„A bolsevik olyan ember, aki elégedetlen, irigy és tele van gyűlölködéssel. Mindenkit gyűlöl, aki nem úgy  gondolkodik, mint ő… Aki csak rest, és ezért elégedetlen. Aki tehetségtelen, és ezért irigy… Aki nem akar egyebet, mint munka nélkül hozzájutni valamihez, osztozkodni a  másén. És gyilkosságokkal csinál helyet magának a világban. Mindegy, hogy minek nevezi magát. Mindegy, hogy milyen jelszó nevében  fosztogat, és milyen zászló alatt vonul fel az utcákon. Végeredményben egy és ugyanaz. Homo bestialis. Állatember.”

(Czegei Wass Albert)

Korvin-Klein Ottó, a púpos,lófejű zsidó

A hazánkban 1918 őszén elindult politikai bomlási folyamat 1919 kora tavaszán érte el mélypontját. Az őszirózsás – korabeli elnevezéssel – patkányforradalomnak köszönhetően a szabadkőművesek és az ún. polgári radikálisok marionettfigurája, Károlyi Mihály került hatalomra. E hatalom hazugságban fogant, miképpen abban is múlt ki. 1918. október 31-én ugyanis a vörös gróf a következő, valótlan kijelentést tette: „Magyarországot csak én menthetem meg.” Majd alig több mint negyedévnyi országpusztítás és anarchiateremtés után e mondatokkal távozott a hazai közéletből: „Átadom a hatalmat Magyarország népei proletáriátusának.”
   
Hazánkban 1918. október 31-e óta ex-lex állapot volt, az országnak nem volt sem működő parlamentje, sem felelős, törvényes kormánya, az államformát ráadásul úgy változtatták meg teljesen önkényesen Károlyiék ún. népköztársaságra (I. köztársaság), hogy ebben a kérdésben sem parlamenti határozat nem született, sem ügydöntő népszavazást, referendumot nem tartottak. A kommunisták hatalomra kerülése – miképpen mindenütt másutt a világon – azonban még a Károlyiénál is kétesebb körülmények között, a tőlük azóta is megszokott közönséges politikai csalás által ment végbe.

Történt ugyanis, hogy az éppen megfelelő helyen, a Gyűjtőfogházban tartózkodó kommunista vezetők megállapodtak a Landler Jenő, Kunfi (Kunstätter) Zsigmond és Weltner Jakab által vezetett baloldali szociáldemokratákkal egy kommunista hatalomátvételről. Kun (Kohn) Béláék aztán a hírhedett polgári radikális újságíró, Kéri (Krammer) Pál szövegezésében Károlyi nevében lemondási nyilatkozatot hamisítanak. (Kéri-Krammer az előző év őszén Az Est című lap hasábjain uszított Tisza István meggyilkolására).

Károlyi végül utólag „falazott” a kommunistáknak, és 1919. március 21-én valóban távozott a hatalomból, így látszatra gördülékenyen zajlott le az uralomváltás. A vörös grófot e napon a pesti nép még láthatta, amint élete párjával, Andrássy Katinka grófnővel a Duna-parti korzón sétált. Károlyi kabátja gomblyukában nagy vörös szegfűt (igen, már akkor is…) viselt, a felesége pedig frígiai sapkaszerű (a francia jakobinusok viselete volt) vörös kalapot és vérvörös köpenyeggallért.

Jó kedvűen, nevetgélve andalogtak. A vörös grófné szerint Magyarországnak még soha nem volt oka olyan boldogságra, mint azokban a vészterhes napokban. Maga Károlyi pedig búcsúbeszédében a következő, épületes kijelentést tette: „Nem kell feledni, ha egy-két egzisztencia vagy vagyon tönkre is megy, ha az új rend kialakulásánál egyesekkel talán méltatlanság is történik, ezt az ország érdekében el kell viselni. Öntsünk olajat az új kormányzat kerekeire, és kövessünk el mindent, hogy vállalkozása sikerüljön, mert ez a magyar faj érdeke.” (Veterán bolsevik és partizán olvasóink kedvéért: jelen írásomban arról a történelmi miniatűrről van szó, amely előttük, mint „tanácsköztársaság”, illetve „dicsőséges 133 nap” ismeretes.)
   
