A liberalizmus összeomlása nem kétséges, sokan – én magam is – sokat írtak már a jól láthatóan odavezető jelenlegi folyamatokról. A szélsőségesen az egyénre alapozott gondolkodásmód minden területen kudarcba fulladt. A társadalmi folyamatokat vizsgálva, a liberális berendezkedésű országok nemzeti közösségei a szétesés határán vannak, a család – mint a társadalom legfontosabb, és legősibb alapegysége – felbomlóban, a közösségek már a saját újratermelődésüket (gyermekvállalás) sem képesek fenntartani. Az ebből fakadó – a rendszeren belül – megállíthatatlan társadalmi elöregedés egy vészesen közeledő szociális katasztrófát vetít elénk. Az ezt ellensúlyozandó – általában nem liberális hagyományokkal rendelkező etnikumokkal történő – betelepítés, a „népek olvasztótégelye” jelenség helyett az etnikai feszültségek fortyogó kohóját kezdi megteremteni mindenfelé. Az egyéni profitszerzésre és az ebből fakadó ész nélküli növekedési mániára alapuló gazdasági folyamatok a teljes környezeti és gazdasági összeomlás irányába taszítják a világot. Valószínűleg egyszerre fog mindez robbanni. Meggyőződésem, hogy a liberalizmus csak az összeomlásig tervez, hogy mi lesz azután, arról lövése sincs, csak az összeomlást próbálja elodázni. Ezért is helyez egyre nagyobb hangsúlyt a jelen kiélésére, a minél több, minél gyorsabb és minél abszurdabb élvezetekre, mert ösztönösen érzi, hogy nincs jövője. Tulajdonképpen a szemünk előtt hevernek a tények, csak a legtöbben ezt nem akarják észrevenni. Nem gondolhatja azt senki komolyan, hogy Magyarország eladósodottságából - de mondhatnám Görögországot is vagy akár az USA-t - a jelenlegi liberális világgazdasági politika keretei között ki lehet kecmeregni. Az ezt „menedzselgető” politikusok csak az összeomlás időpontját próbálják maguktól eltolni, hogy ne ők legyenek a lavina elindítói, és addig is harácsoljanak, amit lehet. Itt senki se tervez tovább. Pedig a népeknek – köztük a magyarságnak is – túlélési tervekre van szükségük, és az ezt legjobban szolgáló társadalmi-gazdasági berendezkedéssel kapcsolatos elképzelésekre. Igaz hazafinak kötelessége ezzel foglalkozni, és elsősorban ezzel kell foglalkoznia, és nem a jelenlegi esztelen rendszerben keresni a „beilleszkedés” lehetőségét. Ezt szajkózom 2006 óta!

Én itt most elsősorban közjogi gondolataimat, elképzelésemet szeretném összefoglalni (már ezzel kapcsolatban is sok mindent leírtam az elmúlt években, de azóta is születtek új gondolataim), a gazdasági, szociális stb. szakterületekbe nem kívánok különösebben belefolyni. Írtam már ezekről is (pl. a Hunnia-koncepció kapcsán), meg hát számos – a különböző területekhez értő – embernek van számtalan jó ötlete, terve, amelyek sok helyen elérhetők. Amiben mindig is hiányt éreztem, az a közjogi elképzelések témája, ami mindennek keretet ad. A többpárti liberális parlamenti demokrácia mintha valami láthatatlan falat képezne a – közjogi témában még egy-két száz éve sokkal pezsgőbb – szellemi élet terén. Talán azért, mert meghaladhatatlannak próbálja beállítani magát (gondoljunk csak az „igaz, hogy rossz ez a rendszer, de senki nem talált még ki nála jobbat” típusú blődségekre). És valóban, ha szemléletesen nézzük, valamit meghaladni csak vele egy irányba menve lehet. Ilyen értelemben a mai neoliberális rendszer tényleg a végállomás. De hát nem kell feltétlenül ugyanarra menni, el is lehet az egészet messze kerülni, nem kell versenyezni, mindent az ő „értékei” szerint mérni.

Alapvetően kétféle országirányítási rendszer létezik. Az egyik a vezérelvű, ahol az élen egy teljhatalmú – szinte isteni kiválasztottságú – vezető áll, aki élet-halál ura, a szava törvény, és szigorú piramisszerű alá-fölérendeltségi rendszeren át folyik az irányítás. A másik a megállapodáson alapuló, melyben szintén van valamilyen vezető, de ő az irányítást a közösséggel – vagy azt valamilyen módon képviselő kisebb-nagyobb csoporttal – kötött megállapodás alapján, az ez által meghatározott mozgástéren belül végzi. Mielőtt „demokratikus csuklóból” rávágnánk, hogy az első az rossz, és a második az üdvös, tisztázzuk, hogy ezt így kategorikusan egyáltalán nem lehet kijelenteni, a történelemben mind a kettőre találhatunk különbözőféle példákat sikerekkel és kudarcokkal. Sőt, az igazán kiemelkedő történelmi személyiségek esetén jellemző volt a vezérelvű – vagy az ahhoz közelítő – irányítási rendszer. Az időben visszatekintve az egyiptomi vagy perzsa uralkodóktól Nagy Sándoron, egy-két római császáron vagy Attilán át Dzsingisz kánon, Napóleonon vagy Péter cáron keresztül a XX. század két nagy diktátoráig számos vezérelvű irányítást láthatunk. Az utolsó úgy-ahogy erre az elvre felépített közjogi rendszer Adolf Hitler nemzetiszocializmusa volt. Sztálin azért nem a legjobb példa erre, mert a kommunista rendszerben létezik egy kvázi „megállapodás” a párt vezető testülete és a fővezér között, az utóbbi személyének a megválasztására – amivel volt, hogy éltek is – csak Sztálin ezt erőből elfojtotta. Persze ez a kommunista grémium kétségtelenül nem jeleníti meg az általa uralt nemzeti közösséget. Ugyanígy a megállapodáson alapuló rendszer az ókori görögöktől vagy rómaiaktól kezdve a Magna Charta Angliáján át a legújabb időkig gyakorlat. Akármennyire nem örülnek neki a liberálisok, a jó vezérre minden nemzet vevő, és az ilyentől eltűrik az egyszemélyes irányítást is (pl. az 1848-49-es szabadságharc idején komoly tábor volt amellett, hogy Kossuth emelkedjen diktátori pozícióba, csak Kossuth ódzkodott ettől). Kassai Lajos (lovasíjász mester) mondta, hogy a magyar nép olyan, hogy egy bizonyos minőségű vezetési szint alatt széthullik, képtelen teljesíteni (ezt láthatjuk ma is), de afölött varázsütésre összeáll, és elkezd működni, és akár csodálatos teljesítményekre is képes. A tiszta vezérelvű rendszerrel az a baj, hogy visszafelé sülhet el, ha rossz ember kezébe kerül a hatalom, ezért a történelem során számos nép igyekezett megállapodásokkal bebiztosítani magát az ilyen esetek elkerülésére.

