“Aki szabályozza a múltat, meghatározza a jövőt.”
Olvasom a Robert Faurisson történész professzorral 2006 decemberében, az Iránban rendezett „holokauszt konferencián” készült interjút. Faurisson azok közé tartozik, akik – ha már történészek –, szeretnek utánajárni dolgoknak, főleg, ha azokat óvodás kortól a koporsóig tömi a tudatipar az agyakba. Persze ez nem jár veszély nélkül a nyugati liberális, ún. demokratikus világban, mint azt Orwell is meglátta már, no meg tapasztalja magyarok több nemzedéke.
A dr. Faurissonnal beszélgető Michael A. Hoffmann irja az interjú előszavában, hogy a történész professzorral folytatott heves viták dacára, melyek csak erősebbé tették kettőjük barátságát, „dr.Faurisson minden kétséget kizáróan a legbátrabb emberek egyike, akit megtiszteltetés ismernünk. Az általa hozott áldozatok, akár pályáján, mint egyetemi professzor, akár magánéletében, olyan óriásiak, hogy azok kisebb formátumú embereket már őrületbe kergetnek, vagy nézetei visszavonására és megadásra kényszeritettek volna. Professzori státusának elvesztése és a hatalmas birósági költségek nyakába varrása mellett sorozatos fizikai inzultusnak volt kitéve, melyek 1989-ben egy kórházi kezelést kivánó brutális támadásban végződtek.
Robert nem akarja, hogy mártirnak tekintsék, de tény, hogy valóban a szólás és rákérdezés szabadságának a mártirja. Nobel-dijakat adnak harmadik világbeli, ismeretlen emberjogi aktivistáknak, mig ott van Faurisson, Franciaországból, éppen a Nobel bizottság orra előtt. Bátor kampánya és a revizionisták jogai nem jelentenek semmit a Nyugatnak, amelyik máskülönben annyira nagyképű a „demokrácia és az önkifejezés szabadsága” szükségességéről a muzulmán világnak adott moralizáló leckéztetésben.”
Robert Faurisson érveit olvasva már nem a gyanú, hogy bolygónyivá duzzadt a „megvezetés”, már nem a kételkedés, de a kemény, a valóság kohóiban edzett vád forrong az olvasóban! De miért is zaklatják, üldözik dr. Faurissont, a történelmi revizionistákat?
Sokféle katonát, franciát, németet, olaszt, majd kanadait, angolt és amerikait láttam – emlékezik vissza Faurisson az 1939-es német megszállásra, amikor 10. évét betöltötte. De „én, aki a háború alatt annyira németellenes voltam, el kell, hogy ismerjem, én csak végtelenül korrekt németeket láttam!”
Ez bizony nem fér bele a tudatipar, történészeink és a nagy varázsló, Hollywood Chipollája, Spielberg és kápóik által belénk sulykolt világképbe. Olyan időket élünk a Pax „Izraelita” és Pax Americana baljós csillagzata alatt, amikor a tényeket föld alá – ha tudják, a tanúkkal együtt sirba – kényszeritik!
Bebetonozzák őket a hatalom érdekében! Mert aki a történelemkönyveket irja, az nemcsak a múltat, de a jövőt is irja. „A történelem állandó kötélhúzás, mert átirása megváltoztatja a világot. Az ember nem változtathatja meg a múltat, mondja a régi bölcsesség...” De ha módositjuk a „múltunk értelmezését”, az „meg fogja változtatni a jövőnket. Ezt időtlen idők óta tudják, ezért volt, hogy a történelmet mindig felszentelt őrzők gondjaira bizták, hogy biztositsák a hatalmi szerkezetet és valamelyes folytonosságot. Aki szabályozza a múltat, meghatározza a jövőt.” (Israel Shamir – Kiemelés a cikkiró által.)
Ha a Franciaországot megszálló hadsereg „korrekt német” katonái nem, a zsidó lakossággal szembeni erőszakos viselkedésért felelősségre vont, hadbiróság elé állitott és kivégzett német katonák, tisztek esetei még kevésbé illenek bele a „felszentelt őrzők gondjaira bizott”, gyermekeinknek tanitott történelemképbe! Hollywod Chipollája számára anatéma, összezavarná a „storyt”, a kasszasikert hozó koreográfiát a Faurisson professzor által emlitett esetek sora. Pl. a fiatal német hadnagyé, pedig az nem máshol, de a németek által megszállt Budapesten történt! Ott, ahonnan Cukor György, a „cirkuszalapitó” elindult...
Ha Spielberg szólna az ilyen esetekről, még defektes lenne a nagy producer koreográfiája, még léket kapnának a dézsmával, ún. kárpótlással, tizeddel-huszaddal dugig tömött hajók, melyek csak jönnek, jönnek, s hordják egyre a zsákmányt, a prédát hat tengeren túlról is a kiválasztott partokra, az „aranypartra”, a zsidóság ölébe hullott „Ithakába”... Pedig vannak népek, melyek tizszer annyira megjárták a háború poklait, járják évszázados, évezredes odisszeájukat. De keresve sem találnánk olyat – egy kivételével –, melynek szive annyira lelkesen dobogna az uzsora, s embertelen, gyilkos eszmék szirénhangjának kisértésében! (És a zsidóságra annyira jellemző „kóros lázak” miatt millió közt egy, ha ostorozza fajtáját...)
De hagyjuk inkább beszélni a történelem némaságra itélt tényeit dr.Faurisson tolmácsolásában! A revizionista történész megemliti egy Luftwaffe-hez (német légierő) tartozó katona esetét Dél-Franciaországban, „akit halálra itéltek egy zsidó asszonnyal szembeni „túlkapásai” miatt.” Egy másik, interjúban felhozott példa a fentebb emlitett német hadnagyé, aki a „vérkorszak” idején „embereivel egy zsidó asszony budapesti házába lépve megpillantott egy rádiót – ez tilos volt zsidók számára – és el akarta vinni azt magával, a talált ékszerekkel együtt.
