Arra is kitértünk, hogy a múlt században enyészett el a nemesi és papi rend, helyébe feltört a polgárság és a proletár. (A nemesség megszűnése színpadiasnak mondható drámai pillanatául tekinthetjük azt a jelenetet, amikor 1797-ben a Velencébe benyomuló napoleoni seregek előtt az utolsó doge ünnepélyesen elégettette a Velence, de áltaIában a rendi államok hatalmi szimbólumát, a híres Bucentaurust.)

Jelen írás megértéséhez ki kell hangsúlyoznunk azt, hogy ám nevezzük hanyatlásnak, rombolásnak az idealista-metafizikus síkról a praktikus-racionalista síkra való áttérést ez a folyamat szigorúan az európai kultúra belső szükségességéből fakadt és a kultúra sorsának beteljesülését jelenti. Mint ahogy az ősz után következő tél nem valami rossz, hanem befejezése egy nagy ciklusnak. Tehát mindazok a „káros” jelenségek, amikről az eddigi cikkekben szóltunk, nem értendők úgy, hogy azok rosszak és még kevésbé úgy, hogy ezek elkerülhetők lettek volna bizonyos feltételek és körülmények között. Csak annyit engedhetünk meg, hogy az elöregedés és halálba-hanyatlás üteme lelassítható lett volna és még lassítható is…

Amikor egy kultúra polgársága a rombolás útjára lép (nálunk a francia forradalom és ennek hatásai), s szó tágabb értelmében akkor is épít. Ezért ily tág értelemben a materializmust és valamennyi modern eszmeáramlatot „haladónak”, építőnek ismerünk el mindaddig, amíg mi magunk végezzük el ezt a haladásnak mondott rombolást, azzal a megszorzással, hogy mindazokat az erőket, amelyek ezt a fajta haladást gátolják, visszatartják, előbbre valóknak érezzük. Ezt nevezik politikai nyelven konzervativizmusnak, sőt jobboldaliságnak. Hiszen senki sem állíthatja azt, hogy minden rossz, amit a forradalom és a racionalizmus hozott létre. Különösen e cikk keretében fontos azt megállapítani, hogy egy kultúrának a tagja még akkor is épít, ha rombol. S ebből mindjárt következik az, hogy egy idegen nép körébe tartozó csoport vagy egyén még akkor is rombol, ha épít. Népek és nemzetek, akiket nem az azonos ősök és generációk során hozzájuk folyt vér tart életben, akiket nem az föld táplál, amelyben az apák és dédapák hamva nyugszik, idegenek maradnak egymásnak. Egymás ellen dolgoznak akarva-akaratlan, még akkor is, ha jó szándékkal valóban segíteni akarnak egymásnak a közös cél érdekében. A nemzetek közti szövetség ezért mindig ideiglenes. Amikor a népek kezdik „megérteni” egymást, akkor tulajdonképpen már nem maradt semmi megérteni való, már karakter nélküli masszák vannak csak jelen.

Ezt a masszát más néven proletárnak mondhatjuk. A proletár rombolásáról pedig megállapíthatjuk azt, hogy bár tékozol, örököse a nagy kultúrának, magyarán szólva, a magáét pusztítja belső szükségszerűség, kényszer folytán. A történelem pedig arra tanít, hogy a komédia vége az, hogy új, erős nemzetek sarjadnak ki valahol és e karakternélküli proletárok káoszát leigázzák, rabszíjra fűzik, és megsemmisítik. A mi kultúránk már közeleg e végső fázis felé s tagjainak annyira nincs sejtelme a közelgő végről, mint ahogy nem volt megannyi rég letűnt, nagy történelmi népnek, a babiloninak, görögnek, rómainak, stb.

Ezeket előrebocsátva kíséreljük meg — sine ira et studio — a zsidóság lényegét és szerepét vázolni a múltban és jelenben.

Az előző írásokban többször kitértünk arra, hogy az emberi léleknek két egymást kizáró s mégis egymást erősítő funkciója van: az akarat és az értelem. Amíg ez az erőpár egyensúlyban van, szélsőségek nehezen törnek fel, de együttes hatásának eredőjeként nagy, erős nemzetek vagy egyéniségek rajzolódnak ki elénk. Azt is mondottuk, hogy a francia forradalomban a fehér ember végképp az értelem túlsúlya mellett kötött ki s az akarati elemet mind jobban elsorvasztotta a maga világából. (Ma már egyenesen tragikus a helyzet: elég egy pár tetszetős szólam — béke, egyenlőség — vagy éppen ügyes ízléstelenség — modern „művészetek, beatles, stb. — s a társadalom akaratlan bábként engedelmeskedik… egy merőben rajta kívül álló, idegen akaratnak.)