A magyar nemzet szereti a jó vezetőt, és meg is becsüli (mondákba, mesékbe, népdalokba foglalták az ilyeneket Attilától, Árpádon, Szent Lászlón vagy Mátyáson át Rákócziig meg Kossuthig), de szereti a szabadságot is, a puszták lovon száguldozó fiaitól nem is lehet ezen meglepődni. Az alávetettséget rosszul viseli, ha el is tűri ideig-óráig, pusztul benne, ellentétben sok más néppel, akik a szolgasorban is képesek szépen megszaporodni. A törzsszövetségi rendszerben működő pusztai lovas államalakulatokban nem nagyon tudtak diktátorok gyökeret verni. Kiérdemelt tekintéllyel lehetett csak vezető valaki, de a viszonylagos szabadságot és a beleszólás jogát így is meg kellett adni. A magyar nemzet már a megalakulásánál a Vérszerződéssel letette a megállapodáson alapuló irányítás alapjait, amelynek súlyos megsértését a történelme során mindig megpróbálta megszüntetni, úgyhogy nekünk ebből érdemes kiindulnunk. Szerves alkotmányfejlődésünk folyamata tulajdonképpen a Vérszerződés folyamatos bővítése, kiterjesztése, amit később Szent Korona Tannak neveztek. A lényege a szabadság állapotában, önálló elhatározásból született megállapodáson alapuló irányítási rendszer. A hangsúly nemcsak az önálló elhatározáson van, hanem a szabadságon is. A szabadság pedig az, amikor függetlenül, alávetettségtől mentesen, nyugodt körülmények között, minden ismeret birtokában, mindent mérlegelve kötök megállapodást. Tehát minden társadalmi megállapodásnak, magának a közjogi rendszernek is ilyen megállapodásnak kell lennie.

Az 1990-es rendszerváltást megelőző nemzeti kerekasztalnál kötött megállapodás semmilyen szempontból nem illeszkedett a szerves alkotmányfejlődés folyamatába. Egyrészt a 45 éves szovjet megszállás alatt kialakult helyzet nem lehet ilyen szempontból kiindulópont. Továbbá hiányzott a szabadság állapota, és az önálló elhatározás eléggé korlátozott lehetőségek közepette történt, ráadásul a megállapodást megkötő „ellenzékiek” nem voltak a nemzet legitim képviselőinek nevezhetők, mint ahogy a másik oldal sem. Persze a változás megindításának érdekében ez mint ideiglenes megoldás még tolerálható volt. Úgy tűnt, hogy akkor még ezt maguk a résztvevők is így látták, hisz az átalakulás megindulásához „megállapodott” alkotmányt maguk is csak „ideiglenesnek” nevezték. Az orosz megszálló csapatok 1991-es kivonulásával aztán helyreállt a szabadságnak az az állapota, melyben hivatott lett volna a nemzet szerves alkotmányfejlődési útjára visszatérve, mindent mérlegelve és átgondolva, dönteni közjogi viszonyairól, a jövőt meghatározó stratégiai kérdésekről. De mindannyiunkat átvertek! Az egykori kerekasztal körül ülők, ideiglenes megállapodásukat véglegesítve, „elsikkasztották” a nemzetnek ezt a jogát, és a nép manipulálásával ravaszul átvezették az országot egy új függőségi, sőt, alávetettségi helyzetbe, amely ráadásul mára a teljes pusztulással fenyeget.

Az egypártrendszerből többpártrendszer lett. Az átverés az, hogy ez szó szerint igaz. Míg a szocializmusban az országirányítás az egy párton (MSZMP) belüli megállapodáson nyugodott, ez most néhány párt egymás közti megállapodására bővült, de a választó közösség képviselete ebben a rendszerben még a rendi társadalom szintjét sem éri el. Ráadásul a kiváltságosok között ott ülnek (fő helyeken) azok a történelem pöcegödrébe való alakok, akik „legitimitásukat” a 45 éves szovjet megszállás alatt működő rendszerből eredeztetik. Az igazságtétel és a történelmi jogfolytonosság helyreállítása elmaradásának súlyos következményei lettek. Ezeket most nem kívánom részletezni, elég szó esik róla. Csak két dolgot említenék a történeti alkotmányból: Magyarország örökké szabad, és Magyarország a Szent Korona tulajdona. Csak ennek a két ősrégi elvnek a következetes alkalmazása nem tette volna lehetővé az ország kiárusítását, előnytelen feltételekkel való beléptetését nemzetközi szervezetekbe, hazaáruló alapszerződések megkötését. Ezt a jelenlegi rendszert nevezzük – a lényegét legjobban kifejezően – „pártokráciának”, így azoknak is, akiknek a demokrácia kifejezés fontos, van lehetősége kimenteni azt az összeomlás majdani romjai alól. Megjegyzem, hogy számomra a demokrácia már egy hihetetlenül lejáratott kifejezés (de hát erről is írtam már), ezért óvatosan bánok már a használatával is.