Kik voltak azok, akik e napon a hatalmat magukhoz ragadták Magyarországon? A Kommunisták Magyarországi Pártját (KMP) 1918 tavaszán orosz hadifogságba esett bolsevikok hozták létre Kun (Kohn) Béla vezetésével az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Magyar Csoportja néven, s majd csak hazatérve, 1918 novemberében vették fel a KMP nevet. Maga a pártvezető, aki a későbbiekben 133 napig a vörös diktatúra első embere lesz, meglehetősen tekintélyes köztörvényes múltat tudhatott maga mögött.

Kun-Kohn Béla

A háború előtt Kolozsváron volt munkásbiztosító takarékpénztári tisztviselő, ám innen azért kellett eltűnnie, mert ellopta a biztosító betegsegélyező pénztárát. A jeles építész, képzőművész és író, Koós Károly is megemlegette Kun nevét, hiszen amikor nála járt, magához vette egyik Móricz-illusztrációját. Maga Koós így emlékezik meg a pártvezérről: „Okos, szorgalmas, de rettentően pökhendi zsidó fiú volt, osztálytársai átlag minden héten kegyetlenül elverték, de nem használt...” Kun a háború alatt folytatta, amit a „boldog békeidőkben” elkezdett: bajtársa ellen elkövetett lopás miatt elítélték, majd hazaárulást elkövetve átszökött az oroszokhoz, ott pedig bolsevik szolgálatba állt. 
   
1919. március 21-én a szociáldemokrata és a kommunista párt egyesült, s hivatalosan immár Magyarországi Szocialista Pártnak, azaz – nomen est omen – MSZP-nek nevezték a marxista-leninista politikai formációt. A kormányzat neve pedig Forradalmi Kormányzótanács lett. Tagjai, az elnök, Garbai Sándor kivételével valamennyien zsidók voltak, ez történelmi tény. Miképpen az is, hogy a hazai zsidóság már 1918 őszétől, a Károlyi-érában is csaknem kizárólagos vezető szerepet játszott a polgári radikálisoknak és a szociáldemokratáknak köszönhetően a magyarországi politikai életben. Károlyi hírhedett belgrádi útjával kapcsolatban Erdős (Ehrental) Regina költőnő az alábbi balladát írta:

                     „Elméne Belgrádba jó Károlyi Mihály
                    bús Károlyi Mihály
                    nagy Károlyi Mihály…”

Mindezt a kiváló közíró-publicista, Marschalkó Lajos a következőképpen folytatja 1918 árulóiról írott könyvében: „Elméne és magával vivé mint az ezeréves Magyarország képviselőit, Csernyák Imre lefokozott századost, Hatvany-Deutsch Lajost, Jászi (Jakubovics) Oszkárt, a munkás- és katonatanácsok izraelitáit. Elméne, s a gyülekezet láttára joggal hihette Franchet d’Esperey tábornok (az antant balkáni erőinek főparancsnoka), hogy nem az ezeréves Magyarország képviseletét, nem a keresztény Szent István-i birodalom követeit fogadja, hanem a hitközség elöljáróságát.”
   
Mivel a KMP (MSZP) vezetésében is a zsidóság abszolút túlsúlya érvényesült, az 1918 őszén elkezdődött folyamat 1919. március 21-e után folytatódott. Néhány ismertebb személy a népbiztosok névsorából: Kun(Kohn) Béla, Pogány (Schwartz) József, Szamuely (Samuel) Tibor, Rákosi (Rosenfeld) Mátyás, Lukács (Löwinger) György, Ágoston (Augenstein) Péter stb.

A korabeli pesti humor szerint Garbai csupán azért került be a grémiumba, hogy legyen, aki sábeszkor aláírja a halálos ítéletet. (Mivel ezen a napon munkavégzési tilalom van a zsidóknál, ezzel arra utaltak, hogy a bolsevik népbiztosok egyetlen tevékenysége a gyilkosságok elkövetése volt). A bolsevik terrorállam legfőbb jellemzője a normális politikai, jogi és gazdasági viszonyok megszüntetése, s az ennek nyomában fellépő anarchia volt.

