonja le. 

 

Hansen (2022, 2. rész, xxxv. o.) rámutat, hogy „David Schwartz [sic] – többek között – a bevándorlókkal kapcsolatos parlamenti indítványok előfordulását vizsgálta. Az 1960-as években az indítványok számának ugrásszerű növekedése figyelhető meg, és ezzel párhuzamosan ezeket a kérdéseket gyakrabban vitatják meg a svéd Riksdagban”. Hansen hivatkozik a viták rendszerező elemzésére, különös tekintettel Schwazra, amelyet Henrik Román akadémikus (1994) készített, és ahogy Hansen (2022, 2. rész: xxxvi. o.) megjegyzi: „Roman úgy véli, hogy David Schwarz hozzájárulása ebben döntő szerepet játszott”. Hansen Bruno Kaplant és Inga Gottfarbot is megnevezi mint további jelentős zsidó közreműködőket.

 

M. Eckehart 2007-es svéd nyelvű tanulmánya, amely 2017-ben jelent meg angolul, ezt a folyamatot dokumentálja. Eckehart idézi Hans Lorentz kutató svédországi multikulturalizmusról szóló tanulmányát, amelyben megjegyzi, hogy Schwarz „volt az első, aki a bevándorlók szemszögéből vitát indított a menekültek társadalmi helyzetéről”, és egyben „az első olyan személy a »modern időkben«, aki a tömegmédia által nyújtott lehetőséget kihasználva alakította a közvéleményt, hogy befolyásolja az akkoriban uralkodó asszimilációs politikát”. (Eckehart, 2017, 1. fejezet) A szerző rámutat, hogy 1964–68 között „Schwarz nem kevesebb mint tizenkét újságvitát kezdeményezett a bevándorlásról, ami különösen figyelemre méltó, tekintve, hogy egyetlen más személy sem kezdeményezett egynél több vitát ebben a témában”. (Uo.) A svédországi kulturális pluralizmust aktívan támogató etnikai svédek voltak Thomas Hammarberg, Olle Svenning és Uno Hedin: „Érdemes ebben az összefüggésben megjegyezni, hogy Hammarberg minden vitacikkét Olle Wästberggel együtt írta, Svenning és Hedin pedig a vitacikkek többségét Schwarzgal együtt írta”. (Uo.)

 

Eckehart megjegyzi, hogy Schwarz ellentmondásos narratívát mutatott be, mert szerinte „a svédeknek fel kell adniuk etnikai érdekeiket és »egy elképzelt és steril homogenitást« nemzeti szinten, hogy nemzetközileg meg tudják védeni etnikai érdekeiket”. (Uo.) Schwarz a korabeli nemzetközi változásokra utalt (a legfontosabb, hogy ekkor történt a Hart-Celler-törvény elfogadása), amely nyomást gyakorolt Svédországra, hogy csatlakozzon a nyugati világ nagyobb mozgatórugóihoz, ahelyett, hogy e folyamat során homogén maradt volna, amit úgy ábrázolt, mint ami Svédország számára „rosszabb esélyt” jelentett, hogy integrálódjon ebbe a kialakulóban lévő, új Európába. Michaël Wächterre hivatkozva Eckehart megjegyzi, hogy „ez egyértelműen csak az etnocentrizmus megnyilvánulása volt Schwarz és más egyes kisebbségek részéről”, mivel „a követelések összhangban voltak maguknak az etnikai kisebbségeknek az érdekeivel”. (Uo.) Egy évvel később Olof Palme miniszterelnök a multikulturalizmus mellett nyilatkozott „egy beszédében, amelyet 1967-ben, Izrael nemzeti ünnepén tartott a stockholmi zsidó központban” – emlékszik vissza Eckehart, hozzátéve, hogy „David Schwarz, aki mindenkinél többet tett a bevándorlókért és a kisebbségekért Svédországban, beszervezte Palmét”. (2. fejezet) Ez meglehetősen váratlanul történt: „A folyamat, amely Svédországot homogén nemzetből multikulturális nemzetté változtatta, feltűnően gyorsan zajlott. Schwarz 1964-es vitacikkével kezdődött, majd újságviták követték, ahol főként a különböző kisebbségi csoportokhoz tartozó személyek, mindenekelőtt a zsidók, követelték a multikulturalizmus megvalósítását.” (3. fejezet)