A zsidó lélek szembeötlő vonása a domináló akarat. Ez a túlsúly vonul végig egész történelmén, vallásán és egyedei életén is. Egy szemita (a zsidóság egyik faji összetevője) akarata: feltétlen, ő, csak ő bírhat mindent, ő és csak ő szenved ebben a világban, ő és csak ő tudja e világ dolgait helyesen vezetni.

Az akarat e monopol jellege összeforr a vallás monopol jellegével: ő az Istennek ama választott népe. A zsidó számára az akarat és hit egyet jelentenek. Egyetlen nép sem volt még e Föld hátán, amely oly rendületlenül, izzóan és fenntartás nélkül hitt volna, mint a zsidó. A vallás nála nem magért a vallásért van, hanem olyan készségei jelent, amivel az elérhető fizikai dolgok birtoklásának akaratát tovább kitágíthatja. A zsidó számára az ő Istene, a Jahve, az egyetlen Isten, mint ahogy a zsidó az egyetlen ember a szó igaz értelmében.

E sajátos — én-akarat — központ folytán Jahve nem a kozmikus Mindenség istene, hanem csupán a zsidók Istene. Régi zsidó legenda szerint Jahve éppúgy küzd a többi istenekkel és megsemmisíti azokat, miként népe küzd a többi néppel, amíg el nem nyeri a hatalmat fölöttük. Így Ezsaiás II. helyén arról van szó, hogy Jahve csak fokról-fokra fog az egész emberiség istenévé följutni.

Az erős hittel szemben a hit tárgya minimum. Csak a Törvényt kell követnie. Aki a Törvényt követi, az mentes a bűntől s nem kell a fejét olyasmin törnie, mint pl. újjászületés, kegyelem, megváltás — hiszen mindez nem létezik. A zsidónak kevés a vallása, de sok a hite s ezt a keveset nagy erővel fogja körül.

Az, hogy az Isteni a frigyszekrénybe zárva magukkal viszik mindenfelé, legmateriálisabb hit és talán a legfanatikusabb is. (E gondolatot a protestánsok minden nehézség nélkül megértik.) Ezzel a tapintható és a valóságra építő lélekképpel áll szemben az európai felfogás, amit Goethe fejezett ki tömören a Faust zárósorában: „Minden, ami múlandó, csak jelkép.” Vagyis a magasabb realitás szempontjából az egész tapasztalati világ nem létezik. Ilyen beszéd egy zsidó számára: értelmetlenség.

A túltengő akarat mellett a zsidóban erős és mégis leszűkített az értelmi elem, mert fantáziája a szó teljes értelmében nincs, illetve olyan száraz, mint őseinek a sivataga. Emiatt beállítottsága: az abstrakt materializmus, az igazi benső életet, a teremtő élményt nem ismeri. E materializmus folyományaképpen vallása történeti felfogású. Világteremtése = történeti kép, a világtörténetet a maga központjába állítja be, Isten a Mindenségei a hat napos teremtésben ő érette hozta létre és neki vetette alá. És ha tovább szűkítjük a kört, végül megtaláljuk az egyetlen és igazi középpontot; az Én-t. Így győz és lesz uralkodóvá az akarat. Minden a zsidóság érdekében történt a múltban és minden az ő érdekében fog történni a jövőben. Renan mondja, hogy a mitológia a zsidóság kezében történeti elbeszéléssé silányul.

A tisztán politikai jellegű Jahve megígéri néki a világ fölötti uralmai, de ezt az ígéretét feltételhez köti. A feltétel pedig a rituális szabályok betartása; „Amíg megtartod a Törvényt, a népek lábadnál fognak heverni.” E rituális előírások szerint a zsidónak jóformán minden tiltva van a materiális birtoklás kivételével. Egy átlag zsidónak 613 törvényhez kell az életét igazítania. A Talmud a tanult zsidó részére 13,600 törvényt ír elő mint feltételt — nem az üdvösségre vagy erkölcsi tökélyre — hanem ez anyagi világ bírására.