A magyarság kétségkívül a féktelen terror miatt szenvedett a leginkább eme dicstelen 133 nap alatt. Ennek fő letéteményesei a Vörös Őrség, illetve a Szamuely vezette karhatalom, és a Cserny-különítmény, közkeletű nevükön a Lenin-fiúk voltak. Szamuely fogalmazta meg a bolsevik rezsim politikai  hitvallását e kinyilatkoztatásban: „A terror a mi kormányzatunk legfőbb fegyvere.” Máskülönben tőle jegyezték fel a vérengzések időszakában ezt a mondatot is: „Meg akarom mosni a kezemet, mert hullaszagú”. A vörös terroristák – akárcsak oroszországi elvtársaik – elsősorban a hagyományos életformát és a helyi kis közösségeket őrző, vallásos parasztságnak üzentek hadat, de a kispolgárság és az úri középosztály tagjai is rettegésben töltötték mindennapjaikat.

Cserny József, a Hollán család gyilkosa

Kortársi visszaemlékezésekből, illetve a jogrend helyreállítása után megindított büntetőeljárások iratanyagából horrorisztikus kép bontakozik ki 1919 nyarának Magyarországáról. Például 1919. június 7-én, Sopronkövesden garázdálkodtak Szamuely hóhérlegényei. Itt Schmidt Mátyás vasúti pénztárost ítélte a vezér kihallgatás nélkül halálra. Az álla alá egy rudazókötelet csavartak, és egy körtefára felakasztották. Minthogy lélegezni néha-néha tudott, délelőtt fél kilenctől tizenegy óráig kínozták, míg végre meghalt. Előzőleg a fiát kényszerítették, hogy akassza fel az édesapját (tudjuk mai marxistáinktól, hogy a bolsevizmus eredendően humánus világnézet), de az erre nem volt hajlandó, sőt felajánlotta, hogy inkább meghal az apja helyett. Erre összeszurkálták a fiút, aki fájdalmában elájult. Majd fellocsolták, és végig kellett néznie édesapja szenvedését, végül a szemben lévő fára őt is felakasztották. Ezt viszont az apjának kellett végiggyötrődnie. Ezalatt a fenevadak nyugodtan  tízóraiztak. Sőt, így válaszoltak a fiúnak, amikor az apja életéért könyörgött: „Felakasztjuk mi az Úristent is!”

1919. június végén a Duna-Tisza köze lakosságát tartotta rettegésben a – sok elvtársához hasonlóan – köztörvényes bűnöző Szamuely. Kunszentmiklóson például egyik embere, egy bizonyos Kerekes (Kohn) az állomáson hangosan vitatkozott a kiszabadított rablógyilkossal, Nick Gusztávval arról, hogy öt perc alatt két vagy három embert lehet-e akasztani. Dunapatajon fegyveres harcra került sor. Szamuely ágyúval lövette a szerszámokkal, kaszákkal felfegyverzett parasztokat. Mégsem adták meg magukat. Százak estek el eközben, majd a község elfoglalása után hatvan embert, öreget, férfit, fiút, kihallgatás nélkül akasztatott és lövetett agyon. Maga igazította nem egy áldozatának a nyakára a kötelet. Majd a jól végzett munka örömére lakkcipőjében lépegetett a hullákon.

Tömeges kivégzéseknél a Lenin-fiúk, mint a vadállatok estek neki a szerencsétlen áldozatoknak, és elkezdték őket puskatussal, kézigránáttal ütni és rohamkésekkel szurkálni. Az emberek testéből ömlött a vér. Nagyon sokaknak eltörték a karját, a derekát, aztán egy fa alatt székre állítva őket, nyakukba akasztották a kötelet, és megparancsolták nekik, hogy maguk rúgják ki maguk alól a széket. Ha a szerencsétlen mártír rettenetes félelmében ezt nem tudta megtenni, a vörös fenevadak addig szurkálták késekkel, amíg élet volt benne, illetve ki nem rúgta végül lábai alól a széket. Továbbá, kedvelt kínzási mód volt az is, hogy az áldozat egyik szemét kiszúrták, s úgy kellett pokoli kínok között végignéznie társai kivégzését. Gyakran kitépték az áldozat nyelvét, de arra is találunk példát, hogy a kínlódó embernek felmetszették a hasát, és kihúzták a beleit. 
   
A Szamuely-terrorkommandóban – akárcsak a pártvezetésben és a Forradalmi Kormányzótanácsban – jórészt a hazai zsidóság képviselőit találjuk, egyebek között Korvin (Klein) Ottót, Morgenstern Árpádot, Bienenstock Ármint, Feldmár Marcellt, Keller Józsefet, s más kevésbé közismert mészárossegédet.
   