Nem csupán Eckehart, Hansen és Román azok, akik így látják. A meglehetősen filoszemita szerző, Pelle Neroth Taylor – aki szerint korábban „a zsidó beáramlás gazdagította Malmőt és Svédországot” – azt is megjegyzi, hogy „ennek [a multikulturalizmusnak] nem Palme volt a kezdeményezője; ez a David Schwartz [sic] nevű zsidó kommentátor és politikai aktivista ötlete volt, aki számos cikket írt arról, hogy a Svédországban élő más kultúráknak a svédekkel egyenlő méltóságot és státuszt kell adni Svédországban”. (Taylor, 2017, 5. fejezet) Taylor szerint a holokauszt-narratíva is szerepet játszott, mivel „a Nyugatra úgy tekintettek, mint aminek szerepe – passzív szerepe – volt hatmillió zsidó halálában” – jegyzi meg, majd hozzáteszi: „Spielberg 1993-ban megjelent, érzelgős Schindler listája, amely egy olyan férfiról szól, aki több ezer zsidót mentett meg azzal, hogy a gyárának biztonságos keretei közé vitte őket, szintén szerepet játszott a bevándorló fogalmának szentesítésében”. (Uo.)

 

Karin Borevi (2012, 141–142. o.) rámutat, hogy Svédországban „a kulturális pluralizmus új eszméinek legaktívabb lobbistái bevándorló hátterű aktivisták voltak, akikről azt lehetett mondani, hogy egy »etnikai elitet« képviseltek”, és megjegyzi, hogy „a legismertebb ilyen aktivista, a szociológiát tanuló és koncentrációs tábort túlélő David Schwarz” volt. A svédországi Mahama Tawat (2024, 261–262. o.) ugyan nem őt tekinti a legfontosabbnak, de szintén Schwarzot nevezi meg a politika megváltoztatásának egyik kulcsfigurájaként, amely „több szerző szerint több tényező együttes hatásának eredménye volt: David Schwarz politikai vállalkozó tevékenysége, aki segített a kérdést a politikai napirendre tűzni” ilyen volt. Máshol Tawat (2017, 5. o.) megjegyzi, hogy „Az 1960-as évek elején a multikulturalizmus nem szerepelt a politikai napirenden”, egészen addig, amíg „David Schwarz 1964-ben el nem indította a vitát”.

Ahhoz, hogy megfelelően megértsük, hogyan történhetnek a nagy változások ilyen gyorsan, hasznát vesszük Tomas Hammar (1985, 43. o.) megfigyelésének: „Svédország egy kis politikai egység. A politikai és bürokratikus elit kicsi, és szoros személyes kapcsolatok vannak benne. Ez egyszerre eredményezi az erőteljes társkontroll az eliten belül, és a problémák egyhangú megoldásának jó lehetőségeit”. Ami itt fontos: „Azokon a szakpolitikai területeken, ahol a politikai pártok közötti véleménykülönbség minimális (pl. bevándorlás), a szakemberek befolyása gyakran nagy lesz.” (I. m., 45. o.) A magyarországi gyökerű zsidó biológus, a Karolinska Intézet (sokáig a Nobel-díj Bizottság elnökségének tagja), George Klein kulturális szempontból illusztrálja ezt a jelenséget Svédország kapcsán. Amikor az interjúalany meglepődve megjegyezte, hogy a svédek mindannyian a barátságos „hej” köszöntéssel élnek, tehát tegezve köszönnek másoknak, ahelyett, hogy életkorra vagy státuszra figyelnének, magázással, Klein megjegyzi, hogy „ez a legnagyobb szociális forradalom, ami ebben az országban végbement”, utalva arra, ami „du-reformen” néven vált ismertté. Bror Rexed egyetemi anatómiaprofesszor a hatvanas évek közepén az összes egészségügyi intézmény igazgatója lett, mintegy hatezer emberrel kellett dolgoznia, és mint olyan ember, aki „Mindig utálta a körülményes megszólításokat”, úgy döntött, hogy mindenkit „du”-val szólít. Ahogy Klein visszaemlékszik, „Ez persze eleinte óriási megrökönyödést váltott ki, de a svéd nyelv reciprok szerkezetű, tehát a tegezést viszonozni kellett”, és így a hatvanas évek végétől kezdve ez „szinte járványként terjedt el. Azelőtt a svédek sem tegeződtek, legfeljebb a barátok.” (Bán, 2010)

 

Svédországban, mint láthatjuk, nagyon erős a felülről lefelé irányuló befolyás dominanciája, aminek következtében akár egy apró csoport, vagy néha egyetlen egyén is képes befolyásolni a felső réteget, hogy szélesebb körű változásokat érjen el azok befolyása és státusza révén. Ahogy Hansen (2022, 2. rész, xxxv. o.) Tomas Hammarra hivatkozva rámutat: „a bevándorláspolitika példa a bürokraták és az érdekcsoportok döntéseket befolyásoló képességére – »a pártok hagyták jóvá a döntéseket, de nem ők kezdeményezték azokat«”.