A zsidó asszony fenyegetőzését hallva, hogy feljelenti a rendőrségen, a hadnagy agyonlőtte a nőt. Hadbiróság elé állitották, halálra itélték és kivégezték. A kiséretében levő katononák súlyos börtönbűntetést kaptak.” Egy másik eset, amelyik úgyszintén nem illik bele a „végső megoldás” tanitásának történetébe, a megszállt Ukrajana Marinka nevű városból való, ahol a volskdeutsch polgármester „megölt egy helybéli zsidó nőt. Katonai biróság elé került, halálra itélték és agyonlőtték.” Az orosz frontnál maradva, a későbbiek folyamán majd hosszabban idézett, fiatalon a háború örvényébe került Rudi Stiebritz irja két éve megjelent könyvében:
Egy Saparosje nevű hely közeli faluban állomásoztunk 1943 októberében, „amikor hire jött, hogy egy német katona hadbiróságra került és agyonlőtték, mert megerőszakolt egy orosz asszonyt.” Jóllehet, nem tudjuk, zsidó volt-e a megerőszakolt nő.
Úgyszintén a németbarát, dél-francia Vichy közigazgatási zónában történt, hogy 1941-ben, egy agusztusi éjszakán bomba robbant egy zsinagóga kapuja előtt. Noha senki sem sérült meg, „a rákövetkező napon a vétkeseket megtalálták”. „Gyorsan biróság elé állitották és elitélték őket.” Megjegyzendő, hogy az eset egyik részvevőjét, aki egy I. világháborúban elesett francia katona fia volt, „a Vichy rendőrőrsön olyannyira elverték, hogy később belehalt sérüléseibe. A háború folyamán sohasem engedhette meg egy francia magának, hogy megüssön egy zsidót” – mondja Faurisson.
De már halljuk is a választ az ismert körökből. „Mit számit egynéhány, látszat kedvéért kiosztott halálos itélet a zsidók gyilkolásáért, ha közben sokmillió zsidót öltek meg, gázositottak el...?” – mondanák a vérbirók, a gyűlölettörvény-hozók, a gondolatcsőszök, a demokrácia nevében szájkosarat követelők.
Valójában fel kell tennünk a kérdést dr. Faurissonnal: „Létezhetett egyáltalán egy zsidók megölésére – hangsúlyozom: megölésére – kiadott német parancs? Kizárt eset, ha, mint teszem jelenleg, csak egyetlen esetet fel tudok mutatni Ö;nnek, ahol egy német katonai biróság tárgyalja egyetlen személy vétségét és halálos itéletet hozva kivégzi az elitéltet, akár csak egyetlen zsidó meggyilkolásáért is” – modja Robert Faurisson. Valójában milyen üzenettel birna ez – kérdezhetjük – a német katona számára, ha valóban létezik egy, a zsidók megsemmisitésére kiadott parancs, de felettesei, a német hadvezetés és hatóságok elárulják, cserbenhagyják, sőt főbelövik némelyiküket a „látszat kedvéért”? Ez a képtelenség parancsnokai abszolút tekintélyvesztését, a több fronton küzdő hadsereg gyors demoralizálódását jelentette volna! Hogy mást ne mondjunk.
A hivatalos történetirásban Auschwitz orvosai szörnyek, akik zsidó foglyok ezrein, tizezerein kisérletezve gyakorolták „sötét mesterségük”! A „felvilágosult”, „demokratikus” oktatási rendszeren, tudatiparon átpasszirozott egyénnek nem kell más nevet hallani, mint Josef Mengeléjét és e „tanultakon” végigfut a hideg. „Megvizsgáltam az ügyet” – mondja dr.Faurisson és – „nem hiszem, hogy tévedek, ha azt állitom, hogy Josef Mengele korának valószinűleg leginkább megrágalmazott embere. Minden valószinűség szerint kiérdemelte a hirnevet, amire polgártársai közt, Gürzburgban tett szert, „egy gavallérét”! Végignéztem kéziratait (kiadatlanok), melyek egy görög-római kultúrában elmélyült embert mutatnak, aki nagyon vonzódik a tudományhoz, és minden érdekli. Nem titkolta közeli ismerősei előtt, hogy a gázositás történetei merő kitalációk. Mengele posthumus kirakatpere idején, Jeruzsálemben, a világ televiziós kamerái előtt előléptek „áldozatai”, hogy a leghitványabb embertelenségeket tulajdonitsák neki: szerintük a kivájt emberi szemeket fel szokta tűzni irodája falára, vagy savat öntött „tengeri malacai” szemébe, hogy lássa, vajon feketéről kékre változnak-e. Alig van felsorolható dolog, valós vagy képzelt, ami oly készségesen engedné át magát az ostoba fecsegésnek, mint az orvosi szörnyűségeké, különösen, ha egy fehérköpenyes „Herr Doktorra” lehet kenni őket. Itt könnyű elhitetni a laikussal bármiféle kegyetlenség történetét.”
De vegyünk egy másik esetet a szörnyűségek sorából: a Dering-ügyet. Hogy miért idézőjel nélkül a szörnyűség szó, majd kiderül. „Az 1959-ben megjelent Exodus c. könyvében a zsidó Leon Urisnak volt pofája azt irni, hogy auschwitzi fogsága kezdetétől, a lengyel sebész, Wladislaw Alexander Dering (Uris Dehringnek irja) „tizenhétezer sebészeti kisérletet végzett érzéstelenités nélkül”, nőkön... A háború után dr. Dering Angliában telepedett le, majd Szomáliában végzett orvosi gyakorlatot, és végül visszatért Angliába, ahol O.B.E. kitüntetést kapott, a mi, franciaországi Legion d’Honneur érdemrendünkhöz hasonlót.”