Mindamellett a Talmudnak vannak szép, morális értékű részei is, ezek azonban a mi számunkra olyanok, mint Heine versei: az utolsó sorok hirtelen agyonverik a szép kezdetet.

Sokat hallottunk a Talmud borzalmas részeiről is, pl. a bűnösök kivégzéséről. Szinte egyedülálló a világirodalomban ez az embertelenül kegyetlen szellem. A győztes bolsevisták ítéletei, börtönei és liquidálásai kegyetlen bizonyítékai e tan talmudi eredetének. A Talmud egyik passzusában (Sanhedrin 52a) leírják, hogy a bűnöst térdig érő trágyába kell állítani, s egy kendőt a nyaka köré hurkolva addig kell húzni, amíg az áldozat ki nem tátja a száját s ekkor a tátott szájba ólmot kell önteni.

Nem vitatható, hogy ilyen kegyetlenségeket más népek is elkövettek, de a büntető eljárást sehol nem írják le s főképp nem „szent” könyvekben. S ami még súlyosabb, az egyes büntető processzusok fölött a rabbinusok hosszú disputába keveredtek. A különösen jámbor Rabbi Jehuda azt ajánlja, hogy fogóval nyissák ki a bűnös száját, mert a kendős nyitással megeshetik, hogy az illető már előbb megfullad, mielőtt az ólmot beléöntötték és ebben az esetben a lelke nem fog a beleivel együtt kiégni!

A Genesis egész története — ahogy a zsidók át tudták venni — tiszta materializmus. Valószínűleg a sumiroktól vették át ezt az eredetileg mitikus-szimbolikus, mélyen metafizikai gondolatot, de — mint fentebb mondottuk — a mithosz a zsidók kezén történeti krónikává torzul. Ugyancsak Renan mutat rá arra, hogy a zsidó nyelv szerkezeténél fogva nem alkalmas filozófiai vagy metafizikai gondolatok kifejezésére. A teremtéstörténet, az ősszülők bűnbeesése, egy szóval mindaz, ami annyi álmatlan éjszakát okozott megannyi keresztény gondolkodónak, a zsidóság számára soha a legkisebb problémát sem jelentette, egyszerűen nem is foglalkozott ilyen kérdéssel, mert lelke meddő maradt ily mélységek iránt. Átvette a sumiroktól és a maga középpontja köré materializálta a gondolatot.

Talán Schopenhauer egyik megállapítása jellemzi a zsidót a legjobban; „az anyag — mondja — nem más, mint a nyers, látható akarat, ahol erős a zsidó befolyás, ott elkerülhetetlen a materializmus.” Legyen az a Genesis materialista felfogása vagy Marx „történelmi” materializmusa.

Ahol a materialista gondolat kerül előtérbe, ahol az idealista momentumot elnyomja a történeti, ahol a törvényt (legyen az a természettudomány törvénye) kihangsúlyozzák szemben a metafizikai mélységgel, ahol a fantázia elhalványul (kihaló művészetek), ahol korlátozzák a gondolatszabadságot és türelmetlenek a másik nézettel szemben, — ott többé-kevésbé a zsidó befolyás érvényesül.

Az európai és a zsidó lélek közti különbségre rámutat pl. az a tény, hogy a kabbala a zsidó kezén varázslattá száradt, a keresztényeket a misztikára vezette.

A zsidóság a mitológiáját mintegy a jövőbe vetíti, minden más nép az eredet ködébe. A jövőbe vetíti, amikor annak ad kifejezést, hogy egyszer a világ fölötti uralmat megszerzik. És itt megint tapintható, materiális képekkel dolgoznak. Ezsaiás LX. helye szerint a világ fejedelmei a zsidók előtt porba fognak hullani és Jeruzsálem kapui éjjel-nappal tárva lesznek, hogy a többi népek kincseit befogadhassák.

Mint mondottuk, a zsidóságot a domináló akarat jellemzi. (Rá kell mutatni arra e helyen, hogy egyes jobboldali írók a zsidóság e vonását nácizmusnak nevezik. Az összefüggés azonban csak felszínes és félrevezető. Hitler valóban az akarat felsőbbrendűségét hirdette az értelemmel szemben, s e felfogása által korunk értelem-túltengésével összeütközésbe került, anélkül azonban, hagy ez valami közöst jelentene a zsidók akarat-elem túlsúlyával. Talán felszínes, de ügyes érvelésként használható ez írók zsidó-náci kombinációja, és történeti és filozófiai alapjaiban merő tévedés.) A túltengő akarati elem folytán bizonyos dolgaikban olyan túlsúlyt tudnak adni, amire egyetlen más nép sem képes, más vonalon viszont sajátságos beszűküléseket látunk. Vallási törvényei nem csak morális parancsok, hanem előírják aprólékosan, hogy mit egyék, mit ne, hogyan, miképp fürödjék, stb. és a mi észjárásunkkal úgy találjuk, hogy az az isten, aki mindezt megköveteli, a korlátlan önkény maga.

