A tífusz mindig is rettegett betegség volt, de kiváltképpen háborús időkben okozott rettenetes pusztítást.
Dr. Wilhelm Pfannenstiel, a Marburgi Egyetem Egészségügyi Intézetének igazgatója - egyúttal az SS egyik vezető tisztségviselője - 1942 augusztusában látogatást tett Belzecben és Treblinkán. Kíséretében volt Kurst Gerstein, a Waffen SS egyik vezető orvosa, aki még a háború alatt állítólag személyesen is látott elgázosításokat a két német koncentrációs táborban.
Tapasztalatairól 1945 áprilisában jelentést is készített, amely hemzseg a képtelennél képtelenebb állításoktól. Gerstein többek közt azt állította, hogy Dr. Wilhelm Pfannenstiel látogatása során beszédet intézett a treblinkai őrszemélyzet tagjaihoz, és a következőket mondta nekik: "Roppant nehéz, ugyanakkor hasznos és szükséges munkát végeztek", amelyet "csakis akkor ért meg az ember, ha megnézi a zsidók tetemeit." 
Ez a kijelentés - a holokauszt vallás dogmatikája szerint - természetesen a gázkamrákban legyilkolt zsidókra vonatkozott volna. Szinte szó szerint ugyanezeket a szavakat egyébként máskor is elmondta Dr. Wilhelm Pfannenstiel, így többek között másfél évvel később, 1944. január 10-én Bremenben.
De az SS-orvos természetesen egészen másról beszélt: arról, hogy az őrszemélyzet micsoda elképesztő erőfeszítéseket tett a különböző járványok, elsősorban is a tífusz megfékezése céljából, miközben a halál nem válogatott a katonák és foglyaik között.
Hasonlóképpen történt ez minden korábbi háború idején. A napóleoni háborúk alatt is a hadseregek nyomában mindenütt aratott a halál. Az 1800-as évek elején kitört tífuszjárvány nem kímélte például Spanyolországot, illetve Svédországot sem, egyedül Nagy-Britannia lakói menekültek meg.
A tífusznak, illetve más megbetegedéseknek (főleg a vérhasnak) Napóleon legelső hadjáratai alkalmával a katonák egynegyede-egyötöde esett áldozatul. Az oroszországi háború idején az a 80 ezer katona, aki elindult hazafelé Moszkvából, majdnem az utolsó  szálig belehalt valamilyen betegségbe.
Smolensknél a franciák 15 ezer, főként vérhasban, illetve tífuszban szenvedő katonájukat hagyták hátra, míg a Wilna (vagyis Vilnius) mellett fogságba esett 30 ezer francia közül 25 ezer halt meg a járványok következtében. Wilna lakói közül fél év alatt 55 ezer megbetegedést jelentettek, amelyek döntő többsége halálos kimenetelűnek bizonyult. 
Általában azt lehet mondani, hogy legalábbis a XIX. század közepéig egy-egy háború során hatszor annyi katona, illetve polgári személy halt bele valamilyen járványos betegségbe, mint amennyien a csatákban szerzett sérülések nyomán hunytak el.
Az első mexikói háborúban (1846-48) 1549 amerikai, illetve mexikói katona halt meg harc közben, 10951 pedig a tomboló járványok következtében vesztette életét. A krími háborúban (1854-56), 12604 francia kapott halálos sebesülést, míg 59815 valamilyen betegség következtében hunyt el. Az angolok közül 4602-en estek el a csatatéren, 17225-en pedig valamilyen súlyos fertőzésbe haltak bele. Érdekes módon az oroszok ellenállóbbnak bizonyultak, mivel közülük 35671-en estek el a fegyveres küzdelem közben vagy valamilyen harctéri sebesülés nyomán haltak meg, és 37454-en a betegségeknek estek áldozatul. (Az oroszok lényegesen többen voltak a harctéren, arányaiban tehát kevesebben betegedtek meg közülük.) 
Az 1870/71-es francia-német háborúban valamelyest csökkent a betegségek áldozatainak a száma, amely már az egészségügyi viszonyok fejlődésének köszönhető. Az első világháború alatt a fertőző betegségek következtében már csupán tizedannyian haltak meg, mint amennyien a harctéren estek el.
Egy Muehlens nevű egészségügyi szakember a következőket írta az első világháború után: "Ha voltak egyáltalán győztesei ennek a háborúnak, akkor azok az orvosok és az egészségügyi szakemberek és nővérek voltak, akik sikerrel vették fel a harcot a járványokkal szemben, és sok százezer ember életét mentették meg." Kiváltképpen eredményesnek bizonyultak a német egészségügyi hatóságok erőfeszítései. És mégis: az 1871 és 1918 közötti évek hallatlan egészségügyi fejlődése ellenére a második világháború idején ismét csak megfékezhetetlen járványok szakadtak Európa népeire. Ami persze nem is csoda, hiszen a szövetségesek szakadatlan bombázásai teljesen szétrombolták Németország és szövetségeseinek infrastruktúráját, melynek következtében aztán az egészségügyi ellátórendszer is összeomlott.
John E. Gordon, M.D., Ph.D., a Harvard Egyetem Egészségügyi Intézetének professzora 1948-ban az American Association for the Advancement of Science című folyóiratban hiteles, egyúttal szívszorító képet fest az Európában, és főként a koncentrációs táborokban uralkodó döbbenetes egészségügyi állapotokról. "Az egész borzalom akkor kezdett világossá válni sokak számára, amikor április 12-én felszabadult Buchenwald, majd nem sokkal később Bergen Belsen. Azután következett Dachau, Flossenburg, és végül Mauthausen. Mindegyik táborban több száz, sőt, több ezer haldokló, tífuszban szenvedő foglyot találtak a szövetségesek. Ehhez járult még, hogy a táborokból kiszabaduló sok százezer ember között is nagy számban voltak olyanok, akik már megkapták a betegséget. - Csupán 1945 júliusára csillapodott valamelyest a járvány". Bergen-Belsenben a britek 5000, tífuszban meghalt foglyot találtak, azonban miután átvették a tábor irányítását, még további 9000 fő esett áldozatul a betegségnek. 
Nincs megbízható adat azzal kapcsolatban, pontosan hányan vesztették életüket a második világháború idején tomboló járványos betegségek, elsősorban a tífusz következtében Európában. Számukat azonban a különböző források alapján több millióra becsülhetjük. Egyáltalán nem csodálkozhatunk, hogy a németek hihetetlen erőfeszítéseket tettek a munkatáborokban pusztító betegségek megfékezése céljából. A tífusz egyébként nem feltétlenül okoz halált: általában a megfertőződöttek 60-80%-a életben maradhat, bár természetesen az éhezéstől legyengült szervezetű embereknek meglehetősen csekélyek a túlélési esélyeik.