A belföldi befolyás mellett Svédországban már a második világháború környékén a külső befolyás elfogadásának jelei mutatkoztak, amint azt egy 1946-os, kifejezetten az amerikai befolyásról szóló tanulmány is bizonyítja: „Gondos figyelmet fordítottak [Norvégia és Svédország] a határozatlan idejű büntetés, a becsületbeli rendszer, a feltételes szabadlábra helyezés stb. egyesült államokbeli fejlődésére; és a skandináv folyóiratok, reformerek és törvényhozók gyorsan alkalmazták az amerikai tanulságokat és technikákat saját problémáikra” – jegyzi meg Franklin Scott (1946, 40. o.) A szerző hozzáteszi, hogy „Harald Salomon Svédországból, Arne Omsted Norvégiából és sokan mások időről időre külön tanulmányokat készítettek az amerikai elméletről és gyakorlatról”. (Uo.) Ez nem pusztán elvonatkoztatott kíváncsiság volt: „Az általános kulturális jellegű hatások meglepően sokfélék és meglepően erősek voltak”. (I. m., 45. o.) Scott rámutat az ebből a gyökérből eredő kulturális befolyásra és „társadalmi eszmékre”:


Politikai téren is hasonló mintázat alakult ki: „A befolyás sokféle áramlata – humanitárius, vallási és demokratikus – keveredett össze egy olyan áramlattá, amely áthatotta az egész politikai szervezetet. Ezek az áramlatok annyira amerikai jellegűek voltak, hogy az ember gyakran csodálkozva nézi, hogy az úgynevezett »amerikai eszmény« milyen mértékben látszik megvalósulni Észak-Európa országaiban”. (I. m., 44. o.) Hansen (2022, 2. rész, xxxvi. o.) Idézi Marie Demker és Cecilia Malmström kutatók munkáját, és megjegyzi, hogy „a tanulmányuk egyik legfontosabb következtetése, hogy a svéd külpolitika a bevándorlókkal és a Svédországba irányuló bevándorlással kapcsolatos valamennyi irányelvet befolyásolta”. Hansen maga is arra a következtetésre jut, hosszabb vizsgálat után, hogy „a II. világháború után eltelt jelentős számú év alatt az USA példaképként jelent meg a svédek szemében”. (I. m., 4. rész, xl. o.)

Ennek az amerikai befolyásnak nagy része valójában zsidó befolyás volt, ha figyelembe vesszük, hogy a zsidók már akkoriban is komoly szerepet játszottak az ország kulturális és politikai áramlataiban (napjainkban is megnézhetjük a Statista vagy Box Office Mojo és társaik listáit, melyek szerint amerikai és hollywoodi zenék és filmek uralják a svéd színteret a kiszámítható értékrendjükkel), de ezt közvetlenebb módon is szemléltethetjük, ha a frankfurti Goethe Egyetem archívumába, pontosabban a Max Horkheimer-archívumba nézünk, ahol találunk egy elfeledett, német nyelvű levelet Svédországból, amelyet Horkheimerhez, a Frankfurti Iskola teoretikai mozgalom vezető személyiségéhez címeztek. A levelet 1941-ben Günter Dallmann írta, egy Németországból elmenekült zsidó, aki Svédországban lett újságíró, és arról értesíti Horkheimert, hogy Svédországban álnéven publikálják a művét:


Néhány Horkheimer-cikk természetesen nem teszi Svédországot multikulturális társadalommá, de itt is láthatjuk, hogy a befolyásolás olyan esetei is, amire ma már nem emlékszünk – mint például ez a fenti, egy archívum mélyén talált levél – hozzájárultak a svédek (vagy elitjük) befolyásolásának fokozatos folyamatához. Azt is mutatja ez, hogy nemcsak a „svéd” támogató volt zsidó, hanem az „amerikai befolyás” bizonyos esetekben bizony zsidó volt úgyszintén.