A megállapodáson alapuló országirányítási rendszernek két nagyon fontos szempontja van. Az egyik, hogy kikből áll az a grémium, amely az irányítás kontrollját végzi, tehát őrködik a megállapodás betartásán, a másik, hogy milyen felhatalmazás alapján teszi ezt, vagyis kik szólhatnak bele az összetételébe (van egy harmadik is, a vezetői poszt betöltésének módja). Leegyszerűsítve az országgyűlési képviselet milyenségéről és a szavazati jogról van szó. A magyar történelmi alkotmányos fejlődés a folyamatos jogkiterjesztésről szól. Ennek fényében a kétkamarás parlament a rendi országgyűlés után még úgy-ahogy értékelhető egy újabb lépésként a képviselet terén, de a pártokrácia semmiképp. Az ősi magyar alkotmányosság lényege a megállapodás az országot irányító vezető (a hatalmat gyakorló) és a nemzet között. Magának a vezetőnek a megválasztása is a nemzet joga, még akkor is, ha ezt egy egész dinasztiára nézve teszi meg, mert az újra és újra való vezetőválasztásról csak a megállapodás betartásának feltételével mond le, és csak ezen feltétel meg nem sértéséig. A megállapodás betartását meg maga ellenőrzi, és ennek céljából országgyűlést állít fel képviseletére (hisz, főleg régen, az információáramlás kezdetleges szintjén, a nemzet nehezen tudott volna jelen lenni egyszerre). Ebből az én logikám szerint az következik, hogy a nemzetet képviselő grémium (országgyűlés) és az országot irányító vezető az alkotmányos megállapodás két oldalán állnak. Egy vezetői helyre érthetőnek, sőt, szükségesnek tartom a versengést, hisz ide rátermettség kell, amit bizonyítani dukál. A vezetést kontrolláló országgyűlési képviselet viszont nézetem szerint nem erről szól. Itt mindenkinek, akinek szavazati joga van, aki „elszenvedője” az irányításnak, valamilyen képviselettel rendelkeznie kell.

A rendi országgyűlés a kor szintjén képes volt megjeleníteni a választójoggal rendelkezők valós csoportjait, ezt próbálja megjeleníteni ma a kétkamarás parlamentek a második kamarája. A pártok tulajdonképpen a dinasztikus vezetés helyett, az egyre sűrűbb, ciklikus vezetőválasztás igényével párhuzamosan születtek a történelem során. Ami abból a szempontból természetes, hogy a vezetőnek csapatra van szüksége az irányításhoz, és mivel az adott vezető nyilván a saját csapatában bízik, ezért annak tagjai teljesen természetesen vele együtt kerülnek be az irányításba vagy onnan ki. A gyakori vezetőváltás miatti hatalomból való rendszeres kikerülés aztán felvetette a csapatok ilyen időszakokban történő szétesésének lehetőségét. Ennek elkerülésére kitaláltak maguknak egy második országgyűlést, ez lett az első kamara, ami tulajdonképpen az irányításból kiesett csapatok „parkolóháza”, „melegedő helye”, „edzőterepe” két verseny között (Ez innentől már kezd egy nemzeti közösség számára költséges lenni.) Közben a pártok, felismerve a zsíros megélhetési lehetőséget, egy vezetőnek törő személy köré szerveződő csapatból önálló céggé növekedtek, ahol már nem a vezető személye kezdett a fontos lenni, hanem a cégérdek, és megjelentek báb típusú vezetők, akiket már a cég „csinált meg”. A szerves történelmi folyamat akkor siklott ki végképp, amikor ezek a cégek szemet vetettek a vezetés kizárólagos kontrollálójának szerepére is, és megszületett a pártok által uralt egy házas parlament, a pártokrácia (ennek elfajulása a kommunizmus). Itt már teljesen fel vannak borulva az országirányító, és a közte és a nemzet közti megállapodást betartani hivatott országgyűlés szerepei, és a parlamenti többséget szerző (főleg, ha ez olyan mérvű, amivel az adott ország minden szabályozását meg lehet változtatni - nálunk ez a kétharmados arány) párt vagy pártszövetség szinte kontrollálatlan hatalommal rendelkezik. Ebben élünk ma Magyarországon. Persze elvileg ebben a rendszerben sem kizárt, hogy egy rátermett és karizmatikus vezető kerül az élre - és, mint mondtam, az ilyen emberre a nemzetek általában vevők -, és a nemzet életében emelkedő korszakot termet, de jellemzőbb az ellentéte, aki viszont a kontrollnélküliség miatt – különösen Magyarországon – szörnyű pusztítást tud végezni (lásd Gyurcsány). Kijelenthetjük, hogy a választó társadalmat valós szerkezetében megjelenítő, a vezetést kontrollálni hivatott országgyűlés szempontjából a pártokrácia egy teljesen torz rendszer, és az országgyűlés minőségi fejlődésének – vagyis a képviselet kiterjesztésének – történelmi útjáról való letérést jelenti.