1964-ben perbe fogta Dering Urist és kiadóját rágalmazásért. Az eljárás folyamán rendkivüli mennyiségű hazugságra derült fény, köszönhetően főleg az Auschwitz 21-es tömbjében – ahol dr. Dering is dolgozott – végzett sebészeti beavatkozások feljegyzései felfedezésének. Az alperesek a nyugdijba vonult sebészre kent borzalmas vádak számának csökkentésére kényszerültek egyfolytában. Úgyszintén a nőkből „férfiak és nők” lettek..., mig végül, úgy tűnik, hogy a védőügyvéd három, csak keresztnevükön azonositott asszony eseténél állapodott meg. Sőt mi több, el kellett ismerniük, hogy a műtéteket nem érzéstelenités nélkül végezték, de rachidian (gerincoszlopi) érzéstelenitéssel és egy elismert angol érzéstelenitő szakorvos tanúskodott, hogy véleménye szerint helyesen járt el a sebész ennek a változatnak a választásában.” És mégis, a per végén csak annyit tudott mondani Dering: „Itt állok anyagilag tönkretéve, de becsületem megmentve”, mert a biró úgy „döntött, ellentmondást nem tűrve”, hogy az orvosnak kell viselnie a tekintélyes összegű birósági költséget, noha megnyerte a pert! A per, az ellene elkövetett szörnyűségek megviselhették Deringet, mert néhány éven belül elhalálozott!
Mielőtt tovább követnénk a tények elfojtott, föld alá kényszeritett búvópatakját, tegyük fel a kérdést, ami annyi tárgyilagos szemlélőben motoszkálhat: vajon mi késztet annyi zsidó elmét s lelket a borzalmas, vérgőzös vádakra, melyek egyre-másra foszlanak szét az elfogulatlan vizsgálat, a tények tükrében és bizonyulnak gonosz kitalációknak? Talán a talmudi tömény romlottság, fekete mágia kisért vissza még évszázadok múltán is egy beteg, gyűlölettel teli fantázia jeleneteiben? A W.A. Deringre, Josef Mengelére és sokezer, sokszázezer másra, egész népekre aggatott, alaptalannak bizonyult vádakban. Ó nem embertelen bűnök védelméről, de a bujdosásba kényszeritett igazság csermelyei által lassacskán alámosott fundamentumuk, öröknek hitt ördögi hazugságrendszer bástyái, falai rogyadozásáról van itt szó!
Ha igy lenne, mi maradt meg a „végső megoldás” mitoszából? A berlini „Wannsee-konferencia” azon döntésének és dokumentumainak „hitelességéből”, amelyik állitólag bizonyitékul szolgál a zsidóság megsemmisitésének tervéhez! „Dátum, aláirás és bármiféle hivatal pecsétje nélkül, ez az irat egy 1942. január 20-án, a berlini külvárosban tartott találkozóról való jelentés vázlatának a benyomását kelti. Nincs itt szó sehol sem zsidók öléséről vagy megsemmisitéséről, de a munkaképes zsidók keletre történő kitelepitéséről, hogy ott munkába állitsák őket, és a 65 évesek, ill. idősebbek Theresienstadtba, Bohémiába küldésének szándékáról. Több helyütt előfordul ebben a dokumentumban „az európai zsidókérdés végső megoldása” kifejezés, amelyik néha „a zsidókérdés végső megoldása” vagy „a végső megoldás” sőt egészen egyszerűen: „megoldás” röviditéssel szerepel. Az eredeti kifejezés, teljes változatában, „a zsidókérdés végső, területi megoldása” volt (értvén ez alatt: a zsidókérdést Európában). Egy bizonyos Martin Luther, a német külügyminisztérium államtitkára használta ezt a kifejezést az 1942. augusztus 21-i nevezetes memorandumában, a negyedik oldalon. A „területi” jelző azt jelenti, hogy a kérdést úgy kell megoldani, hogy a zsidóknak egy saját területet találnak..., valahol Európán kivül... Ostobaság egy megsemmisités programjáról beszélni itt. Maga Yehuda Bauer profresszor is, a jeruzsálemi Hebrew University-ről, elutasitotta végül 1992-ben „Wannsee ostoba történetét”. Azt nyilatkozta, hogy: „A közvélemény még mindig, újból és újból hajtogatja az ostoba történetet, hogy Wannsee-ben megegyeztek a zsidók megsemmisitésében” – idézi dr. Faurisson az ügyben Yehuda Bauer professzort.
Persze tudjuk – mert leleményesek a vádlók, főleg a pénzeszsák hatalmával mögöttük –, hogy a németek „utasitás” dokumentum nélkül is, egymás pszichéjére hangolódva ölték a zsidókat! Mert ez a legújabb hivatalos verzió. Mennyit is? Esténként a hiradókban, a gyermekek tankönyveiben, vagy a nyugati világ nagyvárosainak metróin, buszain utazgatva az újságok cimlapjain – pucér nők mellett nagybetűs szedéssel – a 6 milliós számjegyet hallja illetve látja az ember. Hogy is állunk ezekkel a számokkal, melyek életeket, sorsokat takarnak? Nem mindegy milyeneket! Gázkamrában végződőket, vagy az éhezés, járványok s bombázás tortúráit túlélőket, melyek egy izraeli kibutzban, New Yorkban, vagy talán Budapesten folytatódtak a maguk módján.
Tekintve, hogy az auschwitzi táborkomplexum 39 táborból állott, a nürnbergi perek idején is mindenekelőtt az itt elhalálozottak számát igyekeztek meghatározni. „A nürnbergi itélőtábla négymillióban állapodott meg; ez a számadat, amit az emlékkőbe véstek Auschwitz-Birkenauban, és amelyik ott is maradt egészen 1990-ig.”
