 |
Tartja magát a hiedelem a nemzeti gondolkodásban, hogy az uzsora csak az utóbbi száz-százötven évben telepedett rá a magyar életre, gazdasági vállalkozásokra, mert korábban keresztény uralkodóink „vaskézzel vették elejét” ennek, a zsidóság más visszaéléseihez hasonlóan. Királyaink legtöbbje viszont megtűrte az uzsorát!
Valójában a zsidó kölcsönzők által a kereszténynek adott pénz után számitott, olykor gyilkos kamatok gyakorlata - melyet az egyház keresztények számára tiltott - „megtűrt bűn” volt Európa-szerte a középkorban. Mára ez a képmutatás – a kereszténység Achilles-sarka! – Krisztus tanitásának lényegét ásta alá, és a kereszténység hitvilága kiüresedéséhez, elaggásához, a Nyugat alkonyához vezetett. Annak lehetőségével, hogy az uzsora Góleme maga alá temeti az egész Földi civilizációt.
„Az Árpád házi királyok alatt több-kevesebb megszoritással a korabeli európai viszonyoknál biztonságosabb körülmények között élhettek a zsidók Magyarországon” – irja Pauler Gyula (A magyar nemzet története, 1899). Nagy királyaink legtöbbje határozott rendeletekkel korlátozta a zsidók visszaéléseit, de a törvények ritkán terjedtek ki az uzsorára, és más visszaélések felett is gyakran szemet hunytak. Szent László (1077-1095), pl. elrendeli, hogy „ha a zsidó keresztény asszonyt vesz társul magához, vagy valamely keresztény személyt szolgaságban tart, vegyék el tőle, és adják vissza annak szabadságát.” Uzsoráról, annak tiltásáról egy szó sem, noha a zsidóság akkor már vagy másfél ezer éve gyakorolta azt, minden bizonnyal a magyar királyságban is! Ha lett volna ilyen rendelete a nagy királynak, bizonyosan lenne rá utalás. Úgyszintén nem találunk ilyet a trónon Szent Lászlót követő Könyves Kálmán (1095-1114), zsidókkal való üzletkötést tárgyaló rendelkezéseinek sorában. A Bertényi Iván szerkesztette Magyar történeti szöveggyűjteményből olvashattuk erről néhány napja az alábbiakat.
„Egyetlen zsidó ne merészeljen ettől kezdve bármiféle nyelvű vagy nemzetiségű keresztény rabszolgát vásárolni, eladni vagy szolgálatában tartani.” - A büntetés mindössze a „keresztény rabszolga” elvesztése volt. - Könyves Kálmán azon rendelete, hogy vasárnap helyett szombaton legyenek a vásárok, a nyugati zsidó kereskedők beözönlését szándékozott megfékezni, de csak lassitani tudta a zsidó térhóditást. Kálmán törvénykönyve szól ugyan a kölcsönadott pénz „fedezetéről”, zálogáról – ami a visszafizetés elmaradása esetén kárpótolja a kölcsönzőt -, de nem szabályozza a kamatot, kiskaput nyitva ezzel az uzsorának. („Ha keresztény zsidótól vagy zsidó kereszténytől kettő vagy három pensányi* kölcsönt akar venni; a kölcsönző kölcsönvevőtől vegyen át zálogot, és válasszanak tanúknak keresztényeket és zsidókat…”)
A zsidó uzsora csaknem száz évvel későbbi, II. Endre uralkodása (1204-1235) alatti gátlástalan nyerészkedéséről olvashatjuk, hogy az adóbeszedők és a királyi kincstár kezelői közt sok volt a mózes-, ill. talmudhitű. „A zsidó vámszedők könyörtelen módon jártak el a néppel szemben, ezerféle módon igyekeztek megzsarolni azt, a szegényebb nemességet pedig uzsorakamatokkal nyomoritották.” (Dr. Takáts Albert, A zsidókérdés ezeréves jogalkotásunkban.) – A jelen egyetemes pénzforgalma, kufár bankhitelei hiányában akkor még nem tehette meg az uzsorás a „néppel”, amit a mai adósrabszolgák százmillióival! – És noha a „közhangulat nyomására” 1222-ben megszülető, a későbbiek folyamán annyiszor meghazudtolt, mára elfeledett Aranybulla úgy rendelkezik, hogy „pénzváltók, kamaraispánok, sókamrások és vámosok országunkbeli nemesek legyenek. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek”, a tovább virágzó zsidó pénzuralom miatt a pápa átokkal sújtotta II. Endre Magyarországát!