A másik kérdés a szavazati jog. A megállapodáson alapuló rendszerekben mindig van egy kör, akinek a vezető megválasztására, az őt kontrolláló szervezetben való képviseletre, illetve általában a közügyekbe való beleszóláshoz joga van. A történelem során eleinte ez a jog az adott ország népének csak egy szűkebb körére korlátozódott, és ezen belül is súlyozva volt. A szerves történelmi fejlődés folyamán ennek a jognak a kiterjesztését figyelhetjük meg. A régi, az isteni (természeti) törvényekhez közelebb álló alkotmányos gondolkodás a közösségi jogokat az egyéni jogokkal egyformán fontosnak tartotta. Kétségtelen, hogy a természetben vannak olyan állatfajok, melyek létezése az egyéni léten alapul, és egyedei a – fennmaradáshoz elkerülhetetlenül szükséges – párzás kivételével szinte teljesen magányosan élnek (talán a tengeri teknős ilyen), de még ezeknél is létezik valamilyen szintű „közösségi jogi szabályozás”, legalább az egyedek élettereinek a kijelölésére. De az ember nem ilyen élőlény. Alapvetően közösségekben él már a földön való megjelenése óta. Annak a szélsőséges felfogásnak, ami szinte csak két kategóriát lát, a teljes emberiséget és az egyént, a teknősök társadalmában a helye. Az emberiség tulajdonképpen egymásra épülő kisebb-nagyobb közösségek rendszere, kezdve a családtól, szomszédságon (településen), környéken (járás, megye), nemzeten, országon, fajon (fehér, sárga, fekete, stb.) át egész a teljes emberiségig (egyébként folytathatnánk a sort az állatokkal, növényekkel alkotott élővilág közösségén át a teljes földanyáig). Ezért az élet szabályozása is a különböző közösségi szinteknek megfelelően jelent meg. Ahogy az emberek száma szaporodott, és az egymásra és a környezetre gyakorolt hatásuk növekedett, úgy lett a különböző, egyre nagyobb tömeget átfogó közösségek szabályozásának jelentősége. Míg valamikor ez nem haladta meg a család szintjét, ma már szükségesek a teljes emberiségre is kiterjedő szabályozások. Nyilván ebben a sorban az egyén, mint a „legkisebb alapegység” jogainak is helye van (egyébként az egyéni jogok is csak a közösségen belül, ahhoz képest definiálhatók), de a történelem azt mutatja, hogy ezt a közösségi jogok (érdekek, mert a jogok tulajdonképpen érdekek érvényesítési lehetőségei) általában felülírták. Mivel az egyén túlélése közösség nélkül elképzelhetetlen, ezért azt gondolom, hogy egy ország közjogában, a különböző szintű közösségek jogainak (érdekeinek) meg kell jelenni. Persze törekedni kell a közösségi jogoknak az egyéni jogokkal szembeni visszaélésszerű alkalmazásának a megakadályozására, de a liberális alkotmányok (köztük a jelenlegi hazai is) túl nagy hangsúlyt fektetnek az egyéni és maximum kis részközösségi jogokra, és a társadalom egymásra épülő közösségek rendszeréből álló szerkezetét nem jelenítik meg megfelelően a jogok terén. Pedig még a Btk. is úgy határozza meg pl. a bűncselekményt, hogy az a cselekmény, ami veszélyes a társadalomra, vagyis a közösségre. (Ezután hozzáfűzi, hogy „és amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli”, vagyis mind a két szempontot vizsgálni kell egy rendes igazságszolgáltatásban, de nálunk inkább jogszolgáltatás működik, ami csak a második részre helyezi a hangsúlyt. Ez is mutatja, hogy a közösségi érdek, mint szempont, a régi hagyományokból még utalásszerűen ott van, de már nem megfelelően érzik a súlyát.) Ezeket csak azért tartottam fontosnak kifejteni, mert a szavazati jog, mint egyéni jog, a történelem során mindig alá volt rendelve a közösségi jognak (érdeknek), és a jogkiterjesztés is ennek szempontja szerint haladt szervesen. Az egyén túlélése a közösség túlélésétől függ, a közösség túlélése pedig elsősorban azoktól az egyénektől, akik a közösség mindennapi életéhez szükséges feltételeket döntően megteremtik, vagyis a közösség túlélésének érdeke, ezen egyének érdekeinek az érvényesülését követeli meg legelsőbben. Ennek pedig a közügyekbe való beleszólás jogánál is ki kell fejeződnie, legalább a súlyozott szavazat gyakorlatával. Ebből a szempontból a „minden egyénnek egyforma értékű szavazata van” elv a szavazati jog kiterjesztés történelmi útjának szintén egy mellékvágánya. (Tulajdonképpen a kommunista egyenlősdi utópiájába való.)

És most térjünk vissza újra hazánkhoz. Azért, mert a magyar alkotmányos jogfolytonosság helyreállítása el lett sikkasztva, a szabadság állapotát ellopták tőlünk, és abból, hogy a nemzet ezt az átverést nem vette észre, ebből nem következik, hogy bele is kell ebbe törődjön. A legalapvetőbb emberi jog az élethez való jog, de ez a legalapvetőbb közösségi jog is. A nemzeti túlélésünkhöz egyszerűen jogunk van, és senki nem kényszeríthet rá minket, hogy ha felismertük, hogy ellopták a szabadságunkat, akkor azt ne akarjuk visszaszerezni. Egyébként ez is következik a Szent Korona Tan „törvénysértés jogot nem alapít” elvéből. Ha elvesznek az embertől, kiragadnak a kezéből, azt ugye egyből érzékeli, de ha meglopják, van, hogy csak jóval később veszi észre. 1945-ben erővel elvették a szabadságunkat, ezt mindenki azonnal megtapasztalta, de amikor ’90 után ellopták azt, idő kellett, hogy észrevegyük. Ennyi. De most már vegyük észre, és ne törődjünk bele! És ez a tolvajlásban ilyen-olyan szinten résztvevők közti válogatásnál többet jelent, alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását. (E megteremtésének lehetőségéért – és a további károkozások megakadályozásáért – küzdök már évek óta, ezért lettem a tolvajok részéről államellenes cselekedetekkel megvádolva.) Kijelenthetjük, hogy a rendszerváltás a jogfolytonosság helyreállításának történelmi útjáról való letérés volt.