A magyar történelem során 1919-ben valósult meg először az, hogy egy erőszakos úton, magát a társadalmi többség képviselőjének önkényesen kinyilvánító, magyar nemzeti identitással nem rendelkező, kozmopolita-internacionalista csoport az összes írott és íratlan törvény és jogszokás semmibe vételével, a terror állami szintre emelésével (a mai kormányzatnak volt kiktől tanulnia), idegen hatalom érdekében, a nemzeti érdek elárulásával bitorolta a hatalmat.

Minthogy idegen, szovjet-orosz mintára szervezték meg, s Moszkvát képviselte Budapesten, onnan pénzelték (őket pedig New York-ból a Schiff, a Khun, Loeb & Co.,  a Guggenheim stb. bankházak), hiszen hazai földön semmiféle politikai-ideológiai gyökerei és társadalmi háttérbázisa nem volt a vörös terroristáknak, bár világmegváltó és általános népboldogító eszméik hirdetésével átmenetileg jó szándékú, tisztességes embereket is meg tudtak vezetni, erre példa Babits Mihály, Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Kodály Zoltán és más szellemi nagyságok esete. Igaz, ők rövid idő alatt felismerték, hogy közönséges és demagóg politikai szélhámosokkal van dolguk. A vörös despotizmus tobzódásának – becslések szerint – több ezer halálos áldozata volt, ebből a normális jogrend és törvényes állapotok helyre állítása után 590-et sikerült kétséget kizáróan bizonyítani, illetve ezen ügyekben ítéletet hozni.
   
Amikor elérkezett kommunistáink számára a vég (sajnálatos módon a kommünt a román hadsereg döntötte meg), elvtársaink még idejében kereket oldottak. A – más – magántulajdonát olyannyira ördögtől valónak tartó bolsevikok rengeteg értéket igyekeztek kicsempészni az országból. Kosztolányi Édes Anna című regényében így örökíti meg a diktátor menekülését: „Kun Béla repülőgépen menekült az országból. Délután – úgy öt óra felé – a Hungária-szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott. A gépet maga a népbiztos vezette. Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett. Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek. Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjairól vastag aranyláncok lógtak.” A menekülő népbiztosoknál csaknem 50 ezer koronát  és 10 ezer korona értéken felüli ékszereket találtak, illetve az Osztrák-Magyar Bank budapesti főintézetéből 25 millió koronát próbáltak ellopni.
   
Az 1919-es kommunista élősködés is azt bizonyítja, hogy elvtársaink kész, kifejlett karakterrel léptek a történelem színpadjára, s azóta sem mentek át jellemfejlődésen, hiszen egyetlen tudományuk a „Magyarország aranybánya, aki nem lop majd megbánja” bolsevik hitvallásának jegyében az, hogy mi módon kell totális káoszt és zűrzavart előidézni, majd a zavarosban halászva a nemzeti vagyont szétlopni, s közben némi eufémizmussal elmagyarázni a népnek, hogy mindez az ő érdekében és boldogulására történik.

A kései utódok, akik jó tanítványoknak bizonyultak, ezt teszik immár húsz éve. Az 1919-es  szörnyűséges horroruralom legtömörebb és lényegre törő jellemzését Palatinus József adta a szabadkőművesség bűneiről 1937-ben megjelentetett kiváló művében ekképpen:

„Alig 17 éve múlt annak, hogy a budapesti gyűjtőfogházból kiszabadult szovjet csőcselék a szabadkőműves-radikális zsidóság vak eszközéül feltolt szerencsétlen gróf Károlyi Mihály és internacionalista desperádói által tervszerűen és céltudatosan előkészített őszirózsás forradalma talajából fakadt posványon  kifeszítették a vörös téboly kalózhajóinak vitorláit, és 133 napon át Lombroso legtipikusabb gonosztevőit csimborasszói magasságban felülmúló bestialitással rabolva, gyilkolva, az osztálydespotizmusnak olyan hallatlan és gyalázatos terroruralmát oktrojálják szerencsétlen hazánkra, mely örök szégyenfoltja marad a magyar históriának.  (…) 133 napig tobzódott ebben a szerencsétlenül meggyötört országban a vörös téboly, amely mérhetetlen vér és vagyonáldozatot követelt. A legkétesebb egzisztenciák, írógépjavító vigécek, tyúkprókátorok, álhírlapírók, soha tengert nem látó tengerészek, bőrkabátos és állig felfegyverzett bócherzsidók, a legkétesebb egzisztenciákból máról holnapra Napóleonná avanzsált hadvezérek, véreskezű terrorcsapatok tartották megszállva az országot, vérfagyasztó rémületet keltve mindenütt, ahol megjelentek. Az egyiptomi sáskajárás nem tarolta le annak idején annyira a Nílus-medencét, mint az ötcsillagos szovjet-banda siserehada, melynek végcélja volt Magyarországon lerakni az új Judea államának fundamentumát.”

