Néhány óra alatt három banktól kapott sms-ben, illetve telefonon ajánlatot a HVG – e bankok mindegyikénél hitelkártyával rendelkező – újságírója karácsony előtt egy héttel. A Raiffeisen arra buzdította, hogy vásároljon MasterCard típusú plasztiklapocskájával, ez esetben akár vásárlásai összértékét (maximum 300 ezer forintot) is viszszakaphatja az e célból meghirdetett nyereménysorsoláson. A Citibank telefonos ügyintézője 200 ezer forint kamatmentes pluszhitelt ajánlott. A CIB pedig a mindig határidőre teljesített hitelkártya-feltöltéseket díjazza azzal, hogy az új évben – az akció végéig – vásárlásai egy százalékát visszatéríti.

Ezek a karácsony előtt amúgy szokásos megkeresések is érzékeltetik, milyen éles a verseny a bankok között, különösen egy olyan év végén, amikor – a világválság miatt – vége szakadt a korábbi aranykornak, a mesés hazai nyereségeknek. A korábban nyújtott hitelekből egyre többnek a visszafizetésével adódnak gondok, ugyanakkor a krízis miatt megnehezült az új ügyfelek becserkészése. Idehaza amúgy is sokan ódzkodnak attól, hogy bankok kliensévé váljanak, mert túl drágának tartják a szolgáltatásaikat – becslések szerint a lakosság körülbelül egyharmadának eddig semmilyen banki kapcsolata nem volt. Szakberkekben a magas díjakat annak tudják be, hogy a kelet-közép-európai banki érdekeltségekkel rendelkező külföldi pénzintézetek e régióban keresik meg nyereségük jó részét, odahaza ugyanis szűkösebbek az árnövelő lehetőségeik. E tételt még akkor is alátámasztani látszanak az adatok, ha a külföldi nagytulajdonossal nem rendelkező OTP Bank ceruzái is vastagon fognak – legalábbis idehaza.

Bár a személyre szabott banki termékek és szolgáltatások világában – ahol ahány bankház, annyi szokás – szinte lehetetlen összevetni az ügyfeleknek kiszámlázott díjakat, a HVG tett egy próbát (lásd táblázatunkat a 132. oldalon). Megoldhatatlan feladatot csak – az Erste és a Raiffeisen miatt talán épp a legérdekesebbnek ígérkező – ausztriai összevetés jelentett. A sógoroknál ugyanis olyan sűrűn vannak a bankfiókok, hogy a pénzintézetek munkatársai szinte mindenkit személyesen ismernek, így minden feltételről lehet alkudozni, tehát kevés kondíciót lehet általánosan fellelni.

Nem reprezentatív felmérésünk visszaigazolta, hogy a külföldi bankcsoportok magyarországi ügyfeleinek – alacsonyabb átlagjövedelmük dacára – sok esetben többet kell fizetniük, mint nyugat-európai társaiknak. Míg a Commerzbank például Budapesten – egyedüliként a HVG által szemlézett bankok közül – már a bankszámlanyitásért is pénzt kér, berlini anyabankjánál a számlavezetés is díjmentes (legalább havi 1200 eurós bevétel esetén, de az alatt is csak a magyarországi ügyfelek fix díjának a felét kell fizetni).

Németországban nem szokás, hogy az ügyfeleket sms-en keresztül értesítsék folyószámla-egyenlegük állásáról és kártyaügyleteikről. Úgy tűnik, erre az itthon szinte elengedhetetlen biztonsági szolgáltatásra arrafelé nincs szükség. Ezt megtapasztalhatta a HVG tudósítója is, aki mezei, azaz nem kiemelt – szakzsargonnal: privátbanki – ügyfél. Egyik nap mégis felhívták bankjától, azt tudakolván, járt-e mostanában Olaszországban. A nemleges válasz nem érte váratlanul az ügyintézőt, kártyahasználati szokásaiból ő is erre a következtetésre jutott, ezért is lett gyanús számára két nagyobb külföldi – azaz nem németországi – kártyás vásárlás. Valószínűleg lemásolták valahol a plasztikot. Még mielőtt tudósítónk a szívéhez kapott volna, az ügyintéző közölte, visszautasították a vásárlás ellenértékének kifizetését, a kártyát zárolták, és máris küldik az újat – természetesen költségmentesen.