Hogy hogy kell kinézzen egy alkotmányozó nemzetgyűlés? Nos, semmi esetre sem úgy, hogy párt-„cégek” ilyen-olyan úton bejutott tagjai kikiáltják magukat annak, mint ahogy szerintem az országgyűlésnek sem így kell kinézni. Az olyan grémiumban, amely az alapvető szabályokat lefekteti, és az országirányítás törvényességét szemmel tartja (vagyis a vezető és a nemzet közti megállapodás betartását ellenőrzi), az ország választóinak képviseleti joguk van. Tehát a nemzetnek van képviseleti joga, és nem a képviselőknek van joguk dönteni a nemzet sorsa felett, mint ma! Egy ilyen intézménynek minél jobban meg kell jelenítenie a társadalom valós szerkezetét kicsiben, a különböző számottevő részközösségek érdekeinek képviselve kell ott lenni. Ez a lényege. Már többször leírtam, de most újra összefoglalom ezzel kapcsolatos elképzeléseimet. Meg kell ott jelenniük a területi önkormányzatoknak, a szakmai közösségeknek (pl. szakszervezetek, kamarák), speciális, de jelentős társadalmi tevékenységek képviselőinek (pl. autósok, horgászok, sport), vallási közösségeknek, etnikumoknak, össztársadalmi érdeket képviselőknek (pl. környezetvédők) meg amit még fontosnak tartunk. Mint mondtam, a képviselet a lényeg és nem a képviselő, tehát a mandátum a delegáló közösséghez kötött és nem személyekhez. Persze lehet a személy állandó is, de lehet akár cserélgetni is, mondjuk az aktuális kérdéshez való hozzáértés szempontja szerint. Az ilyen képviselőnek egyszerűen igazolnia kell az adott témához való hozzászóláshoz és szavazáshoz való jogosultságára a megbízatását, és kész. Honoráriumát a delegáló közösség rendezi (ha van). Azt, hogy mely közösségek kapjanak mandátumot és mennyit, arra lefektethetünk alkotmányos irányelveket, de beleszólhatnak akár maguk a választók is, oly módon, hogy bizonyos időközönként meghatározzák a szerintük képviseletet érdemlő társadalmi közösségeket, és ezen véleménynyilvánítások összesített eredménye is befolyásolja ezek súlyát az országgyűlésben. Továbbá jelen lehetne ott maga az Alkotmánybíróság is, amely hozzászólásaival segíthetné az alkotmányos törvénykezést, illetve végszavazások előtt kontrollt is gyakorolhatna. Lehetne fenntartani bizonyos számú helyet olyan nagy tekintélyű emberek számára, akikről a választók a legfontosabbnak tartják, hogy személy szerint jelen legyenek az országgyűlésben (persze ha vállalják). Persze fontosabb kérdésekben gyakrabban lehetne alkalmazni a népszavazást is. Nem hiszem, hogy a különböző közösségi érdekképviseletek nem tudnának ehhez a feladathoz felnőni, ha lehetőséget kapnának rá, és szerintem a választók is hajlandók lennének több időt áldozni a közügyekre, ha látnák, hogy véleményük és érdekeik megjelennek a legmagasabb szinten is.