Aztán több lépcsőben csökkenni kezdtek ezek a számok az emléktáblán. 1995-ben, Lech Walesa lengyel köztársasági elnökké válaszása idején már csak 1.5 millió volt. Mig végül a korábbi 800 000, ill. valamivel 600 000 fölöttiről a „hivatalos történészek vagy kutatók 2002-ben 510 000-re csökkentették (Fritjof Meyer). Én személy szerint úgy gondolom” – mondja dr. Faurisson – „hogy az elhalálozottak, zsidók és nem zsidók száma, Auschwitz németek általi működtetése egész időtartamában (1940 májusától 1945 januárjáig) el kellett hogy érje a meglehetősen magas 125 000-ret a hatalmas komplexum harminckilenc táborában. Ezek az elhalálozások mindenekelőtt a tifuszjárványnak tudhatók be, amelynek pusztitó hatása még az ottani németeket is elérte.” Pl. az orvosi személyzetből két főorvos – dr. Popiersch és dr. Schwela – is áldozata lett. Noha az elhalálozási kimutatások (Sterbebücher) és más dokumentumok szerint „az ott regisztrált halálesetek száma 80 010, de tekintve, hogy bizonyos számú Sterbebücher hiányzik, gondolom, hogy ez az összesitett szám 125 000-re teendő” – nyiltakozta Faurisson professzor.
Ha a Nemzetközi Vöröskereszt tavaly nyilvánosságra hozott adatait nézzük, mely szerint a 2. világháború alatt a német „koncentrációs táborokban” elhalálozottak száma mindössze 271 301, bizony meg-megremeg a föld a „végső megoldás” és az „elgázositott zsidó milliók” elméletei alatt! Véletlen-e hát, hogy még a zsidó Daniel Cohn-Bendit, a ’68-as franciaországi diáklázadások vezéralakja is ezt irta a Liberation nevű lapban az ún. holokausztról, 1979-ben: „Harcoljunk azért, hogy lerombolják ezeket a gázkamrákat, amelyeket a turistáknak mutogatnak azokban a táborokban, amelyekről most már tudjuk, hogy ott nem volt egy sem: egyébként azt sem hiszik el nekünk, amiben biztosak vagyunk.” (A „gázkamra-meséről” lásd Faurissont bővebben.)
A korábban idézett Rudi Stiebritz irja A háború parasztja (Pawn of War, Zeus Publications, 2005) c. könyvében – a sakktábla legkiszolgáltatottabb bábujára gondolva a könyvcimmel –, hogy orosz hadifogságba esve, Auschwitban szállásolták el a német foglyokat néhány hétre, Szibériába tartó útjukon. A korábban zsidók és más foglyok által használt legbelső táborba kerültek, és az orosz őrök figyelmezették őket, hogy tilos a külső táborrészt elválasztó drótkerités közelébe menniük.
„Alkonyat múltával néha sétáltunk egy keveset, testgyakorlás végett és persze hogy közelebb mentünk a keritéshez, mint az megengedett volt. Egy este láttunk egy 50 körüli, idősebb férfit a másik oldalon. Előbb egy darab kenyeret dobott nekünk, majd megkérdezte németül: „Hogy vagytok, fiúk?”
Sajátságos helyzetünknek megfelelően válaszoltunk, és megkérdeztük: hogy van ő? Körülnézett mielőtt válaszolt volna: „Hát, fiúk, a tábor felszabaditása előtt az SS katonák voltak az őrök. Nem voltak jó idők számunkra. Most, a felszabadulás után, az oroszok az őreink, és azt kivánjuk, bárcsak az SS lenne itt.” Mint kiderült, német zsidó volt, már évek óta a koncentrációs tábor foglya” – emlékezik vissza Rudi Stiebritz!
Érdekes! Ne tudott volna egy több éves fogsága idején nagy valószinűséggel az auschwitzi táborok jónéhányát megjárt német zsidó az ún. gázkamrákról?? És még visszakivánja a német, sőt SS őröket? Megáll az ész! De méginkább, mint rögök, kopognak e szavak: a történelmi tények a holokauszt- mitosz koporsófedelén! Mert meddig lehet „felravatalozni”, és nemzeteket, többmilliárd embert zarándokoltatni – elvárt adományaikkal és a kötelező tanulságokkal, gumibotos megfigyelőkkel, gyűlölettörvény hozókkal – a „poraikból feltámadt halottak” emlékhelyéhez? És vajon nem a „400 vagy 600 ezer deportált és megölt magyar zsidó” vádjának felülvizsgálatát követelik-e az elhangzottak? Meddig utazgathat egy Randolph Braham – Ábraham, ill. oroszországi eredetével: Abramovics, aki egyike a bélyeggyűjtők gyakoriságával felbukkanó „holokauszt-kutatóknak” – Budapestre, hogy átvegye a parlamentben, kamerák és Kossuth Lajos képe előtt állva, a „listát” Göncz Árpádtól, és meddig utasithatja rendre, bűnbánatra a magyarságot egy New York-ból betoppant senki: a statáriális kitoloncolás veszélye nélkül?
Mi lesz, ha a történelmi tények föld alá, inkognitóba kényszeritett búvópatakjának ágacskái, melyek a káromkodó betonbrigádok izzadt igyekezete, utazgatása dacára is egyre gyakrabban ütik fel fejecskéiket a tájban..., nos, mi lesz, ha az igazságcsermelyek összeállnak egy folyóvá?
Ha a fagyott, leláncolt lelkek, az emberi élniakarás az igazság melegétől felengednek, és a búvópatakokból egy duzzadó, rohanó folyam születik? Mi lesz a most betonkolosszusaiban pöffeszkedő Gólemmel? Meddig állhatnak tornyai, melyeknek árnyékában oly régóta didereg a világ, a legerősebb és leghitványabb fegyver: a „holokauszt-vád” megfélemlitésében, zsarolásában...?
Kérdések, melyek a történész Robert Faurisson iráni interjúja nyomán feltolulnak bennem.
Az is, hogy miért kell egy országot szőnyegbombázással fenyegetni, ha vendégül meri látni dr. Robert Faurissont, és a világtörténelem talán legvéresebb időszakának vitatott kérdéseit eminens módon kutató más történészeket? És miért indit a francia kormány birósági eljárást Robert Faurisson ellen újból, a teheráni konferencián való felszólalása miatt?