Azért a Lajtán túl sem minden tökéletes. Az egyik olasz bank ügyfele például igencsak pórul járt, amikor nyári szabadságáról augusztus végén hazatérve automatából akart pénzt felvenni. Amikor bedugta a kártyáját, az automata képernyőjén megjelent a felirat, hogy az lejárt. Hitetlenkedve nézte meg a lejárat dátumát: hat hónappal későbbi volt. Arra gyanakodott, talán a mágnescsík hibásodott meg, ezért bement a bankba, ahol meglepetésére azt az információt kapta, hogy a kártya valóban lejárt, mert a bank úgy döntött, minden bankkártyát lecserél, s helyettük újakat bocsát ki. A régit épp aznaptól nem fogadták el, az újat viszont még nem kapta meg. A csereakcióról nem értesítették a kártyatulajdonosokat. „Szerencse, hogy Milánóban maradtam készpénz nélkül, és nem mondjuk Dél-Amerikában derült ki, hogy használhatatlan a bankkártyám” – mondta a történet szereplője, aki kellően felpaprikázva berohant a bankjába, és ott vett fel 50 eurót a folyószámlájáról. Ezután következett a második kellemetlen meglepetés: amikor megnézte az interneten a folyószámláját, azt látta, hogy 2,50 euró kezelési költséget számoltak fel a banki pénzfelvételért. Ekkor már a méregtől fuldokolva ment vissza a bankba, ahol felvették a panaszát, majd további néhány telefon után, másfél hónappal később visszautalták a számlájára a 2,50 eurót.

Bosszankodásra a K&H ügyfeleinek is lehetne okuk, hiszen a legtöbb esetben ők jönnek ki rosszul a külföldi anyabankkal, a belga KBC-vel való összevetésből. Igaz, a számlavezetésért Brüsszelben a magyarországinál közel tízszer többet kell leszurkolni, ám abban szinte minden lényeges banki szolgáltatás – átutalások, betéti kártya, az azzal való készpénzfelvétel, a számlaegyenlegről sms-küldés – benne foglaltatik, így összességében mégis olcsóbb. A KBC és általában a belga bankok nagyvonalúan alacsony folyószámladíjaira magyarázatul szolgálhat, hogy nagy a tartósan lekötött betétállományuk. A belgák megtakarítási hajlandósága a legmagasabbak között van az eurózónában. Egy belga háztartás 2008-ban átlagosan több mint 8 ezer eurót tett félre, s ennek nagy részét banki takarékszámlán helyezte el, ami azért vonzó befektetés, mert az ilyen betétek kamatjövedelme személyenként 1730 euróig adómentes.

A nyugat-európai kliensek egyébként élvezik annak az előnyeit, hogy bankjuk az egységes euró-pénzforgalmi övezet (SEPA) tagja, emiatt az eurózónán belüli fix összegű átutalásaikért egyetlen centet sem kell leperkálniuk. Ugyanez idehaza csak a számlájukat az UniCreditnél tartók számára díjmentes. A magyar bankok általában csak akkor végzik ingyen az átutalást, ha az illető kizárólag interneten intézi bankműveleteit, vagyis be sem teszi a lábát a fiókba. Ez esetben a CIB Bank például a 60 forintos tételenkénti átutalási díjat elengedi, a számlavezetésért azonban elkér 149 forintot, ami Nyugat-Európában szokatlan egy online kontó esetén.

Egyes magyarországi pénzintézetek díjai helyenként nemcsak külföldi anyabankjaik nyugat-európai lerakatáénál, hanem az oroszországiénál is magasabbak. Moszkvában például egységesen díjmentes a bankok saját automatáiból való készpénzfelvétel – egyes pénzintézeteknél még a külföldi is –, ami valószínűleg a fejletlen oroszországi bankviszonyokkal magyarázható, vagyis azzal, hogy a lakosság többsége idegenkedik a kártyahasználattól. Ezzel szemben Magyarországon a K&H a felvett összeg 0,15 százalékát plusz 200 forintot, a CIB pedig 100 forintot számít fel az ATM-használatért. Oroszországi leányánál az OTP Bank is alkalmazkodik ahhoz a kinti sajátossághoz, hogy az egy-egy regionális hálózaton belüli, valamint a magánszemélyek egymás közötti átutalásaiért nem szokás díjat kérni. A moszkvai OTP-fiókokban még a pénztári kifizetés is ingyenes, miközben idehaza a pénzintézet ugyanezért valutában 0,3, forintban 0,6 százalékot vesz le.