De kik is ezek a választók? Ez a következő kérdés. Ma ugye minden állampolgár egyformán az, elvileg. De ez így nem igaz, mert mindjárt diszkriminatív módon ki vannak rekesztve közülük a tizennyolc év alattiak, holott a jelenben hozott döntések leginkább az ő jövőjüket fogják meghatározni. (Nyilván ezt nem úgy kell orvosolni, hogy mondjuk öt-hat éves gyerekek is szavazzanak.) Ahhoz, hogy ezt a kérdést kibontsuk, visszautalnék egy előrébb megfogalmazott gondolatra, nevezetesen, hogy a közösség érdeke, hogy a fennmaradáshoz szükséges létfeltételeket döntően megteremtő egyének érdeke érvényesüljön legelőbb. Ezek pedig egy mai társadalom esetében az országot munkájukkal üzemeltető, a forrásokat adóikkal megteremtő, közben családot fenntartó, gyerekeket nevelő középkorúak. Tehát olyan választójogi szabályozás kell, amely elsősorban rájuk épít, és tőlük távolodva csökken a beleszólási lehetőség mértéke. Ez a helyes alapelv. Gyerekkoromban úgy hallottam, hogy az NDK-ban működött egy olyan lakáskiutalási rendszer, miszerint a fiatal házasok kaptak egy kis lakást, aztán ahogy a család gyarapodott, egyre nagyobbat, majd az öregek újra kisebbet (magam nem jártam a kérdésnek utána, hogy tényleg így volt-e, de tény, hogy nálunk sok nyugdíjas él 50-60-70 m2-es lakásokban, amiknek a rezsijét alig tudják kifizetni). Nos, valami hasonló módon nézhetne ki a közügyekbe való beleszólás mértéke. A lényeg, hogy nem a személyhez van kötve a szavazati súly, hanem a közösségben betöltött helyéhez, nem viszi senki magával a haláláig az élete során megszerzett maximális súlyt. Ezen kívül nem árt meghatározni bizonyos „peremfeltételeket” is, olyan minimumot, aminek teljesülnie kell arra nézve, aki a közügyekbe beleszólhat (ma egy ilyen van, a 18. életév betöltése). Most felvázolok egy konkrét rendszert. A szavazati súlyt nevezzük karizmának (egy, a Hunnia-koncepcióhoz csatlakozó hazafi ötlete, nekem se jutott rá jobb eszembe). Az első karizma megszerzéséhez - és ezzel a közügyekbe való beleszólás jogához - be kell tölteni a 18. életévet (mint ma), és rendelkezni kell középfokú – legalább szakmunkás – végzettséggel. (Ha valakinek csak mondjuk 22 évesen van meg a középfokúja, csak akkor lesz jogosult. Van olyan vélemény is, hogy legyen elég a nyolc általános, én ezt keveslem. Illetve a középfokú végzettség helyett egy állampolgári vizsga - ez már jobban hangzik -, de ez akár egy plusz feltétel is lehetne.) Innentől újabb karizmák megszerzésének előfeltétele, hogy meglegyen az illetőnek az eggyel előtte lévő karizmája. A második karizmához be kell tölteni a 25-öt, és le kell tudni a közszolgálatot - fiúknak sorkatonai szolgálat, lányoknak közmunka, mondjuk fél év -, és büntetlen előélet. A harmadik karizmához szükséges minimum 30. betöltött életév, saját háztartásban nevelt legalább két gyerek, és az iskolák befejezése óta eltelt évek legalább a felének megfelelő idejű összes munkaviszony. Egy ilyen ember a 18 éves érettségizettnél már háromszor nagyobb beleszólási joggal rendelkezik a közügyekbe. Ezen kívül adományozhatna még az ország vezetője saját elhatározásból vagy javaslat alapján még egy karizmát, mondjuk szép nagy családért, kiemelkedő tudományos vagy sportteljesítményért, hazafias szolgálatért stb., így lehet valaki akár négy karizmás választó is. Továbbá a harmadik karizmával együtt járna egy olyan jogosítvány (ezt akár alacsonyabb karizmájúak is megkaphatnák érdemeikért), hogy mások szavazati súlyát növelheti, vagyis olyan embereket, akiket érdemesnek tart rá (és legalább két karizmájuk van), fajsúlyosabbá tehet, ezt nevezzük súlyozási jognak. Mivel irreálisan nagy súlyt sem kaphat senki, ezért célszerű egy felső határt megszabni, ez lehetne mondjuk tíz karizma, tehát ennél nagyobb szavazati értéke senkinek nincs. Ez azt jelenti, hogy másoktól begyűjtött súlyokkal legfeljebb hat karizmát lehet kapni, ez az elméleti maximum, ha minden súlyozási joggal rendelkező súlyozza ugyanazt a személyt (ilyen persze nincs). Minden súlyozásra jogosult négy személyt súlyozhat (de csak legalább két karizmájúakat), persze kevesebbet is lehet vagy akár senkit. (Pl. érdemesnek találja rá az apját, anyját, történelemtanárát meg valami közismert embert.) Az adott súlyt bármikor vissza lehet vonni és másnak átadni. Hogy már néhány súlyozó is látható karizmanövekedést jelentsen, ezért a támogatók számával nem lineáris arányban növekszik a karizma, hanem egy gyökös függvény szerint. (Pl. súlyozással szerzett többlet karizma = (súlyozók száma/összes súlyozásra jogosult száma) ¼ . 6, ez tíz súlyozónál 0,25 körül ad, ezernél 1 körül, százezernél 3 körül, feltéve, hogy kb. hárommillió súlyozási joggal rendelkező van.) Mindenki minden szavazásnál az épp aktuális karizmaszintjének súlyával szavaz. Az egészet egy központi számítógépes program tartja nyilván, ahol minden szavazásra jogosultnak egy saját védett oldala van, ahova lépve megnézheti aktuális karizmaszintjét, súlyozóinak kilétét (ha engedték, hogy lássa), hogy ő kiket súlyozott, szavazásait beállíthatja, hogy mi legyen a lapjáról nyilvánosan elérthető, stb. Mindig lehet látni, hogy kik a „fajsúlyos” emberek a társadalomban (a népszerűbbek karizmaszintjüket valószínűleg nyilvánosan kezelnék), így a választók maguk teremthetnének tekintélyt. Mellesleg a közvélemény-kutatással való manipulálás kora is véget érne. Bárhonnan leadhatja a szavazásra jogosult a szavazatát, csak be kell lépnie a rendszerbe. Beszélni kell még az életkor előrehaladtáról. Ha a saját háztartásban már nincs eltartott gyerek, a harmadik karizma megszűnik, nyugdíjkorhatár elérésével a második is, tíz évre rá az első is. Innentől csak a súlyozással kapott karizma marad meg halálig. Nagy vonalakban ennyi. Azt gondolom, hogy egy ilyen súlyozott szavazati rendszer a szavazati jog kiterjesztésének történelmi folyamatába teljesen beleillik.
A harmadik alapvetően fontos dolog az országirányítás kérdése. A mai két vezető (elnök, miniszterelnök) helyett én az egy legfőbb vezetőt tartom ésszerűnek (ilyen szempontból az USA megoldása jobb). Neki a feladata az ország működtetése a mindennapokban és képviselete a nagyvilágban. Az ehhez szükséges apparátus személyi állományának kiválasztása az ő joga. (Itt jelenik meg a csapat-párt.) Jogosítványai alkotmányos megállapodás kérdése, véleményem szerint nem baj, ha erősek. Megválasztási ciklusára én az össz szavazói érték (egyéni karizmák összege) egyharmadát elérő kezdeményezést tartanám ésszerűnek, amíg legalább ennyien nem akarnak új vezetőt választani, addig ne legyen választás. Megnevezése lehetne kormányzó vagy országfő (én az utóbbit támogatom - egyébiránt ez is hunniás hazafi ötlete -, az elnököt idegennek érzem), de a királyválasztás lehetőségét sem kell végleg elvetni. Az országfői címre pályázóval szemben meg kell határozni minimális feltételeket. Rendelkeznie kell három saját karizmával, továbbá legalább két súlyozóktól kapott karizmával (kb. húszezer súlyozó). Ezen kívül 40. betöltött életév, de 60 évnél fiatalabb életkor - 70 felett már senki ne tölthesse be az országfői pozíciót, ha valaki eléri országfőként ezt a kort, nyugdíjba kell vonuljon -, felsőfokú végzettség és egy meghatározott minimum fizikai képesség (ne egy egészségtelen, kisportolatlan alak legyen). A feltételeknek megfelelő jelölteknek a kampányra egyenlő lehetőségeket kell biztosítani. Az országfői választáson alulmaradt indulónak, ha legalább 10%-nyi szavazati mennyiséget ért el, helye van az országgyűlésben, és csapatának egy alapszintű fenntartásához költségtérítést kap (a párttámogatáshoz hasonló) öt évig. Tehát nincs egy költséges alsóház fenntartva csak a pártok „melegedési helyeként”. (Ma ezek azt mondják, hogy ők ott törvényhozói munkát végeznek, de mindannyian tudjuk, hogy megy ez, a felső vezetés utasítása szerint nyomkodják a gombokat.) Ha az országirányításnak szüksége van törvény-módosításra vagy új törvényre, apparátusával dolgoztassa ki, nyújtsa be az országgyűlésnek, és győzze meg a fontosságáról.