Balla József
(A Robert Faurisson professzorral folytatott beszélgetés teljes szövege hozzáférhető ide kattintva.)
 Robert Faurisson |
A dr. Faurissonnal beszélgető Michael A. Hoffmann irja az interjú előszavában, hogy a történész professzorral folytatott heves viták dacára, melyek csak erősebbé tették kettőjük barátságát, „dr.Faurisson minden kétséget kizáróan a legbátrabb emberek egyike, akit megtiszteltetés ismernünk. Az általa hozott áldozatok, akár pályáján, mint egyetemi professzor, akár magánéletében, olyan óriásiak, hogy azok kisebb formátumú embereket már őrületbe kergetnek, vagy nézetei visszavonására és megadásra kényszeritettek volna. Professzori státusának elvesztése és a hatalmas birósági költségek nyakába varrása mellett sorozatos fizikai inzultusnak volt kitéve, melyek 1989-ben egy kórházi kezelést kivánó brutális támadásban végződtek.
Robert nem akarja, hogy mártirnak tekintsék, de tény, hogy valóban a szólás és rákérdezés szabadságának a mártirja. Nobel-dijakat adnak harmadik világbeli, ismeretlen emberjogi aktivistáknak, mig ott van Faurisson, Franciaországból, éppen a Nobel bizottság orra előtt. Bátor kampánya és a revizionisták jogai nem jelentenek semmit a Nyugatnak, amelyik máskülönben annyira nagyképű a „demokrácia és az önkifejezés szabadsága” szükségességéről a muzulmán világnak adott moralizáló leckéztetésben.”
Robert Faurisson érveit olvasva már nem a gyanú, hogy bolygónyivá duzzadt a „megvezetés”, már nem a kételkedés, de a kemény, a valóság kohóiban edzett vád forrong az olvasóban! De miért is zaklatják, üldözik dr. Faurissont, a történelmi revizionistákat?
Sokféle katonát, franciát, németet, olaszt, majd kanadait, angolt és amerikait láttam – emlékezik vissza Faurisson az 1939-es német megszállásra, amikor 10. évét betöltötte. De „én, aki a háború alatt annyira németellenes voltam, el kell, hogy ismerjem, én csak végtelenül korrekt németeket láttam!”
Ez bizony nem fér bele a tudatipar, történészeink és a nagy varázsló, Hollywood Chipollája, Spielberg és kápóik által belénk sulykolt világképbe. Olyan időket élünk a Pax „Izraelita” és Pax Americana baljós csillagzata alatt, amikor a tényeket föld alá – ha tudják, a tanúkkal együtt sirba – kényszeritik!
Bebetonozzák őket a hatalom érdekében! Mert aki a történelemkönyveket irja, az nemcsak a múltat, de a jövőt is irja. „A történelem állandó kötélhúzás, mert átirása megváltoztatja a világot. Az ember nem változtathatja meg a múltat, mondja a régi bölcsesség...” De ha módositjuk a „múltunk értelmezését”, az „meg fogja változtatni a jövőnket. Ezt időtlen idők óta tudják, ezért volt, hogy a történelmet mindig felszentelt őrzők gondjaira bizták, hogy biztositsák a hatalmi szerkezetet és valamelyes folytonosságot. Aki szabályozza a múltat, meghatározza a jövőt.” (Israel Shamir – Kiemelés a cikkiró által.)
Ha a Franciaországot megszálló hadsereg „korrekt német” katonái nem, a zsidó lakossággal szembeni erőszakos viselkedésért felelősségre vont, hadbiróság elé állitott és kivégzett német katonák, tisztek esetei még kevésbé illenek bele a „felszentelt őrzők gondjaira bizott”, gyermekeinknek tanitott történelemképbe! Hollywod Chipollája számára anatéma, összezavarná a „storyt”, a kasszasikert hozó koreográfiát a Faurisson professzor által emlitett esetek sora. Pl. a fiatal német hadnagyé, pedig az nem máshol, de a németek által megszállt Budapesten történt! Ott, ahonnan Cukor György, a „cirkuszalapitó” elindult...
Ha Spielberg szólna az ilyen esetekről, még defektes lenne a nagy producer koreográfiája, még léket kapnának a dézsmával, ún. kárpótlással, tizeddel-huszaddal dugig tömött hajók, melyek csak jönnek, jönnek, s hordják egyre a zsákmányt, a prédát hat tengeren túlról is a kiválasztott partokra, az „aranypartra”, a zsidóság ölébe hullott „Ithakába”... Pedig vannak népek, melyek tizszer annyira megjárták a háború poklait, járják évszázados, évezredes odisszeájukat. De keresve sem találnánk olyat – egy kivételével –, melynek szive annyira lelkesen dobogna az uzsora, s embertelen, gyilkos eszmék szirénhangjának kisértésében! (És a zsidóságra annyira jellemző „kóros lázak” miatt millió közt egy, ha ostorozza fajtáját...)
De hagyjuk inkább beszélni a történelem némaságra itélt tényeit dr.Faurisson tolmácsolásában! A revizionista történész megemliti egy Luftwaffe-hez (német légierő) tartozó katona esetét Dél-Franciaországban, „akit halálra itéltek egy zsidó asszonnyal szembeni „túlkapásai” miatt.” Egy másik, interjúban felhozott példa a fentebb emlitett német hadnagyé, aki a „vérkorszak” idején „embereivel egy zsidó asszony budapesti házába lépve megpillantott egy rádiót – ez tilos volt zsidók számára – és el akarta vinni azt magával, a talált ékszerekkel együtt.
