Rákosival bratyizik a vörös gróf

November 16-án összeült a képviselőház, hogy feloszlassa önmagát, a főrendiház már korábban felfüggesztette üléseit, egyszóval Magyarországnak nem volt törvényesen megválasztott, működő parlamentje. Olyan pártok és politikai kalandorokat tömörítő társaságok kezébe került a hatalom, akik erre semmiféle alkotmányos felhatalmazást nem kaptak sem az uralkodótól, sem pedig a választópolgároktól. A jogszerűen választott képviselőház helyére betörtek azok, akiket nem delegált senki, vagyis - miként a korabeli jobboldali, nemzeti sajtó azt megfogalmazta - a szállodai revolúció kétes egzisztenciái, az Astoria tolongó és nyüzsgő zsidói ott könyököltek már a magyar parlamentben, amely ezer éven át képviselte az alkotmányosságot.

A karzaton ott ültek a forradalom asszonyai: Károlyi Mihályné, akit "Bolsi Kata" névvel tisztelt meg a pesti városi néphumor, Jászi-Jakubovicsné, Hatvani-Deutschné, Kunfi-Kohnné és társaik. Lent, az ülésteremben eközben Hock János, a félresiklott életű pap azt indítványozta, hogy kiáltsák ki a köztársaságot, s válasszák meg államfővé Károlyi Mihályt. Egyúttal javasolta, hogy a hagyományos nemzeti, "király-cafrangos" ünnepeinket töröljék el, s nyilvánítsák örök időre szóló nemzeti ünneppé október 31-ét és november 16-át. Ezután felolvasta azt a határozati javaslatot, amelyet Jászi-Jakubovics Oszkár, Kéri-Krammer Pál újságíró, Kunfi-Kohn Zsigmond és Landler Jenő, tehát négy zsidó készített, természetesen "a magyar nemzet nevében, a nép akaratából". Ez a dokumentum kimondja, hogy "Magyarország minden más országtól független, önálló népköztársaság". Az utcáról a képviselőház üléstermébe becsődített csőcselék és a karzat egy emberként üvöltötte a javaslatra: Elfogadjuk! Károlyit ugyan ekkor még nem kiáltották ki köztársasági elnökké, ám mint miniszterelnök szót kapott:

"Ezután (ti. a köztársaság deklarálása után – L. Zs.) Károlyi Mihály emelkedett szólásra. És beszélni kezdett sajátos, ijesztő hangjával, amelyet hibás szájából lök fel ezüst szájpadlására, és az orrában képez át szavakká. Kihirdette a Habsburg-ház trónvesztését, szavalt a wilsoni szent elvekről, a népek szövetségéről, önrendelkezési jogáról, az örök békéről, és pátoszos dadogással mondotta: 'csakis a szenvedéseken át, csakis a háború vértengerén át érthették meg Európa népei, és érthette meg így a magyar nép is azt, hogy igenis, csak egy program van: és ez a pacifista program'. (...) Olyan tragikus az óra, és kínomban mégis nevetnem kellett. Ennél ostobábbat még nem mondott szánalmas emberi dadogás a földön, és gonoszabbat is aligha, mert hiszen míg ő pacifizmust szaval, az állig felfegyverzett militarizmus özönlő áradásban tör be Magyarországra. Ostobaság-e ez a beszéd, vagy egy rettentő árulás utolsó szolgálattétele? Bármi legyen is, Károlyi tehetségeit ezután felesleges jellemezni. (...) Kinn, az Országház-téren Jászi Oszkár kíséretében Lovászy Márton és Bokányi Dezső hírül vitték a népnek, hogy a Nemzeti Tanács (a parlament funkcióit gyakorolta ez a semmiféle legitimációval nem rendelkező obskúrus társaság – L. Zs.) kikiáltotta a köztársaságot. A kőlépcső pihenőjén Károlyi Mihály is szónokolt. Lenn, a téren pedig: Landler Jenő, Weltner Jakab, Buchinger Manó, Böhm Vilmos és Preusz Mór dicsőítették a köztársaságot. Nem volt közöttük egyetlen magyar sem. És ez mindennek a megvallása volt. Fenn az álarc: Károlyi Mihály, alatta az igazi arc, egy idegen faj, amely tudtul adta uralmát. (...) És a magyar munkászenekarok és a magyar cigányok játszották hozzá a Himnuszt és a Marseillaise-t, a galileisták pedig elénekelték az Internacionálét. (Lenyűgöző, katartikus eksztázisélmény lehetett – L. Zs.) Megalázottan, keserű haraggal olvastam az újságokat, amelyek százezernyi népről, viharzó éljenekről, mámoros tömegboldogságról beszélnek. (A protoelvtársak már akkor is a hazudozás és a manipuláció jeles hipnotizőrei voltak – L. Zs.). Így megy majd szét a hír az országban, míg azok, akik ott voltak, azt mondják, hogy a téren a hideg északi szélben, fáztak az emberek, egykedvűen vettek mindent és éljeneztek vezetőik jeladására. (Akárcsak valamelyik kereskedelmi elektronikus kanális idétlen talk-show bohóckodásában a birkanyáj módra odaterelt szerencsétlenek – L. Zs.). Csak mikor a Himnusz hangja felzúgott, és néhány galileista nem akarta levenni a kalapját, ütötték le fejükről a kalapot. Ennyi történt a magyar becsület érdekében. Károlyi Mihályt pedig senki nem kiáltotta ki a köztársaság elnökévé. A szocialisták nem akarták. Hát már nem lenne szükségük rá? Máris felesleges lett? Kárpótlásul aztán Kunfi megparancsolta a nemzetőröknek, emeljék a vállukra a hazaárulót. Így vitték ki Károlyit a kirendelt munkásszervezetek sorfala közt a térről. A fehér ponyvákat pedig, amelyekre az volt írva: 'Kiáltsuk ki Károlyi Mihályt a köztársaság elnökévé' - csendesen begöngyölték. A munkások elvonultak, és arról beszéltek, hogy most már minden rendbe jön. Jó világ lesz, olcsóság lesz. A fővárosi csőcselék oszlásában a királyságot gyalázta és az urakat átkozta. Egyik csapatuk élén furcsa lódulásokkal egy lompos némber haladt. Részeg volt, és mialatt borzas fejét ide-oda lóbálta, átölelte egy fiatal suhancnak a nyakát, és úgy vonszolta magával. Aztán eleresztette, mást választott, egy másik férfit ölelt és vonszolt, míg vadul ropta ocsmány táncát. A vidékről véletlenül odavetődött néhány parasztgazda kopogós csizmában, hallgatagon ment a Belváros felé. A városi néppel szemben ők képviselték egymagukban a nagy Magyarország népét. Aki elmondta nékem, hogyan volt, jó darabon követte őket. A parasztok sokáig mentek szótlanul. Aztán végre az egyik öreg gazda meggondoltan, lassan odaszólt a többihez: - Hát szép dolog ez a köztársaság, de már most azt szeretném tudni, hogy ki lesz a király?"