Ennek az istennek úgy tetszik, hogy egy maroknyi népet kiemeljen a világból és hogy csak ezt árassza el kegyelmével. Meg akarja kínozni őket: rabszolgaságot küld a nyakukra, házat ad nékik, amit nem ők építettek, termést, mit nem ők ültettek.

Egy nem-zsidó szemében ez az isten egy idealizált bálvány. Ezt Renan finomabban úgy fejezi ki, hogy a gondviselés gondolata túlhajtott módon dominál a zsidó vallásban.

Ezzel függ össze egy másik dolog: a zsidó akarat korlátlan szabadsága. Az akarat szabadsága nem más, mint örökké tartó és megismételt teremtést aktus. (Schopenhauer.) Ez nem csak kizár minden transzcendens vallást, hanem lent a fizikai síkon a földi javak túlzott bírására és fokozott szexualitásra utal. A liberum arbitrium tipikusan zsidó vonás. A zsidó jogosítva érzi magát arra, hogy egy gój vagy egy másik bűnös zsidó fölött ítélkezzék és rendelkezzék. (Minden jogosság és igazság felrúgásával végrehajtott liberum arbitrium volt az ú.n. Eichmann-ügy.)

Idézzük ezzel kapcsolatban a zsidó Spinozát: „Mindenkinek annyi joga van, amennyi hatalma.” Majd: „A természetjog szerint mindenkinek annyi van megengedve, amennyit az szükségesnek lát a maga javára. Amit lehet, azt szabad is. Most értjük meg, hogy honnan merítette a bolsevisták híres Wisinszkij-elve alapgondolatát. Ismeretes, hogy a zsidó Wisinszkij-rendelet értelmében a bolsevizmusban a gyanús — bűnös, a perrendtartásban pedig nem az ügyészségnek kell bizonyítania a vádlott bűnösségét, hanem a mozgási szabadságától megfosztott és meggyötört vádlottnak kell bebizonyítania hogy ártatlan. Ez az Európában merően idegen doktrína így nyúl vissza a zsidó liberum arbitrium princípiumhoz.

Ám e helyütt valaki megjegyezhetné, hogy Spinoza meglehetősen közel látszik állni Nietzschéhez és ennek követőjéhez, Hitlerhez. (Megint egy pont, ahol össze lehet keverni a zsidónácizmust.) Ez a gondolat egy másik témára vezetne át, a Nemzetiszocializmus taglalására, de itt csak annyit, hogy ha azonos is a princípium, a következményeiben lényegesen más. Más következménye van egy fegyvernek a csendőr kezében és más a betyár kezében. Hitler soha nem akarta a világot meghódítani, a bolsevistáknak (az őket hordozó zsidó elemnek) nyílt programja a világ bolsevizálása.

Mint mondottuk, az akarat megjelenési formája a vallásban a hit. A zsidó akarat a külsőre irányul, az európai a belsőre.

A zsidó akarat: feltétlen akarása az életnek. Hozzátehetjük: áldozat- és eszmei tartalom nélküli életnek. Más szavakkal ez a hősiesség, a katona-szellem teljes hiányát jelenti. Az életnek mindig és minden körülmények között való értékelése átkerült a kereszténységbe is.