A zsidó asszony fenyegetőzését hallva, hogy feljelenti a rendőrségen, a hadnagy agyonlőtte a nőt. Hadbiróság elé állitották, halálra itélték és kivégezték. A kiséretében levő katononák súlyos börtönbűntetést kaptak.” Egy másik eset, amelyik úgyszintén nem illik bele a „végső megoldás” tanitásának történetébe, a megszállt Ukrajana Marinka nevű városból való, ahol a volskdeutsch polgármester „megölt egy helybéli zsidó nőt. Katonai biróság elé került, halálra itélték és agyonlőtték.” Az orosz frontnál maradva, a későbbiek folyamán majd hosszabban idézett, fiatalon a háború örvényébe került Rudi Stiebritz irja két éve megjelent könyvében:
Egy Saparosje nevű hely közeli faluban állomásoztunk 1943 októberében, „amikor hire jött, hogy egy német katona hadbiróságra került és agyonlőtték, mert megerőszakolt egy orosz asszonyt.” Jóllehet, nem tudjuk, zsidó volt-e a megerőszakolt nő.
Úgyszintén a németbarát, dél-francia Vichy közigazgatási zónában történt, hogy 1941-ben, egy agusztusi éjszakán bomba robbant egy zsinagóga kapuja előtt. Noha senki sem sérült meg, „a rákövetkező napon a vétkeseket megtalálták”. „Gyorsan biróság elé állitották és elitélték őket.” Megjegyzendő, hogy az eset egyik részvevőjét, aki egy I. világháborúban elesett francia katona fia volt, „a Vichy rendőrőrsön olyannyira elverték, hogy később belehalt sérüléseibe. A háború folyamán sohasem engedhette meg egy francia magának, hogy megüssön egy zsidót” – mondja Faurisson.
De már halljuk is a választ az ismert körökből. „Mit számit egynéhány, látszat kedvéért kiosztott halálos itélet a zsidók gyilkolásáért, ha közben sokmillió zsidót öltek meg, gázositottak el...?” – mondanák a vérbirók, a gyűlölettörvény-hozók, a gondolatcsőszök, a demokrácia nevében szájkosarat követelők.
Valójában fel kell tennünk a kérdést dr. Faurissonnal: „Létezhetett egyáltalán egy zsidók megölésére – hangsúlyozom: megölésére – kiadott német parancs? Kizárt eset, ha, mint teszem jelenleg, csak egyetlen esetet fel tudok mutatni Ö;nnek, ahol egy német katonai biróság tárgyalja egyetlen személy vétségét és halálos itéletet hozva kivégzi az elitéltet, akár csak egyetlen zsidó meggyilkolásáért is” – modja Robert Faurisson. Valójában milyen üzenettel birna ez – kérdezhetjük – a német katona számára, ha valóban létezik egy, a zsidók megsemmisitésére kiadott parancs, de felettesei, a német hadvezetés és hatóságok elárulják, cserbenhagyják, sőt főbelövik némelyiküket a „látszat kedvéért”? Ez a képtelenség parancsnokai abszolút tekintélyvesztését, a több fronton küzdő hadsereg gyors demoralizálódását jelentette volna! Hogy mást ne mondjunk.
A hivatalos történetirásban Auschwitz orvosai szörnyek, akik zsidó foglyok ezrein, tizezerein kisérletezve gyakorolták „sötét mesterségük”! A „felvilágosult”, „demokratikus” oktatási rendszeren, tudatiparon átpasszirozott egyénnek nem kell más nevet hallani, mint Josef Mengeléjét és e „tanultakon” végigfut a hideg. „Megvizsgáltam az ügyet” – mondja dr.Faurisson és – „nem hiszem, hogy tévedek, ha azt állitom, hogy Josef Mengele korának valószinűleg leginkább megrágalmazott embere. Minden valószinűség szerint kiérdemelte a hirnevet, amire polgártársai közt, Gürzburgban tett szert, „egy gavallérét”! Végignéztem kéziratait (kiadatlanok), melyek egy görög-római kultúrában elmélyült embert mutatnak, aki nagyon vonzódik a tudományhoz, és minden érdekli. Nem titkolta közeli ismerősei előtt, hogy a gázositás történetei merő kitalációk. Mengele posthumus kirakatpere idején, Jeruzsálemben, a világ televiziós kamerái előtt előléptek „áldozatai”, hogy a leghitványabb embertelenségeket tulajdonitsák neki: szerintük a kivájt emberi szemeket fel szokta tűzni irodája falára, vagy savat öntött „tengeri malacai” szemébe, hogy lássa, vajon feketéről kékre változnak-e. Alig van felsorolható dolog, valós vagy képzelt, ami oly készségesen engedné át magát az ostoba fecsegésnek, mint az orvosi szörnyűségeké, különösen, ha egy fehérköpenyes „Herr Doktorra” lehet kenni őket. Itt könnyű elhitetni a laikussal bármiféle kegyetlenség történetét.”
De vegyünk egy másik esetet a szörnyűségek sorából: a Dering-ügyet. Hogy miért idézőjel nélkül a szörnyűség szó, majd kiderül. „Az 1959-ben megjelent Exodus c. könyvében a zsidó Leon Urisnak volt pofája azt irni, hogy auschwitzi fogsága kezdetétől, a lengyel sebész, Wladislaw Alexander Dering (Uris Dehringnek irja) „tizenhétezer sebészeti kisérletet végzett érzéstelenités nélkül”, nőkön... A háború után dr. Dering Angliában telepedett le, majd Szomáliában végzett orvosi gyakorlatot, és végül visszatért Angliába, ahol O.B.E. kitüntetést kapott, a mi, franciaországi Legion d’Honneur érdemrendünkhöz hasonlót.”