Azt is meg kell jegyezni, hogy a zsidók erősen túlméretezett befolyást élveznek napjaink médiaterében. Még 2004-ben a Jewish Tribal Review egy névtelen svéd kutatását tette közzé, amelynek adatai mára kissé elavultak, ami a részleteket illeti, például a nézettséget vagy az olvasottságot, és néhány esetben a tulajdonviszonyokat is, de a kutatás jól szemlélteti a korabeli zsidó befolyást, és mint látni fogjuk, e befolyás tekintetében nem igazán változtak a dolgok. A legnagyobb zsidó médiajelenlétet Svédországban a Bonnier család (eredetileg Hirschel) képviseli, immár két évszázadra visszamenőleg, kiterjedt média- és sajtóhálózattal rendelkeznek: „A hét legnagyobb svédországi napilap közül, a hét legnagyobb, napi 100 ezer feletti példányszámú napilapból négy, a Dagens Nyheter, az Expressen, a Sydsvenska Dagbladet és a Dagens Industri a Bonnier család tulajdonában van.” Ezek a kiadványok például még mindig a Bonnier ellenőrzése alatt állnak, ahogyan azt a 2017-es éves jelentésük is állítja: „Svédországban van a székhelyünk, 15 országban működünk, és teljes egészében a Bonnier család tulajdonában vagyunk. Üzletágaink a média spektrumát ölelik fel, a független újságírás és a könyvkiadás erős történelmi magjával.” (Menninga, 2017, 2. o.) Mintegy 150 vállalatával és 8 343 alkalmazottjával „a Bonnier vezető pozíciókkal rendelkezik a kulcsfontosságú médiaszegmensekben”. (I. m., 6. o.) A jelentés azzal is büszkélkedik, hogy befolyását a feminizmus („#metoo”) erősítésére, a szexuális deviancia és a transzszexualizmus normalizálására, valamint a bevándorlók megsegítésére használja. (I. m., 10, 11, 13. o.)

 

 

Ahogy Nyberg (2002, 15. o.) megjegyzi a Bonnierékről szóló tanulmányának angol nyelvű előszavas összefoglalójában: „a három ággal rendelkező családnak sikerült összehangolnia a hatalmat és összetartania a családot generációkon keresztül, és sikerült folytatnia egy olyan hagyományt, amely egyaránt alapul ideológiai és gazdasági motívumokon”. Ezt az „ideológiai” szempontot megerősíti Larsson és Nyberg (2002, 15. o.) tanulmánya, akik szintén ezt a túlzott befolyást mutatják be, és a szerzők megjegyzik, hogy „A cégekkel való nagyfokú érzelmi elkötelezettség jellemezte tulajdonosi filozófiájukat”. A Svéd Intézet által a hazai médiáról készített összefoglaló szerint „a Bonnier AB a legnagyobb magán médiatulajdonos az újságok, magazinok, filmek és az üzleti sajtó területén, és erős pozícióval rendelkezik a könyvkiadásban”, a filmpiacon pedig „a Svensk Filmindustri (SF) a Bonnier-csoport tulajdonában van, és a svédországi mozielőadások mintegy 50%-os piaci részesedésével vezető szereplő”. (SI, 2006, 2. o.)

Bonnierék mellett ott van a zsidó Peter Hjörne (Kaplan), a Stampen Group médiacsoport igazgatótanácsának elnöke, az ország egyik legnagyobb újságtulajdonosa. A névtelen kutatás szerzője szerint, amikor a Schindler listája című holokausztfilm a mozikba került, „Hjörne személyesen fizetett azért, hogy minden végzős középiskolás megnézze”. Továbbá megtudjuk, hogy „A Bonnier család 30%-os, Hjörne pedig 10%-os tulajdonosa a svéd Tidningarnas Telegrambyrå (Svéd Központi Hírügynökség) hírügynökségnek”. Jól mutatja ezt a zsidó jelenlétet a médiában, hogy amikor Anna Hagwall, a Svéd Demokraták politikusa azt javasolta, hogy valamiféle „ellenőrzést” kellene bevezetni, hogy az apró klánoknak ne legyen ekkora befolyásuk, a zsidók azonnal tudták, miről van szó. Hagwall így panaszkodott: „A média nyolcvan százalékát ugyanaz a tulajdonos birtokolja és irányítja. Ez elfogadhatatlan. Ezért a médiatulajdont több független cégre és emberre kell szétosztani. Ennek megváltoztatására javaslom a sajtótámogatás eltörlését”. (TL, 2016) A pontosítás érdekében hozzátette: „Egyetlen család, etnikai csoport vagy vállalat számára sem szabad megengedni, hogy közvetlenül/közvetlenül a média több mint öt százalékát ellenőrizze”. Bár a nyolcvan százalék túlzás, Hagwall álláspontja a fentiek fényében egyértelműen megállja a helyét, ettől függetlenül a svédországi székhelyű Antiszemitizmus Elleni Bizottság felháborodott: „A svéd parlament egyik tagja által táplált antiszemita mítoszok ijesztőek ... azt sugallva, hogy egy etnikai csoport irányítja a médiát, Hagwall antiszemita propagandát folytatott azzal a felfogással, hogy a zsidók irányítják a médiát.” (ToI, 2016) Ennek következtében pártja elítélte őt, és kirúgták.