A tatárjárás után IV. Béla (1235-1270) az ország újjáépitése érdekében – vagy azon túlmenően? - messzemenő kiváltságokat adott a zsidóságnak. Az 1251-ben kiadott „magyarországi zsidók aranybullája” vagy kiváltság-levele a korábbinál tágabb „jogokat és gazdasági lehetőségeket biztositott a zsidóknak.” Uzsorában „IV. Béla 190 százalékot engedélyezett nekik”! Bizalmába fogadta Thika és Henok zsidó „urakat”, akik kincstárnokként a királyi jövedelmet kezelték, pedig – a krónikák szerint - Thika korábban a tatárok kémje volt! A következő mintegy száz év feljegyzései hézagosak „uzsora-ügyben”, de biztosan nem irtották ki szellemét, hiszen Nagy Lajos idején (1342-1382) a zsidókat kiűzték ugyan az országból – ’60 és ’64 között –, de visszafogadásukat követően elődeikhez hasonlóan királyi védelmet élveztek. Zsigmond királyunk (1387-1437) „1436-ban 100 dénár után heti hat dénár kamatot engedélyezett a zsidóknak, ami 104 százaléknak felel meg.” Persze ez nemcsak Magyarországon történt meg. „Az egész világ tele volt a középkorban a zsidó uzsorakamat miatti panaszokkal.” (Marschalkó Lajos)
Sajnos nem járhat messze az igazságtól a zsidó Orbán Ferenc, amikor azt irja, hogy a középkori magyar királyság időszakában Mátyás uralkodása alatt (1458-1490) élte virágkorát a zsidóság. 1476-ban, Mátyás király és Beatrix esküvői menetében, a budai vár bejáratánál „a zsidók élén agg elöljárójuk ment, lóháton, kivont karddal, melyen kosár függött, amelyben tiz font ezüst volt. Mellette fia, szintén lóháton, karddal és ezüst kosárral. Utánuk jött huszonnégy lovag, mindnyájan bibor diszruhában, kalapjukon három szál strucctollal.” A korabeli Európában szinte példa nélkül álló helyzetet érzékelteti, hogy a „zsidók lovon, vagy karddal nyilvánosan megjelenhettek”. Történelmünk iróniája, hogy éppen egy gyengekezű uralkodó, a lengyel II. Ulászló (1490-1516) – „Dobzse László” – tette meg a szinte példátlan dolgot, hogy az ország adósait 1503-ban felmenti a zsidó kamatok fizetési kötelezettsége alól!
Innen már csak egy évtized Mohács, II. Lajos rövid, dicstelen uralkodásával. A kérdésben, hogy a Mátyás halála utáni zavaros állapotok, főuraink önzése két gyenge uralkodó alatt, vagy a Szerencsés (Fortunatus) Imrére (Slomo ben Efrájmra) bizott államkincstár kiürülése, a koldusszegénnyé tett királyi udvar vezettek-e a mohácsi katasztrófához, a köznemesség válasza egyértelmű volt. Csak néhány hónappal a csataveszés után a nemzethű köznemesség 1526. nov. 9-iki országgyűlésén kimondta, „hogy a zsidók ezen ország minden vidékéről, szabad királyi városokból és helységekből rögtön kiűzettessenek.” Nem merő „ántiszemitizmus” vezethette ezen jó magyarokat, hiszen „Mohács győztesét, Szulejmánt az „alaman”, azaz német zsidók fehér gyászruhában és a város kulcsával várták, eléjük menve Dunaföldvárig” – kénytelen bevallani egy zsidó szerző. (www.hazankert.com -„900 éves zsidó szenvedés Magyarországon?”) Mig a török hódoltság határvidékei elnéptelenedtek, s vérzett a magyar a végeken, a zsidóság virágzó üzleti életet folytatott e területeken, kereskedve némettel, törökkel, magyarral. Buda 1686-os ostrománál igazi hazafiak voltak zsidajaink! Róluk irja nem más, mint a www.zsidlex.extra.hu, hogy a törökök oldalán, a „júl. 27-i nagy ostromkor ők is minden erejükkel részt vettek a védelemben”! Így aztán nem csoda, hogy Lotharingiai Károly katonái, s a magyar hajdúk egy részüket felkoncolták, majd pedig I. Lipót alatt az ország több helyéről, ill. a városokból kitiltatnak…
Mégis, mint Marschalkó Lajos irja, a zsidóság városokból való kitiltása nem hozta meg a várt eredményt. „Ismét jelentkeztek a főurak, főpapok, akik vidéki birtokaikon szivesen látták az uzsora-kamatot nyújtó zsidót.” Meghökkentő olvasni tőle, hogy „1520 körül az akkori Nagy-Magyarország területén mindössze 11, 000 zsidó volt, azonban ezek máris sok földesúri haszonélvezeti jogot tartottak kezükben.”