Így irányul a zsidó akarat feltétlenül és kizárólag e Föld dolgaira és Jahve őket kizárólag e Föld bírásának boldogságában istápolja. Ennek folytán a szenvedő és a bűntől megváltó Messiás teljesen idegen és ismeretlen fogalom a zsidó lélekben. Hiszen a „bűn” nem valami morális defektus, hanem valamely rituális előírás megszegése. (A mágia világában — és idesorozhatjuk a zsidó vallást — a rítusban elkövetett ügyetlenség, figyelmetlenség kiszolgáltatja a „bűnöst” a szellemeknek vagy az istenek bosszújának, ugyanakkor a dolgok morális oldala majdnem értelem nélküli. Ezért mondja Otto Weininger a zsidóról, hogy egy szerűen „amorális” lény.) Továbbá teljesen idegen marad a zsidó számára a mi keresztény Istenünk, hiszen e világ teljes igenlése kizárja az olyan Messiást, akinek az országa nem e világból való. A bosszú és pusztítás istene merőben idegen a szeretet és béketűrés Krisztusa mellett. Az arany és a hatalom után markoló kezek nem kulcsolódhatnak oly isten imádására, aki olyan kincseket akar gyűjttetni velük, amit a rablók el nem lopnak és a rozsda meg nem marhat. (Gyönyörű gondolatvirágokkal átfűzve hasonlítja össze a régit az újjal Papini, „Krisztus története” c. művében.)

A Száműzetés előtti nagy próféták semmit sem tudnak a Megváltásról és egyetlen szó sincs erről az Ótestamentumban. (Ezért vetik el a gnosztikusok az Ótestamentumot, Marcion egyenesen az ördög művét látja benne.) Sőt maga a Messiás szó sem héber eredetű, inkább asszír vagy babiloni. Ugyancsak „pogány” gondolat maga a megváltás is és ennek kerültek hatása alá a zsidók a száműzetés idején. Alatta azt értjük, hogy az ember visszakerült az Istenfiúiság állapotába, más szóval azt, hogy az ember kikerült a világ és természet körforgásából (a mágia varázsa alól), megszabadult a lét kínjától a Hit és Szeretet által. A megváltás-probléma megrázó mélységekbe ragadta magéval a hindu lelket is (Brahmanizmus, buddhizmus, etc).

Mindez a beszéd a zsidó számára üres fecsegés. A mentális elzsidósodás napjainkban oly méretet öltött, hogy már igen sok keresztény számára e megváltás nagy problémája „túlhaladott” értelmetlenség.) A zsidót csak ez a Föld érdekli, tehát a Messiás is csak olyan valaki számára, aki e Föld uraként helyezi őt e világba, alája vet minden népet és országot. Éppúgy értelmetlen az „Én”-be kövesedett mérhetetlen szerzési vágy embere részére a lemondás egy távolabbi, nemesebb valamiért s még érthetetlenebb a Szeretet ama isten hívei számára, aki a gyűlöletről és bosszúról tett félelmetes tanúságot az egész Ótestamentumban. (Ez a gyűlölet és bosszú napjaink „náci-pereiben”. Egy idegen engesztelhetetlen bálvány követeli véres oltárára áldozatait az igazságszolgáltatás nevében. Teljesen feledni látszik a humanitárius XX. szd. a római jogrend egyik alapprincípiumát: könyörületesség nélkül nincs igazságosság!)

A túltengő akarati elemhez képest az értelmi rész meglehetősen silány a zsidóban, amellett eredetiség nélküli. Itt ne akadjunk meg azon, hogy a köznyelvben általában intelligensnek tartjuk a zsidót. Ez az „intelligencia” jelenti a gátlás nélküli hideg érdek érvényesítését, fölképpen gazdasági vonalon. Talán nem sértő, ha e téren valami hasonlói látunk benne a rómaival. Éppúgy nincsen római zseni, mint ahogyan nincsen zsidó zseni. A legjobb esetben beszélhetünk római — és zsidó —virtuózról. (Hemzsegnek a koncerttermek az agyonreklámozott zsidó szólista zenészektől, karmesterektől.) Noha négyezer évre vezetik vissza történelmüket, nem tudtak soraikból egy Homerost, egy Platont, egy Michelangelot, egy Bachot vagy Gausst adni az emberiségnek. Alkotó erő nincs bennük, ellenben nagy a reprodukáló készség. Az igazi élettér a pénz és az arany. Ki tudja, már hány népet szolgáltak ki az idők folyamán, de ezt mindig az üzlettel és a pénzzel tették. Es ezzel a beszűkült értelemmel azt csinál az akarat, amit akar.