A svéd médiában, a tudományos életben és a politikában dolgozó összes zsidó alapos felsorolása jelentősen kibővítené ezt a tanulmányt, és erre most talán nincs is szükség. Példaként említhetjük az olyan prominens kommentátorokat, mint Peter Wolodarski (2012), aki az általa szerkesztett és írt Bonnierhez tartozó Dagens Nyheter lapban panaszkodott, hogy „A vér és föld továbbra is meghatározza a svédségről alkotott képet”, és hogy a fehér svédek nem keverednek eléggé nem fehérekkel párkapcsolati szinten, azt javasolja a szerző erre, hogy „nyissák ki az ajtót” inkább más fajok előtt. Egy másik példa a média prominens zsidó alakjaira Robert Aschberg lehet, aki talán a legismertebb a Trolljägarna (Trollvadászok) című televíziós műsoráról, amelyben Aschberg levadássza – állítólag akár online fiókokba betörő hekkerek segítségével (Duke, 2014) – azokat a svédeket, akik az internetes térben fejezik ki frusztrációjukat országuk gyors demográfiai változása és kulturális hanyatlása miatt, és a való életben agresszívan szembesíti őket, tudván, hogy ez valószínűleg problémákat okoz majd az illetőknek, például az állásuk esetleges elvesztését.

 

Hasonlóan Aschberg produkciós cége, a Strix Television volt az, amelynek Grotesco című vígjáték minisorozatában egy hip-hop zenei videó is szerepelt, a „Blanda Upp” (Keveredj össze!) című klippel, amelyben a fehér szkinhedeket agyatlanokként, a fehér svédeket néger stílusokat kisajátítóként, táncoló kövér fekete nőkkel ábrázolták, és ami a legjellegzetesebb, egy olyan szegmens, amelyben egy szőke fiatal nő jelenik meg a himnuszt énekelve, csakhogy a kamera távolít, és kiderül, hogy a nő egy nevető néger férfin „lovagol” egyértelműen szexuális módon, miközben a refrént halljuk: „szőke lány, tegyél egy fekete férfit a lábaid közé, és csak keveredj össze! Keveredj össze! Keveredj össze!” (Videó itt)

 

Az akadémiai életből a tekintélyes zsidó történésznő, Ingrid Lomfors példája is elegendő lehet. Lomfors aktívan részt vesz a zsidó közösségben, de világnézetének három alaptételét is tanítja: (1) „A bevándorlás nem újdonság”; (2) „Mindannyian a bevándorlás következményei vagyunk”; és (3) „Nincs őshonos svéd kultúra”. (EF, 2015) A listát még lehetne folytatni.

 

A fentiek fényében bátran megállapíthatjuk, hogy Svédország nem példa arra, hogy a fehér nemzetek zsidó befolyás nélkül nyitják meg kapuikat. A kérdés többrétegű, és minden egyes rétegben, a politikai lobbitevékenységtől kezdve a kulturális befolyáson át a kül- és belföldi médiáig és hatásokig, zsidó részvételt látunk, és ami talán még fontosabb: komoly zsidó szerepet találunk magának a keretnek a megteremtésében, amelybe Svédország integrálta magát, erős zsidó nyomással ebbe az irányba belülről – a Boas-féle faji felfogás keretei között. Bár a svédek (és általában a fehér európaiak) már eleve hajlamosak voltak az individualizmusra és az egyenlőség méltányolására, láttuk, hogy még ezzel együtt is a faji felsőbbrendűség nyílt kinyilvánítása, és így a kevésbé kedvelt fajok bevándorlásának ellenzése nemcsak a svéd politika főáramának része volt, hanem a politikai döntéshozatalt is diktálta, amint azt Hansen tanulmánya részletezi (2022, 3. rész). Hansen hangsúlyozza sok svéd erkölcsi indíttatását, amely a liberálisabb bevándorlási politika elfogadása felé terelte őket, és az újonnan uralkodó keret, legalább a második világháború után, ami az efféle liberális értékrendet szabályozza, a Boas-féle keret volt, ahogy Hansen is világossá teszi azt, amikor Signe Höjer politikusról és íróról beszél, aki „ismerte a kulturális és szociális antropológia egyre erősebb pozícióját, amelyet olyan nevek révén szerzett, mint Franz Boas (a kolumbiai egyetem professzora) és tanítványai, Ruth Benedict, Margaret Mead stb. Ők kijelentették, hogy minden faj alapvetően egyenlő, hogy a régi eugenika és fajbiológia tudománytalan és előítéletes. Ezt az álláspontot az UNESCO is átvette Höjer közeli barátja és párttársa, Alva Myrdal vezetésével. Ő bérelte fel ezeket a tudósokat, hogy cáfolják a fajbiológiát és a rasszizmust mint eretnekségeket”. (I. m., 4. rész: xxiii–xxiv. o.)