Az idők méhében már ott sejlett a kor, midőn „Mint pápuacsónakok a hadihajót, úgy ostromolták a nagybirtok határát már a kirajzó okányi tanyák… Micsoda gyalázat, hogy jött-ment zsidók, föld- és népnyúzó pogányok bitorolják a világ legtermékenyebb földjeit! – fakad ki Erdélyi József fél évezred múlva az országhóditás láttán. „Ahogyan régen házi zsidaja volt minden grófnak, úgy volt most minden gazdag zsidónak házi, koldus grófja…” – irta.
Az idő méhében már ott szunnyadt a kor a fiatal Kossuth fájdalmával, aki majd egész helységekről tud, „hol a szegény földművelő nép nem magának, de a kortsmáros zsidónak szánt, vet és arat… Creditum igéretével bétudja tsalni küszöbén és ha egy lépést tett a szegény paraszt, menthetetlen oda van…” Ott rejtőzött a múlt méhében, a magyar jövő lidérc árnyaként, a rutén parasztot - Rákóczi hűséges talpasainak unokáit – 520%-os uzsorával fojtogató, százezreit Amerikába üldöző kaftános, galiciai sáskák hada… Ott ködlöttek az atlanti vizeken küszködő gőzösök, útban az Új világ fele, hol a sok millió „kitántorgott magyar koldus” tovább épiti majd Mammon tornyait, mig a Kormányzó szivarfüstben veri a blattot, Gólem helyi megbizottjaival… Már megfogantak az idő méhének korcs magzatai, kik most füstös kannibálokkal zabáltatják fel Árpád elgyávult utódait, hogy ölükbe hulljon Új Kazária!
S ott derengett már az idő mélyében egy világ alkonya, mely megtagadta önnön, hirdetett elvét, hogy „a gonoszsággal szemben nincs engedékenység”!
Balla József
2009. 2. 24.
„Az Árpád házi királyok alatt több-kevesebb megszoritással a korabeli európai viszonyoknál biztonságosabb körülmények között élhettek a zsidók Magyarországon” – irja Pauler Gyula (A magyar nemzet története, 1899). Nagy királyaink legtöbbje határozott rendeletekkel korlátozta a zsidók visszaéléseit, de a törvények ritkán terjedtek ki az uzsorára, és más visszaélések felett is gyakran szemet hunytak. Szent László (1077-1095), pl. elrendeli, hogy „ha a zsidó keresztény asszonyt vesz társul magához, vagy valamely keresztény személyt szolgaságban tart, vegyék el tőle, és adják vissza annak szabadságát.” Uzsoráról, annak tiltásáról egy szó sem, noha a zsidóság akkor már vagy másfél ezer éve gyakorolta azt, minden bizonnyal a magyar királyságban is! Ha lett volna ilyen rendelete a nagy királynak, bizonyosan lenne rá utalás. Úgyszintén nem találunk ilyet a trónon Szent Lászlót követő Könyves Kálmán (1095-1114), zsidókkal való üzletkötést tárgyaló rendelkezéseinek sorában. A Bertényi Iván szerkesztette Magyar történeti szöveggyűjteményből olvashattuk erről néhány napja az alábbiakat.