Tífuszban meghalt foglyok Belsenben

Az elhíresült Ciklon-B a tífuszt terjesztő kórokozó kiirtására – vagyis fertőtlenítésre – szolgált. Tehát nem gyilkoltak, hanem éppen ellenkezőleg, emberi életeket mentettek vele.  A második világháború idején tomboló járványos megbetegedések témája tabunak számít: senki sem meri feltenni a kérdést, hogy vajon a koncentrációs táborok lakói közül mennyien haltak meg a kórokozók és főleg a tífusz következtében?
A kérdés azért nem kutatható, mert az alaposabb vizsgálódás eredményeképpen újabb jó  nagy darab tégla esne ki a rogyadozó holoépítményből. 
Perge Ottó - Kuruc.info

Kedves Kurucok!
A tífuszjárványról szóló cikketekhez szolgálnék egy rövidke adalékkal. A cikk kapcsán ugyanis felmerült bennem, esetleg miért nem volt lehetséges a rabokat a betegség ellen gyógyszerrel is ellátni.
Az angol nyelvű Wikipédia typhus szócikkbejegyzése érdekes választ ad:
"The first successful typhus vaccine was developed by the Polish zoologist Rudolf Weigl in the period between the two world wars. Better, less dangerous and less expensive vaccines were developed during World War II."
Az első létező tífusz elleni gyógyszert tehát nem sokkal a II. világháború előtt fejlesztették ki, az is drága és veszélyes mellékhatásokat okozó volt a fenti második mondat tanúsága szerint.
Hatékonyan alkalmazható gyógyszert csupán a II. vh. ALATT fejlesztettek ki, gyógyszer tehát csak épp azóta hozzáférhető.
Üdvözlettel:
Egy olvasótok