Sajnálatos módon 1919 még ma sem teljes egészében lezárt, megkövesedett múlt. Eszmeisége súlyos örökségként mérgezi mindennapjainkat. Ideológiai-politikai örökösei ma is itt vannak közöttünk, és alkalmazzák azokat a hatalomgyakorlási technikákat, amelyeket Kunék kilencvenöt évvel ezelőtt meghonosítottak.

S arról se feledkezzünk meg, hogy a mai, szegfűs MSZP egyenes ági jogutódja a KMP-nek, illetve a ’19-es MSZP-nek. No persze a tragikus március 21-ei napon, kabátján vörös szegfűt viselő Károlyi szellemiségéből is jókorát merített ez a párt, nem csak a virágszimbolika terén. Napjaink nemzetvesztő és hazaáruló politikáját tekintve pedig azt mondhatjuk egész közéleti intézményrendszerünkre és az azt működtető elitre, hogy huszonöt esztendeje csupán a cégért festették át, de a kocsma ugyanaz maradt, sőt az épület állaga folyamatosan romlik,málladozik, mi több, napról napra mind erősebben düledezik.

Ezen kívül a jakobinus-kommunista politikai hagyomány honosította meg a modern világban a bűnösség vélelmezésének elvét. Ez azt jelenti, hogy amennyiben az államhatalom, megvádol valakit bűnelkövetéssel vagy annak a szándékával, afféle gondolatbűnként, úgy a vád alá helyezettnek kell bizonyítania, hogy nem áll(t) szándékában a feltételezett bűncselekményt elkövetni.

Prónay Pál

A bolsevik történeti epizódnak vannak azonban más irányú tanulságai és párhuzamai is. 1919 utóéletét tekintve fontos hangsúlyoznunk azt is, hogy a megtorlás és a felelősségre vonás nem maradt el. Az önkéntes alapon szerveződött gárdák, szabadcsapatok, Prónay Pál, Héjjas Iván, Ostenburg-Moravek Gyula, Kozma Miklós és társaik vezetésével kíméletlenül megtorolták – nagyon helyesen – a vörös terrorbandák által elkövetett égbekiáltó gaztetteket. Akárcsak 1956-ban a fegyvert fogott magyar nép a megelőző 11 év ávós, embertelen szadizmusának szörnyűségeit annak főszereplőin. A Rongyos Gárdát létrehozó Prónay egyebek között Enyingen teremtett rendet, ahol saját feljegyzése szerint "volt munka elég. A kocsma udvarán az első fél órában egy fára máris öt kommunista lett felakasztva.”

A történelem tanulsága szerint tehát a vörös terrorhatalom bűnözői eddig mind 1919-ben, mind 1956-ban elnyerték méltó büntetésüket. Kivétel e törvényszerűség alól a közelmúlt története és napjaink közéleti fejleményei. Hiszen a 2010-ben megígért átfogó, nagy fideszes felelősségre vonás valamilyen fatális véletlen folytán elmaradt 2006 államilag elkövetett terrorcselekményeinek tetteseivel és felbujtóival szemben. Amikor a valóságos rendszerváltoztatás várva várt, s remélhetőleg hamarosan ránk köszöntő pillanatában a bolsevik rezsim magyar életet máig fertőző fekáliáját lecsúsztatjuk a történelem pöcegödrébe, el fog jönni az igazság pillanata. Ehhez azonban csodavárás és apátia helyett össznemzeti cselekedetekre és férfias tettekre van szükség.

Lipusz Zsolt - Kuruc.info