Jogi aktivizmus az ellenállás elfojtására

Amint az már korábban említésre került, a demográfiai manipuláció egyik fontos eleme akadályokat állítani azok elé, akik esetleg ellenállnak a változásnak. Mint láttuk, a bevándorlási irányelvekre gyakorolt befolyást nem a közvélemény érdeklődésének felkeltésével és meggyőzésével érvényesítették, hogy aztán népszavazásra bocsássák a kérdést, és a lakosság döntsön. Ehelyett, ahogy Tomas Hammar fogalmazott, az „erőteljes társkontroll az eliten belül” (a hatalmi réteg uniform, alkalmazkodó jellege) hozzájárul ahhoz, hogy egy kis, de meghatározó csoport befolyásához igazodjon maga az elit, akik így egy ilyen evolúciósan döntő jelentőségű irányelv alakulását meghatározták. Ez volt a témája a brit nacionalista csoport, a Patriotic Alternative (PA) projektjének, amikor 2019 augusztusában felmérést végeztek „We Were Never As asked” (Minket sosem kérdeztek) címmel, amelynek eredménye egy dokumentumfilm lett. Mintegy 40–50 aktivista több nagyváros utcáin kérdezte meg a brit lakosságot a demográfiai változásokról. A végeredménybe csak a fehér válaszadókat számolták bele, tekintettel arra, hogy a probléma elsősorban ezt a csoportot érinti, és ők voltak azok, akiket soha nem kérdeztek meg. Az eredmények azt mutatták, hogy 10-ből körülbelül 7 fehér brit mutatott aggodalmat e probléma kapcsán.

A PA egyik aktivistája Samuel Melia, akit 2024 tavaszán két év börtönbüntetésre ítéltek „faji gyűlöletkeltésért”. Bűne bevándorlóellenes és fehérbarát matricák gyártása volt – amelyek közül egyik sem szólított fel erőszakra, és egyáltalán nem voltak erőszakosként értelmezhetők. Valójában Melia elítélése az illetékesek szerint azért történt, mert feltételezhetően szándékában állt felbujtani ezt a „faji gyűlöletet”. (Pitt, 2024) Ahogy Marshall Yeats (2024c) összefoglalja, Meliát „az 1986. évi közrendről szóló törvény 19. szakasza alapján ítélték el, amely bűncselekménynek minősíti »fenyegető, gyalázkodó vagy sértő írásos anyag« közzétételét vagy terjesztését. A jogszabály megfogalmazása szerint valaki akkor követ el bűncselekményt, ha »(a) ezáltal faji gyűlöletet akar szítani, vagy (b) az összes körülményt figyelembe véve valószínűsíthető, hogy ezzel faji gyűlöletet szít«”. Yeats tisztázza, hogy „Nagy-Britannia beszédtörvénye bizonyíthatóan zsidó eredetű és kialakítású”, és hogy a zsidók egészen az 1910-es évekig visszamenőleg próbálták már kriminalizálni az antiszemitizmust.