„Egyetlen zsidó ne merészeljen ettől kezdve bármiféle nyelvű vagy nemzetiségű keresztény rabszolgát vásárolni, eladni vagy szolgálatában tartani.” - A büntetés mindössze a „keresztény rabszolga” elvesztése volt. - Könyves Kálmán azon rendelete, hogy vasárnap helyett szombaton legyenek a vásárok, a nyugati zsidó kereskedők beözönlését szándékozott megfékezni, de csak lassitani tudta a zsidó térhóditást. Kálmán törvénykönyve szól ugyan a kölcsönadott pénz „fedezetéről”, zálogáról – ami a visszafizetés elmaradása esetén kárpótolja a kölcsönzőt -, de nem szabályozza a kamatot, kiskaput nyitva ezzel az uzsorának. („Ha keresztény zsidótól vagy zsidó kereszténytől kettő vagy három pensányi* kölcsönt akar venni; a kölcsönző kölcsönvevőtől vegyen át zálogot, és válasszanak tanúknak keresztényeket és zsidókat…”)
A zsidó uzsora csaknem száz évvel későbbi, II. Endre uralkodása (1204-1235) alatti gátlástalan nyerészkedéséről olvashatjuk, hogy az adóbeszedők és a királyi kincstár kezelői közt sok volt a mózes-, ill. talmudhitű. „A zsidó vámszedők könyörtelen módon jártak el a néppel szemben, ezerféle módon igyekeztek megzsarolni azt, a szegényebb nemességet pedig uzsorakamatokkal nyomoritották.” (Dr. Takáts Albert, A zsidókérdés ezeréves jogalkotásunkban.) – A jelen egyetemes pénzforgalma, kufár bankhitelei hiányában akkor még nem tehette meg az uzsorás a „néppel”, amit a mai adósrabszolgák százmillióival! – És noha a „közhangulat nyomására” 1222-ben megszülető, a későbbiek folyamán annyiszor meghazudtolt, mára elfeledett Aranybulla úgy rendelkezik, hogy „pénzváltók, kamaraispánok, sókamrások és vámosok országunkbeli nemesek legyenek. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek”, a tovább virágzó zsidó pénzuralom miatt a pápa átokkal sújtotta II. Endre Magyarországát!
A tatárjárás után IV. Béla (1235-1270) az ország újjáépitése érdekében – vagy azon túlmenően? - messzemenő kiváltságokat adott a zsidóságnak. Az 1251-ben kiadott „magyarországi zsidók aranybullája” vagy kiváltság-levele a korábbinál tágabb „jogokat és gazdasági lehetőségeket biztositott a zsidóknak.” Uzsorában „IV. Béla 190 százalékot engedélyezett nekik”! Bizalmába fogadta Thika és Henok zsidó „urakat”, akik kincstárnokként a királyi jövedelmet kezelték, pedig – a krónikák szerint - Thika korábban a tatárok kémje volt! A következő mintegy száz év feljegyzései hézagosak „uzsora-ügyben”, de biztosan nem irtották ki szellemét, hiszen Nagy Lajos idején (1342-1382) a zsidókat kiűzték ugyan az országból – ’60 és ’64 között –, de visszafogadásukat követően elődeikhez hasonlóan királyi védelmet élveztek. Zsigmond királyunk (1387-1437) „1436-ban 100 dénár után heti hat dénár kamatot engedélyezett a zsidóknak, ami 104 százaléknak felel meg.” Persze ez nemcsak Magyarországon történt meg. „Az egész világ tele volt a középkorban a zsidó uzsorakamat miatti panaszokkal.” (Marschalkó Lajos)
Sajnos nem járhat messze az igazságtól a zsidó Orbán Ferenc, amikor azt irja, hogy a középkori magyar királyság időszakában Mátyás uralkodása alatt (1458-1490) élte virágkorát a zsidóság. 1476-ban, Mátyás király és Beatrix esküvői menetében, a budai vár bejáratánál „a zsidók élén agg elöljárójuk ment, lóháton, kivont karddal, melyen kosár függött, amelyben tiz font ezüst volt. Mellette fia, szintén lóháton, karddal és ezüst kosárral. Utánuk jött huszonnégy lovag, mindnyájan bibor diszruhában, kalapjukon három szál strucctollal.” A korabeli Európában szinte példa nélkül álló helyzetet érzékelteti, hogy a „zsidók lovon, vagy karddal nyilvánosan megjelenhettek”. Történelmünk iróniája, hogy éppen egy gyengekezű uralkodó, a lengyel II. Ulászló (1490-1516) – „Dobzse László” – tette meg a szinte példátlan dolgot, hogy az ország adósait 1503-ban felmenti a zsidó kamatok fizetési kötelezettsége alól!