1964-ben perbe fogta Dering Urist és kiadóját rágalmazásért. Az eljárás folyamán rendkivüli mennyiségű hazugságra derült fény, köszönhetően főleg az Auschwitz 21-es tömbjében – ahol dr. Dering is dolgozott – végzett sebészeti beavatkozások feljegyzései felfedezésének. Az alperesek a nyugdijba vonult sebészre kent borzalmas vádak számának csökkentésére kényszerültek egyfolytában. Úgyszintén a nőkből „férfiak és nők” lettek..., mig végül, úgy tűnik, hogy a védőügyvéd három, csak keresztnevükön azonositott asszony eseténél állapodott meg. Sőt mi több, el kellett ismerniük, hogy a műtéteket nem érzéstelenités nélkül végezték, de rachidian (gerincoszlopi) érzéstelenitéssel és egy elismert angol érzéstelenitő szakorvos tanúskodott, hogy véleménye szerint helyesen járt el a sebész ennek a változatnak a választásában.” És mégis, a per végén csak annyit tudott mondani Dering: „Itt állok anyagilag tönkretéve, de becsületem megmentve”, mert a biró úgy „döntött, ellentmondást nem tűrve”, hogy az orvosnak kell viselnie a tekintélyes összegű birósági költséget, noha megnyerte a pert! A per, az ellene elkövetett szörnyűségek megviselhették Deringet, mert néhány éven belül elhalálozott!
Mielőtt tovább követnénk a tények elfojtott, föld alá kényszeritett búvópatakját, tegyük fel a kérdést, ami annyi tárgyilagos szemlélőben motoszkálhat: vajon mi késztet annyi zsidó elmét s lelket a borzalmas, vérgőzös vádakra, melyek egyre-másra foszlanak szét az elfogulatlan vizsgálat, a tények tükrében és bizonyulnak gonosz kitalációknak? Talán a talmudi tömény romlottság, fekete mágia kisért vissza még évszázadok múltán is egy beteg, gyűlölettel teli fantázia jeleneteiben? A W.A. Deringre, Josef Mengelére és sokezer, sokszázezer másra, egész népekre aggatott, alaptalannak bizonyult vádakban. Ó nem embertelen bűnök védelméről, de a bujdosásba kényszeritett igazság csermelyei által lassacskán alámosott fundamentumuk, öröknek hitt ördögi hazugságrendszer bástyái, falai rogyadozásáról van itt szó!
Ha igy lenne, mi maradt meg a „végső megoldás” mitoszából? A berlini „Wannsee-konferencia” azon döntésének és dokumentumainak „hitelességéből”, amelyik állitólag bizonyitékul szolgál a zsidóság megsemmisitésének tervéhez! „Dátum, aláirás és bármiféle hivatal pecsétje nélkül, ez az irat egy 1942. január 20-án, a berlini külvárosban tartott találkozóról való jelentés vázlatának a benyomását kelti. Nincs itt szó sehol sem zsidók öléséről vagy megsemmisitéséről, de a munkaképes zsidók keletre történő kitelepitéséről, hogy ott munkába állitsák őket, és a 65 évesek, ill. idősebbek Theresienstadtba, Bohémiába küldésének szándékáról. Több helyütt előfordul ebben a dokumentumban „az európai zsidókérdés végső megoldása” kifejezés, amelyik néha „a zsidókérdés végső megoldása” vagy „a végső megoldás” sőt egészen egyszerűen: „megoldás” röviditéssel szerepel. Az eredeti kifejezés, teljes változatában, „a zsidókérdés végső, területi megoldása” volt (értvén ez alatt: a zsidókérdést Európában). Egy bizonyos Martin Luther, a német külügyminisztérium államtitkára használta ezt a kifejezést az 1942. augusztus 21-i nevezetes memorandumában, a negyedik oldalon. A „területi” jelző azt jelenti, hogy a kérdést úgy kell megoldani, hogy a zsidóknak egy saját területet találnak..., valahol Európán kivül... Ostobaság egy megsemmisités programjáról beszélni itt. Maga Yehuda Bauer profresszor is, a jeruzsálemi Hebrew University-ről, elutasitotta végül 1992-ben „Wannsee ostoba történetét”. Azt nyilatkozta, hogy: „A közvélemény még mindig, újból és újból hajtogatja az ostoba történetet, hogy Wannsee-ben megegyeztek a zsidók megsemmisitésében” – idézi dr. Faurisson az ügyben Yehuda Bauer professzort.
Persze tudjuk – mert leleményesek a vádlók, főleg a pénzeszsák hatalmával mögöttük –, hogy a németek „utasitás” dokumentum nélkül is, egymás pszichéjére hangolódva ölték a zsidókat! Mert ez a legújabb hivatalos verzió. Mennyit is? Esténként a hiradókban, a gyermekek tankönyveiben, vagy a nyugati világ nagyvárosainak metróin, buszain utazgatva az újságok cimlapjain – pucér nők mellett nagybetűs szedéssel – a 6 milliós számjegyet hallja illetve látja az ember. Hogy is állunk ezekkel a számokkal, melyek életeket, sorsokat takarnak? Nem mindegy milyeneket! Gázkamrában végződőket, vagy az éhezés, járványok s bombázás tortúráit túlélőket, melyek egy izraeli kibutzban, New Yorkban, vagy talán Budapesten folytatódtak a maguk módján.
Tekintve, hogy az auschwitzi táborkomplexum 39 táborból állott, a nürnbergi perek idején is mindenekelőtt az itt elhalálozottak számát igyekeztek meghatározni. „A nürnbergi itélőtábla négymillióban állapodott meg; ez a számadat, amit az emlékkőbe véstek Auschwitz-Birkenauban, és amelyik ott is maradt egészen 1990-ig.”