 

A brit zsidók képviselői testülete volt az, amely 1945 óta dolgozott egy „csoportos becsületsértési törvényen”, és az ország első ilyesmit tartalmazó törvényét a zsidó Frank Soskice terjesztette be a parlamentbe: „Mark Donnelly és Ray Honeyford szakértők azt állítják, hogy Soskice volt az, aki »kidolgozta a jogszabályt«, és »átvezette a parlamenten az első, 1965-ös faji kapcsolatokról szóló törvényt«”. (Uo.) Mint Yeats megjegyzi, „a közrendről szóló törvényt Leon Brittanisky (új nevén Leon Brittan) terjesztette be a parlamentbe, és elsősorban Malcolm Rifkind, litván zsidó bevándorlók leszármazottja támogatta”, majd Brittan „faji gyűlöletre való felbujtás” kiegészítése volt az, ami „ma is gondot okoz a hangosabb faji nacionalistáknak Nagy-Britanniában, és Samuel Melia büntetőjogi elítéléséhez vezetett »matricázás« miatt”. (Uo.) Anthony Lester visszaemlékezik 1964-re: „Segítettem megalapítani a CARD-ot (Kampány a faji megkülönböztetés ellen). Kampányt folytattunk a britanniai rasszizmus elleni hatékony jogszabályokért. Az első intézkedés – az 1965-ös faji kapcsolatokról szóló törvény – reménytelenül szűkszavú volt, és nem volt foga, ezért valami jobbért küzdöttünk.” (Langdon, 2023) Lester megjegyzi, hogy zsidó ügyvédtársával, Jim Rose-zal megalapította a Runnymede Trustot „a faji előítéletek elleni küzdelemre”, de itt is tovább akartak menni: „A Munkáspárt második intézkedése, az 1968-as faji kapcsolatokról szóló törvény szélesebb körű volt, de még mindig nem volt foga. Ezért ismét valami jobbért kampányoltunk”.

 

 

Lester (1998, 22. o.) erről az előzményről írva 1975-re mutat, mint arra az évre, amikor „a faji megkülönböztetésről szóló fehér könyvben megkísérelte meghatározni az új törvényhozás koherens elveit”, amelyek végül az 1976-os törvény alapját képezték. Sokatmondó, hogy Lester szerint „a »nemzetre«, a »brit örökségre« és a »hagyományokra« való nyilvános hivatkozások gyakran nem tűnnek többnek, mint az idegengyűlölet kódjának”. (I. m., 23. o.) Tisztázza, hogy „a törvényhozás önmagában nem képes jó kapcsolatokat teremteni és a hozzáállást megváltoztatni. De világos normákat állíthat fel az elfogadható viselkedésre vonatkozóan” (uo.) – ez, a „nemzet”, az „örökség”, az „idegengyűlölet” kódjaként való értelmezésével összefüggésben nézve, logikus gyökere annak a fennálló helyzetnek, hogy egy apát börtönbe zárjanak békés matricázásért. Abban az esetben legalábbis, ha az ő aggodalmának tárgya ez a nemzet és ez az örökség. Lester prioritásai máshol is megtalálhatók: „A következő évszázad kihívása az lesz, hogy újragondoljuk a »britség« fogalmát, hogy megtaláljuk azokat az értékeket, amelyeket minden egyes ilyen – és még sok más, általam nem említett – közösség osztani tud anélkül, hogy elveszítenék kulturális, vallási és etnikai sokszínűségüket.” (I. m., 28. o.) Ezen dolgozik a Runnymede Trust által a zsidó származású Sir John Burgh elnökletével létrehozott, a soknemzetiségű Nagy-Britannia jövőjével foglalkozó bizottság, jegyzi meg Lester. (Uo.)

A közeli Írországban a zsidók szintén aktívan próbálják elfojtani az ellenvéleményt, amint arról a The Burkean beszámol, a palesztinbarát BDS mozgalom kapcsán: „a Tanács [az írországi Zsidó Képviselők Tanácsának] beadványa talán azért volt érdekes, mert a cionizmus kritikusait próbálta üldözni egy olyan országban, amely általában a palesztinok jogai felé hajlik. Röviden szólva nem okozott csalódást, és messze az egyik leghosszabb beadvány a maga 56 oldalával. Azzal a céllal, hogy a cionizmusellenesség aspektusait a gyűlöletbeszéd hatálya alá vonják, a dokumentum javaslatot vázolt fel, hogy a Nemzetközi Holokauszt Emlékszövetség antiszemitizmusra vonatkozó definícióját a törvényhozók számára munkamódszerként alkalmazzák.” (Brennan, 2021)

Ha másmerre tekintünk Európában, akkor Németországban is azt látjuk, hogy a zsidó befolyás elhallgattatja a kritikusokat. 2015-ben, a migránsválság idején a Facebook zsidó vezetője, Mark Zuckerberg találkozott német miniszterekkel, hogy megvitassák a platformon Németországból érkező „gyűlölködő kommentekre” adott válaszukat. Erre a munkacsoportra „a Facebook olyan nonprofit szervezeteket akar meghívni, mint a »Netz gegen Nazis« [Háló a nácik ellen], valamint a németországi politikai pártok képviselőit”. (Bild, 2015) A megnevezett csoport az Antonio Amadeu Alapítványhoz tartozik, amelyet Anetta Kahane németországi újságíró, a keletnémet kommunista titkosrendőrség, a Stasi egykori ügynöke vezet. Kahane motivációja nem az etika vagy az erkölcs liberális, ködös romantikája – a Russia Today számára adott interjújában világosan kifejtette szándékait:


A német hatóságok újra és újra nagyszabású razziákat tartanak, betiltják a nacionalista szervezeteket (Johnson, 2012) vagy az eretnek nézeteket tartalmazó folyóiratokat (Cole, 2024), sőt, még idős nőket is bebörtönöznek, mint például a 95 éves Ursula Haverbecket, aki továbbra sem hajlandó hallgatni, és hangot ad annak a meggyőződésének, hogy a hivatalos holokauszt-narratíva hamis. (ToI, 2014)

Ausztráliában, ahogy Geoffrey Levey (2004, 190–191. o.) megjegyzi, „a zsidók vezették a faji gyalázkodást tiltó törvények megalkotására irányuló erőfeszítéseket Ausztráliában állami és szövetségi szinten”, és „vezető szószólói voltak a diszkriminációellenes törvényhozásnak”. Brenton Sanderson (2012c) ismerteti Andrew Fraser újságíró esetét, aki egy cikkében összefüggést vont a feketék számának növekedése és a bűnelkövetés számának növekedése között, aminek következtében az Ausztrál Emberi Jogi és Esélyegyenlőségi Bizottság elé került. Fraser azonban megjegyezte, hogy „az ellene egy afrikai által felhozott vádakat valójában »több szervezett zsidó csoport kezdeményezte, amelyek nyíltan dicsekednek az ellenem szervezett kampányukkal«, zsidó újságok cikkeire hivatkozva. Fraser azt írta, hogy a zsidó egyének és szervezetek azért cselekedtek így, hogy »előmozdítsák közös etnikai érdekeiket a több fajú társadalom növekedése érdekében Ausztráliában«”.

 

Mivel a B’nai B’rith Rágalmazásellenes Bizottság (ADC), „az ADL ausztrál megfelelője” (uo.) az ehhez hasonló eretnekségeket figyeli, nyomás nehezedik a baj elkerülésére hajlamos emberekre, hogy ne nyúljanak a szent tehénhez. Ahogy Dvir Abramovich, az ADC elnöke megjegyezte: „Munkánk révén tudjuk, hogy az olyan erős és hatékony faji gyalázkodási törvények, mint az RDA 18C szakasza, létfontosságú és szükséges eszközt jelentenek az előítéletek által motivált gyűlöletbeszéd által okozott egyedi károk kezelésében és leküzdésében.” (JCMA, 2016) Mindez magának a multikulturalizmusnak a védelmét szolgálja, ahogyan Miriam Bass, az ausztrál Zsidó Nők Nemzeti Tanácsának elnöke ugyanebben a sajtóközleményben megjegyezte, hiszen ez a „gyűlölet” valahogy „fenyegeti multikulturális és demokratikus társadalmunk magját”, és ez a jogszabály védi „a harmonikus multikulturális társadalmat”. Az 1995-ben elfogadott fajgyűlöletről szóló törvény, ahogy Sanderson (2020) kifejti, „győzelmet jelentett [Mark] Leibler és kommunikációs igazgatója, Helene Teichmann számára, akik megszervezték az etnikai közösségek vezetőinek találkozóit, amelyek »egységes álláspontot alakítottak ki a faji gyalázkodásról szóló törvény szükségességéről«”.

Az Egyesült Államokban, ha nem jogi eszközökkel és börtönbüntetésekkel, akkor más eszközökkel a hatalommal és befolyással rendelkező zsidók megtalálják a módját a nyomásgyakorlásnak, cenzúrának, megfélemlítésnek vagy büntetésnek, amint azt a Kanye West-esetben láthattuk a közelmúltban (erről lásd itt és itt).

 

(A következő, befejező részben nagyító alá kerül a Volksdeutsche német menedékkérők kapcsán elfoglalt zsidó álláspont, melynek messzemutató tanulságai vannak vizsgálatunk szempontjából, majd a keresztények aktivizmusának ritkán taglalt része is részletezésre kerül – a zsidó rész, mely meglepő szinten terelte és szabályozta a keresztények, de főleg vezetőik hozzáállását a migrációs reformokhoz.)

 

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info