A bolsevisták börtönében halálra gyötört kiváló fajbiológusunk, Gáspár János, a többek között így jellemzi a zsidót:

Egységes zsidó lelkialkat jóformán nincs. De ha szét is különítjük a zsidót alkotó fajokat — előázsiai, semita, hamita, néger — nem kapunk egységes képet, mert a vér és faj tisztaságra való évezredes ügyelés és beltenyésztés ez összetevő fajok elkorcsosodását is maga után vonta. Ebből fakad e nép belső, lelki egyenetlensége. Egységük csak akkor mutatkozik, ha szembeállítjuk őket az európai fajokkal. A legértékesebb összetevő bennük a semita. (Semita tulajdonság pl. az, hogy a föld nem köti.) A diaspora után azonban előtérbe került az előázsiai alkat. Ennek vonásai: más emberre való rábeszélő képesség és a meggyőzött emberek vezetésének rutinja. (Színház, sajtó politika, szakszervezet.) Kitűnő képessége van arra, hogy felismerje az emberek gyengeségeit s azokon emelkedjék föl. Egyes társadalmi rétegek elé olyan életmódot vázol, aminek követése túlságosan nagy azok anyagi és erkölcsi erejéhez. Írásaiban, filmjeiben, színdarabjaiban olyan színvonalra csábítja a tömegeket, aminek elérésében azok biztosan elbuknak. A politikai életben nem is elvi, hanem agitációs harcot vív (kommunista és néger-vezetők). Minden pártban, mozgalomban helyet tud foglalni, mert nem a princípiumok érdeklik, hanem az agitáció. Politikai koncepció, jellemerősség és erkölcsi érzék oly árnyalata, amit az európai magáénak mond, hiányzik belőle. Ezért az államéletben tartós intézményeket nem tud létrehozni s ha hatalomhoz jut azt csak terrorral tudja fenntartani. Absztrakcióra való hajlamossága folytán tiszteletreméltó eredményeket ér el a tudományban, főképp a matematika, fizika, kémia, psichológia terén.

A zsidó oda nem megy, ahol földet kell foglalni, hanem oda, ahol dolgos emberek már összegyűltek, mert irtózik a fizikai munkától.

Az igazi megterhelést a zsidóságnak a néger komponens jelenti. A zsidóságnak a néger vérrel terhelt rétege a legalacsonyabb rendű, minden erkölcstelen és alantas vállalkozásra kapható. A néger mentalitást az önuralom és az előrelátás hiánya, erkölcsi fegyelmezetlenség jellemzi. Sajnos a világban mind kevesebb néger beütéstől mentes ú.n. sephardin zsidót látunk. Ha az ember a próféták és zsoltárosok kétségtelen nagyságára gondol, ez a zsidó fajta lebeg a szeme elölt: eltökélő fej, méltóság a beszédben és mozgásban. Ami zsidót mi általában ismerünk, az az ú.n. askenázi zagyvalékból való. Ezekből kerül ki a rőfös, az ügynök, a bankár, az újságíró, a filmmágnás, az ávós tipikusan ez volt otthon Gerő és ez ma az USA képviselője az ENSz-ben. (A zsidóságról, mint fajról egy másik cikk keretében kellene szólni.)

A zsidó — materializmusa ellenére is — álmok és ábrándok között lebeg. A beduin-emita puszták délibábja ez, amely az akarat túlsúlyával — ám nevezzük ezt hitnek — meghamisítja a múltat és utópisztikussá teszi a jövőt. Ezzel a maga számára tragikus sorsot hív elő, sokszor súlyos megtorlást a befogadó népek részéről. És előttünk áll a borzalmas kép, amit a történelem folyamán annyi nép visszautasított: egy jól megalapozott, de sem fizikailag sem szellemileg nem kimagasló kis nép kialakítja magának a különös kiválasztottság esztelen gondolatát, egy különös Istennek tetszőséget, örült fennhéjazásában a Föld minden más nemzetét állati szinten levőnek nézi s ezeket a maga szolgálatába kívánja állítani s mindezt isteni küldetettségének hiszi.

Szögezzük le azonban azt is, hogy minden ember intellektuális és morális adottsága más és imás. A zsidó, miként minden más ember, lehet okos és buta, lehet jó és komisz. Ezek individuális dolgok. Ami azonban nem individuális, az az egyént oly irányba módosítja, ahogy az ősöket jellemzi hosszú generációkon át. Tehát az egyéni lélekképet a mélyben meghúzódó, tudatalatti faji világkép vezérli. Ennek a leírását pedig az eddigiekben adtuk.

Miután így megismertük a zsidó lélekképet, e cikk második részében azt fogjuk vizsgálni, hogy ez a zsidóság mily hatással volt a mi kultúránkra s hogy mik a történetbölcseleti alapjai a kb. 100 éve tartó zsidó-renaissance-nak Európában. 

(Betiltva.com)