Tisztázni kell még a társadalom különböző részközösségeinek a működését. Ahol a mindennapos működési feladatok vannak, mint a településeknél, ott szintén vezetőt kell választani. Egyébként is az önkormányzatiságnak hangsúlyosabban kell megjelenni. Ma a pártokrácia ezeket is részben megszállva tartja, de mindenképpen elnyomja. Jól látszik ez a finanszírozási rendszeren is, hogy a központi költségvetésből kapják a visszaosztott „alamizsnát” ahelyett, hogy nekik lennének meg a saját bevételeik, és adnának be a központi kiadásokra. Normális esetben úgy kell törvényileg szabályozva legyen, hogy ne az önkormányzatok kapjanak a kormánytól, hanem a kormány az önkormányzatoktól. Persze a befizetéseknek olyan mérvűnek kell lenniük, hogy a kormány tudja támogatásban részesíteni a forráshiányos településeket, de ez az elven nem változtat. Az önkormányzati vezető- (polgármester) választáson szintén kritériumok vannak a jelöltek számára. Kell a három saját karizma, és valamennyi súlyozásból eredő karizma (a település méretéhez igazított mértékű), 60 évnél fiatalabb életkor, középfokú végzettség (70 felett ezt a pozíciót se lehet betölteni), és természetesen helyben lakás. Mivel az önkormányzatoknak jogszabály alkotási joguk van (önkormányzati rendelet), ehhez választói jóváhagyás szükséges vagy közvetlenül vagy képviselőkön keresztül, helyi szinten el lehetne dönteni, hogy melyiket alkalmazzák. Az önkormányzatok járásokba szerveződve rendelkeznek egy-egy mandátummal az országgyűlésben, ennek mindenkori betöltéséről a járások önkormányzati vezetői közösen gondoskodnak. Kérdés még a megyék súlya, mert ha a megyék fajsúlyosak a rendszerben, akkor az országgyűlési képviseletet is megyei szinten kellene ellátni, de egy megye azért nagy, ott lehetnek ellentétes érdekek, ezért ez a kérdés még számomra is nyitott. Az egyéb részközösségek (szakmai, vallási, stb.) országgyűlési képviseleti helyének betöltésére nem akarok én szabályokat felállítani, tegyenek erre javaslatot az ezen a területen működők.