Innen már csak egy évtized Mohács, II. Lajos rövid, dicstelen uralkodásával. A kérdésben, hogy a Mátyás halála utáni zavaros állapotok, főuraink önzése két gyenge uralkodó alatt, vagy a Szerencsés (Fortunatus) Imrére (Slomo ben Efrájmra) bizott államkincstár kiürülése, a koldusszegénnyé tett királyi udvar vezettek-e a mohácsi katasztrófához, a köznemesség válasza egyértelmű volt. Csak néhány hónappal a csataveszés után a nemzethű köznemesség 1526. nov. 9-iki országgyűlésén kimondta, „hogy a zsidók ezen ország minden vidékéről, szabad királyi városokból és helységekből rögtön kiűzettessenek.” Nem merő „ántiszemitizmus” vezethette ezen jó magyarokat, hiszen „Mohács győztesét, Szulejmánt az „alaman”, azaz német zsidók fehér gyászruhában és a város kulcsával várták, eléjük menve Dunaföldvárig” – kénytelen bevallani egy zsidó szerző. (www.hazankert.com -„900 éves zsidó szenvedés Magyarországon?”) Mig a török hódoltság határvidékei elnéptelenedtek, s vérzett a magyar a végeken, a zsidóság virágzó üzleti életet folytatott e területeken, kereskedve némettel, törökkel, magyarral. Buda 1686-os ostrománál igazi hazafiak voltak zsidajaink! Róluk irja nem más, mint a www.zsidlex.extra.hu, hogy a törökök oldalán, a „júl. 27-i nagy ostromkor ők is minden erejükkel részt vettek a védelemben”! Így aztán nem csoda, hogy Lotharingiai Károly katonái, s a magyar hajdúk egy részüket felkoncolták, majd pedig I. Lipót alatt az ország több helyéről, ill. a városokból kitiltatnak…
Mégis, mint Marschalkó Lajos irja, a zsidóság városokból való kitiltása nem hozta meg a várt eredményt. „Ismét jelentkeztek a főurak, főpapok, akik vidéki birtokaikon szivesen látták az uzsora-kamatot nyújtó zsidót.” Meghökkentő olvasni tőle, hogy „1520 körül az akkori Nagy-Magyarország területén mindössze 11, 000 zsidó volt, azonban ezek máris sok földesúri haszonélvezeti jogot tartottak kezükben.”
Az idők méhében már ott sejlett a kor, midőn „Mint pápuacsónakok a hadihajót, úgy ostromolták a nagybirtok határát már a kirajzó okányi tanyák… Micsoda gyalázat, hogy jött-ment zsidók, föld- és népnyúzó pogányok bitorolják a világ legtermékenyebb földjeit! – fakad ki Erdélyi József fél évezred múlva az országhóditás láttán. „Ahogyan régen házi zsidaja volt minden grófnak, úgy volt most minden gazdag zsidónak házi, koldus grófja…” – irta.
Az idő méhében már ott szunnyadt a kor a fiatal Kossuth fájdalmával, aki majd egész helységekről tud, „hol a szegény földművelő nép nem magának, de a kortsmáros zsidónak szánt, vet és arat… Creditum igéretével bétudja tsalni küszöbén és ha egy lépést tett a szegény paraszt, menthetetlen oda van…” Ott rejtőzött a múlt méhében, a magyar jövő lidérc árnyaként, a rutén parasztot - Rákóczi hűséges talpasainak unokáit – 520%-os uzsorával fojtogató, százezreit Amerikába üldöző kaftános, galiciai sáskák hada… Ott ködlöttek az atlanti vizeken küszködő gőzösök, útban az Új világ fele, hol a sok millió „kitántorgott magyar koldus” tovább épiti majd Mammon tornyait, mig a Kormányzó szivarfüstben veri a blattot, Gólem helyi megbizottjaival… Már megfogantak az idő méhének korcs magzatai, kik most füstös kannibálokkal zabáltatják fel Árpád elgyávult utódait, hogy ölükbe hulljon Új Kazária!
S ott derengett már az idő mélyében egy világ alkonya, mely megtagadta önnön, hirdetett elvét, hogy „a gonoszsággal szemben nincs engedékenység”!
Balla József
2009. 2. 24.