Aztán több lépcsőben csökkenni kezdtek ezek a számok az emléktáblán. 1995-ben, Lech Walesa lengyel köztársasági elnökké válaszása idején már csak 1.5 millió volt. Mig végül a korábbi 800 000, ill. valamivel 600 000 fölöttiről a „hivatalos történészek vagy kutatók 2002-ben 510 000-re csökkentették (Fritjof Meyer). Én személy szerint úgy gondolom” – mondja dr. Faurisson – „hogy az elhalálozottak, zsidók és nem zsidók száma, Auschwitz németek általi működtetése egész időtartamában (1940 májusától 1945 januárjáig) el kellett hogy érje a meglehetősen magas 125 000-ret a hatalmas komplexum harminckilenc táborában. Ezek az elhalálozások mindenekelőtt a tifuszjárványnak tudhatók be, amelynek pusztitó hatása még az ottani németeket is elérte.” Pl. az orvosi személyzetből két főorvos – dr. Popiersch és dr. Schwela – is áldozata lett. Noha az elhalálozási kimutatások (Sterbebücher) és más dokumentumok szerint „az ott regisztrált halálesetek száma 80 010, de tekintve, hogy bizonyos számú Sterbebücher hiányzik, gondolom, hogy ez az összesitett szám 125 000-re teendő” – nyiltakozta Faurisson professzor.
Ha a Nemzetközi Vöröskereszt tavaly nyilvánosságra hozott adatait nézzük, mely szerint a 2. világháború alatt a német „koncentrációs táborokban” elhalálozottak száma mindössze 271 301, bizony meg-megremeg a föld a „végső megoldás” és az „elgázositott zsidó milliók” elméletei alatt! Véletlen-e hát, hogy még a zsidó Daniel Cohn-Bendit, a ’68-as franciaországi diáklázadások vezéralakja is ezt irta a Liberation nevű lapban az ún. holokausztról, 1979-ben: „Harcoljunk azért, hogy lerombolják ezeket a gázkamrákat, amelyeket a turistáknak mutogatnak azokban a táborokban, amelyekről most már tudjuk, hogy ott nem volt egy sem: egyébként azt sem hiszik el nekünk, amiben biztosak vagyunk.” (A „gázkamra-meséről” lásd Faurissont bővebben.)
A korábban idézett Rudi Stiebritz irja A háború parasztja (Pawn of War, Zeus Publications, 2005) c. könyvében – a sakktábla legkiszolgáltatottabb bábujára gondolva a könyvcimmel –, hogy orosz hadifogságba esve, Auschwitban szállásolták el a német foglyokat néhány hétre, Szibériába tartó útjukon. A korábban zsidók és más foglyok által használt legbelső táborba kerültek, és az orosz őrök figyelmezették őket, hogy tilos a külső táborrészt elválasztó drótkerités közelébe menniük.
„Alkonyat múltával néha sétáltunk egy keveset, testgyakorlás végett és persze hogy közelebb mentünk a keritéshez, mint az megengedett volt. Egy este láttunk egy 50 körüli, idősebb férfit a másik oldalon. Előbb egy darab kenyeret dobott nekünk, majd megkérdezte németül: „Hogy vagytok, fiúk?”
Sajátságos helyzetünknek megfelelően válaszoltunk, és megkérdeztük: hogy van ő? Körülnézett mielőtt válaszolt volna: „Hát, fiúk, a tábor felszabaditása előtt az SS katonák voltak az őrök. Nem voltak jó idők számunkra. Most, a felszabadulás után, az oroszok az őreink, és azt kivánjuk, bárcsak az SS lenne itt.” Mint kiderült, német zsidó volt, már évek óta a koncentrációs tábor foglya” – emlékezik vissza Rudi Stiebritz!
Érdekes! Ne tudott volna egy több éves fogsága idején nagy valószinűséggel az auschwitzi táborok jónéhányát megjárt német zsidó az ún. gázkamrákról?? És még visszakivánja a német, sőt SS őröket? Megáll az ész! De méginkább, mint rögök, kopognak e szavak: a történelmi tények a holokauszt- mitosz koporsófedelén! Mert meddig lehet „felravatalozni”, és nemzeteket, többmilliárd embert zarándokoltatni – elvárt adományaikkal és a kötelező tanulságokkal, gumibotos megfigyelőkkel, gyűlölettörvény hozókkal – a „poraikból feltámadt halottak” emlékhelyéhez? És vajon nem a „400 vagy 600 ezer deportált és megölt magyar zsidó” vádjának felülvizsgálatát követelik-e az elhangzottak? Meddig utazgathat egy Randolph Braham – Ábraham, ill. oroszországi eredetével: Abramovics, aki egyike a bélyeggyűjtők gyakoriságával felbukkanó „holokauszt-kutatóknak” – Budapestre, hogy átvegye a parlamentben, kamerák és Kossuth Lajos képe előtt állva, a „listát” Göncz Árpádtól, és meddig utasithatja rendre, bűnbánatra a magyarságot egy New York-ból betoppant senki: a statáriális kitoloncolás veszélye nélkül?
Mi lesz, ha a történelmi tények föld alá, inkognitóba kényszeritett búvópatakjának ágacskái, melyek a káromkodó betonbrigádok izzadt igyekezete, utazgatása dacára is egyre gyakrabban ütik fel fejecskéiket a tájban..., nos, mi lesz, ha az igazságcsermelyek összeállnak egy folyóvá?
Ha a fagyott, leláncolt lelkek, az emberi élniakarás az igazság melegétől felengednek, és a búvópatakokból egy duzzadó, rohanó folyam születik? Mi lesz a most betonkolosszusaiban pöffeszkedő Gólemmel? Meddig állhatnak tornyai, melyeknek árnyékában oly régóta didereg a világ, a legerősebb és leghitványabb fegyver: a „holokauszt-vád” megfélemlitésében, zsarolásában...?
Kérdések, melyek a történész Robert Faurisson iráni interjúja nyomán feltolulnak bennem.
Az is, hogy miért kell egy országot szőnyegbombázással fenyegetni, ha vendégül meri látni dr. Robert Faurissont, és a világtörténelem talán legvéresebb időszakának vitatott kérdéseit eminens módon kutató más történészeket? És miért indit a francia kormány birósági eljárást Robert Faurisson ellen újból, a teheráni konferencián való felszólalása miatt?
Balla József
(A Robert Faurisson professzorral folytatott beszélgetés teljes szövege hozzáférhető ide kattintva.)