Mint ahogy már írtam, az, hogy 1990 után ellopták tőlünk az újra megteremtődött szabadságunkat, hogy elsikkasztották a lehetőségét, hogy 45 év elzártság után (generációk nőttek fel, akik csak a szocializmust ismerték), a társadalom újra megismerkedve a saját történelmi gyakorlatával vagy a „demokratikus” országok sokféle – mert még ezek közt is számos, a miénktől eltérő választási rendszer van – megoldásaival, társadalmi vita után, egy alkotmányozó nemzetgyűlésen, majd egy népszavazáson maga döntsön közjogi rendszeréről, sorskérdéseiről, az nem jelenti azt, hogy ebbe a sikkasztásba bele kell törődnünk. Hogy miféle gazemberség folyt itt, arra elég példának említeni a kommunista gyilkosok (embereket a rendszerrel való szembenállásuk miatt – vagy csak úgy – megkínzók, agyonverők, kivégzők) felelősségre vonására hivatott úgynevezett „Zétényi-Takács” törvény alkotmánybírósági megtorpedózását, melyben kimondják, hogy „az elévülés attól függetlenül megszünteti a büntethetőséget, hogy miért nem üldözték a bűnöst, az állam mulasztása nem eshet az ő terhére.” Az „állam mulasztása”, mintha nem maga az állam – az illegitim, erőszakkal ránk erőltetett – lett volna ezen gazságok megrendelője! Nem „mulasztásból” nem vonta őket felelősségre, hanem szánt szándékkal! Ezt – és egyéb gazságok legalizálását – eredményezte a szocialista állammal való jogfolytonosság vállalása. Nem szabad ebbe beletörődnünk, már csak azért sem, mert a magyar történelmi jogfolytonosság szemszögéből nézve, a ’90 óta kialakított helyzet nem más, mint a ’45-tel kezdődő illegitim rendszernek csak egy újabb – bár kétségtelenül a legjelentősebb – belső „rendszerváltozása”. Tehát egy alkotmányozó nemzetgyűlésnek nem kell a ’90 óta kialakult állapotokat sem változtathatatlannak elfogadnia. A 2006. őszi események után pont annak a lehetőségét éreztem megnyílni, hogy esetleg „kiverekedhetjük” magunknak újra a szabadságot, hogy alulról szerveződve eljuthatunk egy alkotmányozó nemzetgyűlésig, ahol nem kell a „mutyiberendezkedés” érdekeltjei által felkínált lehetőségekre szorítkoznunk. Ezért is volt – és ma is az – a meggyőződésem, hogy a változást akaró erőket e mellé a cél mellé kell gyűjteni, és nem a mellé, hogy új erőkkel szálljunk be a „mutyi világba”, ami húsz év alatt a nemzeti összeomlás küszöbére vezetett. Persze válsághelyzetben nyilván azonnali cselekvésre van szükség. Világos, de akkor hatalmazzunk fel erre – akár a mostani választással ezt megtehetnénk – egy ideiglenes kormányt, miközben nekifogunk a jogfolytonosság helyreállítására való előkészületeknek. De a politikai helyekért tolakodók közül senki nem hirdeti kifejezetten ezt – sőt, Orbán Viktor kijelentette, hogy ez a közjogi rendszer jó -, mindenki inkább a „mutyirendszert” akarja máshogy, jobban csinálni, megreformálni, ami még a legjobb szándéktól vezérelve is csak félmegoldást szülhet. Mert aki a magyarságot igazából megmentő változást akar, az akarva-akaratlan bele fog ütközni előbb-utóbb a legitimitás kérdésébe, és minél jobban „belegabalyodik” a mutyivilág politikai viszonyaiba, annál kevésbé lesz képes szembehelyezkedni vele. Sajnos a „sötét oldal” (ahogy Joda mester is megmondta) csábító, járhatóbbnak tűnik, könnyen elhajlanak sokan, és meggyőzik magukat, hogy ők elég erősek azon át is eredményre jutni. De sziklaszilárd meggyőződésem, hogy ez nem igaz, még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy az én álláspontom – sőt, én magam is – jelenleg csatát vesztett, mert a harc a jobbra való törekvésért soha nem ér véget. Persze nem tagadom, hogy örömet fog okozni, ha látom minden gazemberségek atyjainak, a szocialistáknak és a Szadesznek a földcsuszamlásszerű vereségét, és eltűnését és a rémületet az arcukon a radikálisok előretörése miatt (annyit gyötörtek már személy szerint engem, hogy hazugság lenne ezt letagadni a részemről), de akkor tudnék igazán örülni, ha a megalkuvás nélküli szabadságért küzdők zászlaját látnám lobogni a „győztes sereg” élén.

Szólni kell még ősi népünk megmentésének egy másik útjáról, melyet eleink a régmúltban szintén sikerrel alkalmaztak. Ez pedig egy új államalapítás, végszükség esetére erre is kell legyen forgatókönyvünk. Ez tulajdonképpen a Hunnia terv, amit Toroczkai Lacival meghirdettünk. Őseink a honfoglalást megelőző időkben jutottak hasonló dilemma elé. A puszták szittya lovas népeinek akkori államalakulata, Kazária a maihoz hasonló lezüllés állapotába kezdett kerülni (nem sokkal ez előtt történt, hogy a kazár előkelők – nem tudni, miért – felvették a zsidó vallást). Ekkoriban szakadtak el őseink – a reformálhatatlan reformálásával nem vesződve – inkább, és a Vérszerződés megkötése után visszatértek Atilla örökébe, a szép Kárpát-medencébe, és új birodalmat alapítottak. Persze ma már nincs hova elvonulni újrakezdeni, de az elv mindenesetre nem elvetendő, hogy mindezt akár helyben, ország az országban módon elkezdjük felépíteni. Tulajdonképpen ez sok szempontból előnyösebb lenne, hisz így végképp nem kell kössük magunkat semmilyen előzményekhez, kezdhetünk teljesen tiszta lappal, viszont történelmi hivatkozásaink is talajukat vesztik (pl. Trianon), és mindenben csak a saját erőnkre számíthatunk, de igazából, ha jobban belegondolunk, most is ez a helyzet. Így egy „minőségi” társadalmat lehetne „összerakni” - hisz akárkit nem vagyunk kötelesek a sorainkba venni -, majd egyre jobban erőre kapva kikiálthatnánk függetlenségünket, és végül az elgyengült Magyarország maradékai is meghódolnának és csatlakoznának (hasonlóan egykor a besenyőkhöz meg kunokhoz), de persze már a mi szabályaink szerint. Nyilván ezt – különösen eleinte – óriási ellenszélben kéne csinálni, de igaz hazafiak számára ez már megszokott. Részben ennek a lehetőségét véltem felfedezni a Magyarok Szövetségében, de sajnos azóta sem derült ki, hogy ők valójában mit is akarnak.

Végül is akár így, akár úgy, de nemzetünk túlélése érdekében előbb-utóbb ki kell harcolnunk szabadságunkat, mert egy erős közösségben az ember ugyan nem lehet liberális értelemben teljesen szabad, de a közösség lehet szabad, és mindenki túléléséhez erre van szükség. Addig is marad a megszokott köszönés:

Szabadság, magyar testvéreim!

Budaházy György

Vác, 2010. március 10.

(Kuruc.info)

Kapcsolódó: Budaházy György: Képzelt riport